A lehető legnagyobb profiton kívül senkivel és semmivel nem törődő menedzserek a negatív főhősei Rolf Hochhuth új drámájának, amelyben a szerző olyan véleményeknek is hangot adot, amelyek szerint még az erőszak is megengedhető a kizsákmányolókkal szemben.

Május végéig elővételben elkelt az összes jegy - ilyen sikert ritkán könyvelhet el kis, vidéki színház. Különösen, ha olyan isten háta mögötti helyen van, mint Brandenburg. A Berlintől nyolcvan kilométernyire lévő városka az NDK-s időkben még csak elvolt valahogy a szocializmus építgetésével, az újraegyesítés utáni kapitalizmusból viszont inkább csak a bontás jutott az ittenieknek. Bezárták a környék legnagyobb munkáltatóját, az acélművet, a munkanélküliségi ráta 20 százalékos, a fiatalok közül aki teheti, elköltözik.

Nehezen találhattak volna stílszerűbb helyet Rolf Hochhuth új darabja, a Jön McKinsey bemutatására. Hogy előadásonként most rendre elfoglalják mind a 271 széket, az annak is köszönhető, hogy a munkahelyükön feleslegesnek minősített, "kiracionalizált" emberek saját sorsukra ismerhetnek, Hochhuthban pedig szószólójukra, védelmezőjükre találnak. A 73 éves drámaíró ugyanis, aki 1963-ban a katolikus egyház és személy szerint XII. Pius pápa második világháborús tétlenségét kipellengérező darabjával, A helytartóval vált közismertté, s azóta is a hatalom, az erkölcs és a felelősség kérdéseit boncolgatja, most a gazdaság mindenhatóságát, a menedzserek profitmaximalizáló könyörtelenségét állította új darabja középpontjába.

Az öt, egymással csak laza kapcsolatban álló jelenetből felépített dráma főszereplői a munkahelyükön feleslegesnek ítélt, magyarán kirúgott emberek - még ha ők maguk többnyire nincsenek is a színen. Hochhuth összeszedte a különböző fúziókról, gyárbezárásokról, felvásárlásokról, nagy elbocsátásokról szóló sajtóhíreket - közismerten minden részletnek utánajár, mindent pontosan dokumentál -, és ezek sztoriját mondatja el, párbeszéd formájában, színészekkel. Felidézi például, mi történt a svájci Oerlikon vagongyárban, amelyet a DaimlerChrysler vásárolt fel, és azonnal elbocsátott nyolcszáz dolgozót; elvezet a British-American Tobacco londoni központjába, ahol két vezető azon vitatkozik, hogy a dolgozók kilenc vagy 12 százalékát kell - no nem elbocsátani, az csúnya szó, mondjuk inkább úgy, hogy - szabadlistára tenni, javasolja médiatanácsadójuk; aztán két, éppen a felmondását kézhez kapott gyógyszergyári munkásnővel ostoroztatja a szájukat befogó szakszervezeti vezetőket.

A dráma egyik kulcsjelenete a dohánygyári menedzserek vitája, amelynek során az idők szavát jobban megértő igazgatósági elnök arra próbálja rávenni helyettesét, hogy együtt hajtsák végre a leépítést. "Ha nem, hívom a McKinseyt" - fenyegeti meg társát, aki szerint a vállalkozás nem csupán a részvényesek osztalékáért, hanem az ott dolgozó emberek sorsáért is felelős. Mivel azonban nem tudnak megegyezni, a társ maga is bedobja a törülközőt - s jöhet McKinsey. A tanácsadó cég nem csupán a színmű címadója, hanem az ördög megszemélyesítője is: a McKinsey embereit senki és semmi nem érdekeli a darabban, hideg fejjel és még hidegebb szívvel dobatnak ki mindent és mindenkit, amit és akit feleslegesnek ítélnek.

A színdarabot már a bemutató előtt botrányszagú hírek előzték meg arról, hogy Hochhuth nem kevesebbre szólít fel benne, mint a gazdasági zsarnokok likvidálására, név szerint is megemlítve a Deutsche Bank igazgatósági elnökét, Josef Ackermannt (HVG, 2004. február 7.). A bemutatót követően a néző aztán konstatálhatja, nem ez az egyetlen, gerillaakcióra való felszólítás, hiszen a már említett munkásnők is azon morfondíroznak, jó kis bombát kéne az őket kirúgók közé vágni, hogy berezeljenek. Sőt egy másik jelenetben az éppen felszámolt marketingosztály három munkatársa azon filozofál, de jól jönne most egy kalasnyikov, de aztán megmaradnak a Gorbacsovnál - mármint a Gorbacsov vodkánál (csak a zöld címkés a jó, figyelmeztetik egymást, a kéket nem érdemes megvenni) -, amivel feloldják a frusztrációjukat.

A darab különben nem igazán jó. Az eszmei-politikai mondanivaló összefoglalása céljából időnként megjelenő szavalókórus a hetvenes évek irodalmi színpadainak (mármint a rosszabbaknak, mert voltak jók is) agit-prop. tevékenységére emlékeztetheti a létezett szocializmust közelről is megtapasztalt nézőket.

Populista-e Hochhuth új darabja? - lehet feltenni a kérdést, és a válasz erre is nem, mint ahogyan arra is, hogy erőszakra bujt-e. Az erőszak iránti vágy eltűnik a vodkában, a menedzserek nyereséghajszolása és a globalizáció mögött pedig a szerző nem keres semmiféle világ-összeesküvést - egyszerűen csak bemutatja: szerinte ilyen a rendszer. Mármint a kapitalizmus. Pedig a drámáról folytatott egyik televíziós beszélgetésben kifejtette: ő tulajdonképpen nem kapitalizmusellenes, ősei 150 évre visszamenően - ha nem is globális méretekben - vállalkozók, tőkések voltak, apjának például cipőgyára volt. És Hochhuth, mint elmondta, maga is ismert olyan kapitalistákat, akik "rendes emberek" voltak. Reinhard Mohnt, a Bertelsmann kiadó alapítóját, egykori munkaadóját (amíg A helytartó sikere anyagilag is meg nem alapozta a jövőjét, Hochhuth a Bertelsmann alkalmazottja volt) vagy Rudolf Augsteint, a Spiegel egykori résztulajdonos-főszerkesztőjét említette, akik úgy gazdálkodtak, hogy közben a munkatársaikra is gondoltak.

A Németországban csaknem kétezer alkalmazottal és több mint félmilliárd eurós éves forgalommal ténylegesen is jelen lévő McKinsey tanácsadó cég különben az egyik előadást úgy, ahogy van, megvette. A szigorúan zárt körben megtekintett darab után Hochhuth és a "szakmai közönség" megpróbálkoztak ugyan valamiféle párbeszéddel, ám a hírek szerint sikertelenül. De a drámaírót ez nem is zavarhatta: más helyütt kifejtette, nem is reméli például, hogy az emberek ezreit utcára tevő, közben saját fizetését csillagászati magasságba emelő Josef Ackermann megértse az ő mondanivalóját.

A dráma utópisztikus zárójelenetében különben egy elbocsátott vasutas a német alkotmánybírósághoz fordul: állapítsák meg a munkához való jogát. A jogi keresettel szemmel láthatóan azonosuló szerzőt nem zavarja, hogy ez a jog (és kötelezettség) utoljára az NDK-ban létezett. Mint mondja, a munkanélkülieket most is az államnak kell eltartania, tartsa hát el őket úgy, hogy megosztja, felosztja a munkát. A politikai diktatúra ellen számos garanciát tartalmaz az alkotmány, ám a gazdasági diktatúrával szemben védtelen az ember, szűri le Hochhuth, aki mindazonáltal ennél messzebbre nem jut. Illetve valamit mégiscsak elért: hírek szerint a brandenburgi színház is nehézségekkel küzd, színészeket kellene elküldenie - rajtuk talán segít ez a mostani siker.

WEYER BÉLA / BRANDENBURG

Állj mellénk!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig
45 millió forinttal segítették munkánkat.
Ha neked is fontos a minőségi újságírás, csatlakozz!
Holnap bejelent valamit a világ legértékesebb cége, lélegzetvisszafojtva várja az iparág

Holnap bejelent valamit a világ legértékesebb cége, lélegzetvisszafojtva várja az iparág

Két év alatt ötszörösére nőtt az öngondoskodó fiatalok aránya

Két év alatt ötszörösére nőtt az öngondoskodó fiatalok aránya

Adta már el a régi telefonját? Lehet, hogy nagy hibát követett el közben

Adta már el a régi telefonját? Lehet, hogy nagy hibát követett el közben

Hány négyzetméternyi luxusingatlan jön ki egymillió dollárból Budapesten?

Hány négyzetméternyi luxusingatlan jön ki egymillió dollárból Budapesten?

Kameralyuk-takarás a Galaxy S10-en? Meglódult a felhasználók fantáziája, app is született már

Kameralyuk-takarás a Galaxy S10-en? Meglódult a felhasználók fantáziája, app is született már

Ami ötször drágább, az ötször jobb is? Kipróbáltuk a csuklónkkal

Ami ötször drágább, az ötször jobb is? Kipróbáltuk a csuklónkkal