Kultikus tárgyként kezelik a nagy múltú Steinway zongorát, amely az ázsiai gyártók piaci térnyerése ellenére megőrizte szinte kizárólagos pozícióját a legdrágább koncertzongorák kategóriájában, ám a családi tulajdont 120 év után feladva ma már közönséges tőzsdei cégként működik.

Másfél évszázada dolgozik a világ leghíresebb zeneszerzőinek és zongoraművészeinek keze alá a német származású Heinrich Engelhardt Steinweg által New Yorkban elindított zongorakészítő cég. Bár a név kötelez, az alapító egyetlen közvetlen leszármazottja, 87 éves dédunokája, Henry Z. Steinway nem tanult meg zongorázni; a családi hagyományokat csak annyiban követi, hogy máig közreműködik az eladásban. Az üzleti életből több mint két évtizede visszavonult Steinway dédunoka idejének nagy részét a ma már pénzügyi befektetők tulajdonában lévő tőzsdei cég elegáns manhattani bemutatótermében tölti: elbeszélget az illusztris vevőkkel, és ha igénylik, aláírásával látja el az eladott zongorákat.

A cég nevéhez hűen - amelynek eleje német, a vége angol; az alapító az amerikaiak számára nehezen kiejthető eredeti nevének megváltoztatásával "alkotta" - különös kettősség kíséri végig a világ egyik leghíresebb zongorakészítőjének történetét. Az 53 éves német emigráns feleségével és tíz gyermekével 1850-ben érkezett Hamburgból New Yorkba. Az amerikai állampolgárságot csak több mint tíz évvel később megszerző családfő annak ellenére hajózott át az óceánon, hogy korábban esze ágában sem volt elhagyni a szülőföldjét. Csak másodszülött fia, a későbbi Charles hosszas unszolására - aki az elvetélt 1848-as forradalomban való részvétele miatt emigrációra kényszerült - állt kötélnek nagy nehezen.

Az Újvilágban a család megtalálta ugyan a számítását, hiszen az 1853-ban elindított zongorakészítő műhely sikeresnek bizonyult, Heinrich Engelhardt azonban nem tudott végleg elszakadni szülőhazájától. A New Yorkban sikeressé vált Steinway 1875-ben műhelyt nyitott Hamburgban, ahol máig a családi hagyományoknak megfelelően készítik a zongorákat. A legidősebb fiú, Theodore pedig már 1860-ban visszatért a németországi Braunschweigbe, és Georg Gotriannal társulva létrehozta a Gotrian-Steinweg márkanéven máig zongorakészítéssel foglalkozó vállalkozást. Igaz, nem volt sokáig maradása: öt év után eladta részesedését, és csatlakozott New Yorkban élő családjához.

A családfő már odahaza is zongorakészítéssel foglalkozott, ám fiai segítségével az amerikai emigrációban fejlesztette tökélyre a mesterséget. Igaz, hosszú időnek kellett eltelnie, hogy eddig eljusson. Az egész fiatalon árván maradt Steinweg a megélhetés érdekében belépett a hadseregbe, ahol kürtösként szolgált, majd hazatérve egy seeseni orgonakészítő műhelyben elsajátította a szakma minden csínját-bínját, majd egy időre elszegődött templomi orgonásnak. Az első, kezdetleges zongorát 39 évesen készítette nászajándékként menyasszonyának, a gazdag kesztyűkészítő családból származó Juliane Thiemernek, akinek annyira megtetszett a zeneszerszám, hogy rábeszélte, nyisson műhelyt, és foglalkozzon zongorakészítéssel. Néhány évvel később a brunswicki kereskedelmi kiállításon elnyert aranyérem meg is hozta a sikert: a díjazott zongorát az ottani herceg megvette, ami nemcsak pénzt, de hírnevet is hozott a családfő H. Steinweg Instrumentenmacher, Seesen elnevezésű zongorakészítő műhelye számára.

A németországi manufaktúrában tíz év alatt elkészült 482 zongorából a család szép kis vagyont halmozott fel, ami megfelelő anyagi alapot jelentett a New York-i újrakezdéshez. Persze a családfő nem azonnal alapította meg az újvilági vállalkozást: néhány éven át, hogy tapasztalatot szerezzen, fiaival együtt más zongorakészítőknél dolgozott. A Manhattanben elindított, majd pedig Queensbe átköltöztetett műhelyben - amely máig a cég központja - 1853-ban elkészült első zongorát, a 483. számút 500 dollárért adták el; ez a darab ma a Metropolitan Múzeumban van kiállítva.

Sajátos munkamegosztás alakult ki hamarosan a családban. A legidősebb Theodore reszortja - apja közreműködésével - a fejlesztés volt: a fiú kitanulta a kohászatot, hogy megfelelő fémötvözetből készíthessék a zongorabelsőt, a kémia felé is elkalandozott, ragasztókat, lakkokat és egyéb nyersanyagokat kísérletezett ki, és fizikusokkal is rendszeresen konzultált a minél tökéletesebb hangzás megvalósítása érdekében. Mindezek eredményeként 1867-ben előrukkolt az az idő tájt páratlan, duplex skálájú, egy darabból hajlított oldallapú, az addig elképzelhetetlen feszültségűre húzott húrok megtartására képes kupolás öntvényű Centennial hangversenyzongorával.

Fiatalabb testvérei közül William a zongora hangzásáért, Henry a végső összeszerelésért, Charles a hangolásért volt felelős. Ahogy újabb alkalmazottakat vettek fel, a Steinway fiúk magasabb pozícióba kerültek: Henry átvette a kutatás-fejlesztést, Charles a zongoraműhely egészét menedzselte, William pedig a cég népszerűsítését, mai szóval élve marketingjét végezte (úttörőnek számított az idő tájt az az ötlete, hogy a kor nagy zenészeinek, köztük Liszt Ferencnek a cég zongorát ajándékozott). Lánytestvérük, Wilhelmina közreműködött az eladásban, és zongoraleckéket adott, ily módon is ösztönözve a forgalmat. Alig tíz évvel alapítása után a manhattani Henry Steinway & Sons családi vállalkozás már 350 alkalmazottal dolgozott, hetente öt hangverseny- és 30 középméretű zongora került ki műhelyéből, ami évi egymillió dolláros forgalmat jelentett. A nagy műgonddal kifejlesztett Steinway zongorákat máig jószerével ugyanazzal a technikával készítik, mint annak idején.

Nem véletlen, hogy a 12 ezer, teljes egészében kézzel megmunkált alkatrészből álló zongora összeállítása kilenc hónapot vesz igénybe. Ennek megfelelően az ára is igen borsos. Átlagosan 50-60 ezer dollárba kerül: a legolcsóbbért 17 ezer dollárt kérnek, de aki igazán minőségi darabot szeretne, annak akár 128 ezer dollárt is ki kell fizetnie egy Steinway koncertzongoráért. Persze a megszállott gyűjtők ennél jóval nagyobb anyagi áldozatra is képesek: néhány éve egy 1887-ben készült Steinwayért 675 ezer dollárt adtak.

Az alapító mégis forogna a sírjában, ha tudná, hogy dédunokája 1972-ben eladta az CBS amerikai tévétársaságnak a 120 éven át családi tulajdonban volt céget, és az ettől fogva szinte kézről kézre járt. A család azért kényszerült erre a döntésre, mert a hatvanas években az amerikai piacon egyre erősebb konkurenciaként megjelentek az igényes, ám jóval olcsóbb zongorákat készítő ázsiai gyártók, köztük a japán Yamaha és a Kawai. Arról nem is szólva, hogy az újabb kihívás röviddel az után érte a - cégvezetést apjuktól 1946-ban átvett - Steinway testvéreket, hogy az ötvenes évek közepére nagy nehezen talpra állították a vállalkozást a második világháború utáni mély válságából, amikor az amerikaiak a rádió, majd pedig a televízió megjelenésével szinte egy csapásra száműzték otthonukból az addig az egyik legfőbb házi szórakozásnak számító zongorát.

A presztízsvállalkozással azonban nem igazán tudott mit kezdeni a CBS. Különösen a posztjukon maradt Steinway utódokkal nem sikerült szót értenie, akik a megváltozott piaci körülmények ellenére is családi vállalkozásként vitték tovább a céget, miközben a tévétársaság a nagy múltú névre alapozott szórakoztatóipari óriást akart faragni belőle. A helyzet azzal sem lett kedvezőbb, hogy a dédunoka 1980-ban lemondott az elnök-vezérigazgatói posztról, és helyére a CBS üzleti stratégiájának megfelelő menedzsert neveztek ki. Végül 1985-ben továbbadták a céget két olajipari vállalkozónak, a Birmingham testvérpárnak. Tíz év múlva újabb tulajdonosváltásra került sor, a - többek között szimfonikus zenekarok számára hangszereket készítő - Selmer Company vette meg 100 millió dollárért.

Az ázsiai zongorakészítők mára a zongorák felső kategóriájában is uralkodó pozíciót vívtak ki maguknak, ám a Steinwayt nem sikerült letaszítaniuk a csúcsról. A szinte kultikus tisztelet övezte cég ugyanis a legdrágább árkategóriának tartott koncertzongorák területén máig 95 százalékos piaci részesedéssel rendelkezik, világszerte legalább 1300 Steinway "szerepel" rendszeresen koncerteken. A szülőföldjéhez haláláig ragaszkodó alapítónak az is vigasz lehetne, hogy a tavalyi évet 332 millió dolláros forgalom mellett 46 millió dolláros adózás előtti nyereséggel zárt cég részvényeinek szimbóluma a New York-i tőzsdén nem más, mint - a Steinwayt egyébként soha nem látott - Ludwig van Beethoven nevének rövidítése: LVB.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Régen tényleg minden jobb volt? Avagy miért érdemes csínján bánni a nosztalgiával...

Régen tényleg minden jobb volt? Avagy miért érdemes csínján bánni a nosztalgiával...

Életet mentettek Csepelen a rendőrök

Életet mentettek Csepelen a rendőrök

Felbukkant egy újabb e-roller kölcsönző Budapesten

Felbukkant egy újabb e-roller kölcsönző Budapesten

Sok értelme lenne megvenni Grönlandot, már ha eladó

Sok értelme lenne megvenni Grönlandot, már ha eladó

Rendőrök kellett megvédjék a balotaszállási kutyakínzót a bosszúállóktól

Rendőrök kellett megvédjék a balotaszállási kutyakínzót a bosszúállóktól

75 tűzoltó oltja a kigyulladt ferencvárosi épületet

75 tűzoltó oltja a kigyulladt ferencvárosi épületet