A budavári palotában nemrég megnyílt, Az áttörés kora című kiállításon szerepeltetett, ma ájult tisztelettel emlegetett piktorok némelyike egykor visszhangtalanul alkotott, másokat csak a Monarchia egyik társországában - és nem is mindig a szülőhazájukban - szerettek már életükben is.

"Bécsben egyáltalán nem sokat áldoznak a művészetre, különösen a piktúrára, főleg az én piktúrámra (...) Pesti turnénk viszont igazán boldoggá tesz" - panaszkodott és dicsért a szecesszió nagymestere, Gustav Klimt egy, a Világ című lapnak 1913-ban adott interjújában. Tény, a több osztrák művésszel - köztük az egy évvel korábban Magyarországon már szintén sikerrel bemutatkozott Oskar Kokoschkával és Egon Schielével - közösen a pesti Művészházban közszemlére tett műveit a magyar tárlatlátogató közönség az akkori bécsi publikumnál nagyobb lelkesedéssel fogadta. Az említettek és más osztrák kollégáik magyarországi sikere egyébként még korábban kezdődött. A Bécsbe látogató magyar művészetkedvelők hozsannázva tértek haza már Klimt és köre 1908-as tárlatáról is. Köztük volt az ugyancsak a szecesszió modorában alkotó Gulácsy Lajos festő, aki a Ház című művészeti lapban így áradozott Klimtről: "Önmagában találta meg a titkot, érzékelhetővé tudni tenni a forma gazdag nyelvén az érzékfölöttieket."

Dicséretekből aztán Budapesten sem volt hiány. A befogadók ízlése között azonban elég nagy különbségek mutatkoztak - derül ki Zwickl Andrásnak az említett osztrák művészek magyarországi recepciójáról írt, a Magyar Nemzeti Galéria mostani kiállításához megjelentetett tanulmánykötetben olvasható munkájából. Mert míg Kokoschkát például Berény Róbert avantgárd festő és kritikus "geniálisnak" tartotta, Klimttel szemben szigorúbb volt: "Amit ő csinál, az csak ízléses dekoráció közé rakott, érdektelen rajzolású ábrázolása plasztikusságoknak." Egyaránt rajongott viszont Klimtért és Schieléért a nagy tekintélyű kritikus, Bölöni György, utóbbiról azt jegyezve meg, hogy "rajzai olyannyira kitűnőek, (...) a mozgás feszültségének olyan ereje gyűl össze bennük, hogy képeinek bátran megbocsáthatunk". Értve ezen, hogy azoknak is el kell ismerniük a festő kvalitásait, akik esetleg idegenkednének Schiele a mindennapok szépészeti értékrendje szerint talán csúnya alakjaitól.

A budapesti sikerturnét látva felmerülhet, vajon miért találtak már annak idején is hálás magyar nézőseregre és persze tucatnyi értő kritikusra a saját bevallásuk szerint Bécsben elárvultan alkotó, a közönség támogatását nélkülöző festők. "Ezekben az években a magyar műértő közönség valóban nyitottabb volt az elsősorban Kokoschka és Schiele képviselte újdonságokra, míg a bécsiek inkább Klimt korábbi, dekoratív stílusát kedvelték" - vélekedik a HVG kérdésére válaszolva Zwickl András. Hozzátéve, hogy a magyarok progresszivitásában minden bizonnyal szerepet játszott a két város rivalizálása: "Budapest ezzel is ki akarta fejezni, mennyire modern."

A két város - a történelmi előzményekből is fakadó - versengése tehát olykor jót tett egyes művészeknek. Nem feltétlenül ebből következően, de valami hasonló történt, amikor 1910-ben egy, többféle stílust is tömörítő magyar csoportosulás, a három évvel korábban létrejött és idehaza még kevéssé elismert Kéve Művésztársulat mutatkozott be a császárvárosban. "Ha a kiállítást a bécsi sajtó nem is kezelte azzal a szeretettel, miként azt egy előtte rokonszenvesebb nemzet fiával tette volna meg talán, igazságérzete a vak politikai gyűlöletet és szenvedélyt maga alá terítette, és elismerésének pálmaágát szívesen nyújtotta át ifjú Magyarország művészeinek" - számolt be Szablya János művészeti író, ha némileg sértett pátosszal is, A Ház című, már idézett lapban a kiállítás sikeréről.

Az említett elismeréseket csak tetézte, hogy az osztrák meghívó fél, az építészeket, képző- és iparművészeket is tömörítő Künstlerbund Hagen alkotóközösség a Kéve több tagját is azonnal felvette soraiba. Mások, például a Bécsben ugyancsak a hazainál nagyobb elismertségre szert tevő szobrász, Kövesházi Kalmár Elza néhány évre a császárvárosban telepedtek le és állítottak ki. Ő nem kis részben azért, mert a magyar fogadtatást akár még fájlalhatta is. Legalábbis "amikor 1901-ben kiállította egy (Bécsben utóbb kiállítási főhelyre tett) aktszobrát, bizony szigorú kultúrpolitikai megrovást kapott, miszerint nő létére ízléstelen női aktot készítenie" - idézi fel a történteket Plesznivy Edit, a mostani kiállítás egyik kurátora.

Bécs-Budapest modern kori képzőművészeti kapcsolatai persze korábbi keletűek. Például mert egészen az 1870-es évekig - amikortól a tanulni vágyó magyarok már inkább München, majd Párizs felé vették az irányt - a bécsi művészeti akadémia volt sok magyar tehetség iskolája. E generáció jeles tagja volt például az 1852-ben Bécsbe érkező Lotz Károly, akinek előbb "a Fegyvermúzeum lépcsőházába, illetve főúri palotákba festett falképeit fogadta elismeréssel a bécsi kritika" - említi meg Bakó Zsuzsanna, a kiállítás másik kurátora. Lotz hazai befutása csak egy évtizeddel ezután következett, amelynek máig becses eredményei egyebek között a Mátyás-templom, az Országház és az Operaház mennyezet- és falképei.

A bécsi kaland azonban nem mindenki számára zárult sikerrel. Még akkor sem, ha olyan, máig korszakosnak mondott festményt mutatott be, mint egykor Szinyei Merse Pál, aki a műtörténészek szerint a francia előzmények ismerete nélkül festette az impresszionista Majálist. A Münchenben készült mű eredetileg az 1873-as bécsi világkiállítás magyar pavilonjának főhelyére került volna, ám a német pavilon rendezői - arra hivatkozva, hogy a kiállítási szabályzat értelmében a Münchenben festett alkotást a német pavilonban kell bemutatni - átvitték oda a képet. Tetézte a méltánytalanságot, hogy végül teljesen előnytelen helyen és világításban állították ki, amiért a felháborodott Szinyei már a megnyitás napján levetette festményét. Béccsel egyébként máskor sem volt szerencséje: hiába mutatta be 1883-ban ismételten a Majálist más művek - például a pikáns Pacsirta - mellett, a fogadtatás finoman szólva hűvös volt. "A bécsi kritika hidegen fogadott, a festők pedig vagy kicsinylőleg, vagy ellenségesen viselkedtek. Már akkor elkezdődött Bécsben a magyargyűlölet" - hibáztatta a kudarcért Szinyei 1903-ban írt önéletrajzában az osztrákok magyarutálatát. Igaz, Budapesten sem járt jobban. A Majális alkotóját Budapesten "delirium colorans"-szal diagnosztizálta a kor befolyásos kritikusa, Kelety Gusztáv, minek nyomán a festő egy időre szögre is akasztotta ecsetjét.

Volt persze olyan magyar festőtehetség is, akinek anélkül sikerült hódoltatni az osztrák fővárost, hogy kitette volna a lábát Budapestről. A történelmi festészet kiemelkedő alakjának tartott Benczúr Gyulát - a Vajk megkeresztelése és a Budavár visszavétele című történelmi tablók festőjét - 1883-ban hívták haza Münchenből a művészeti Mesteriskola élére. A rangos hazai megrendelők - például Andrássy Gyula - által is futtatott festő képei megtetszettek a Magyarországon gyakran vendégeskedő császári családnak is, minek eredménye több megrendelés is lett. Egyebek között az az Erzsébet királynéról készített híres portré, melyet manapság bonbonosdobozokon is hasznosít az osztrák országimázs.

Míg Benczúrt tárt karokkal várta az uralkodócsalád Bécsben, korának egyik legünnepeltebb osztrák festősztárját, Hans Makartot nem egykönnyen fogadta be a magyar publikum. A cicomás kosztümökben díszelgő gazdagokat ábrázoló képeiről híres udvari festőnek, látványtervezőnek és showmannek - osztrák és magyar kritikusok vegyesen - főként azt hányták a szemére, hogy munkái közönségesek, művészi tartalom nélkül valók. Az idő őket igazolta: Makart a közember számára ma aligha több kortörténeti adaléknál. Magyar művészettörténeti vonatkozása mégis lett: az osztrák piktor váratlan halála után az osztrákok Munkácsy Mihályt kérték fel, festené meg helyette a bécsi Művészettörténeti Múzeum végül 1890-re elkészített lépcsőházi mennyezetképét. Ami azért jelentős esemény, mivel ezzel a pozitívan értékelt művel Munkácsy végre Bécsben is elismertnek érezhette magát. Nem úgy, mint az 1873-as világkiállítás után, mikor az Éjjeli csavargók című képét igen vegyes kritikák fogadták. "Azt mondják, hogy fekete. Fekete hát, hisz épp ezt akartam" - idézte fel a festő csalódott reakcióját barátja, a szintén piktor Gyulay László a Művészet című lapban 1911-ben.

Az Ausztriába vándorló sikeres magyarokkal ellentétben az osztrák művészeket kevésbé magnetizálta Magyarország. Azért voltak kivételek. Az 1848-1849-es szabadságharcban még a magyar honvédek ellen harcoló August von Pettenkofen festő például Magyarországon katonáskodva figyelt fel az alföldi táj szépségére, és 1851-ben, immár civilben visszatérve, megalapította a szolnoki művésztelepet. "A többi osztrák plein air festő, Tina Blau és Jacob Schindler mellett tulajdonképpen Pettenkofen hatására kezdték a telepen többször is megforduló magyar festők felfedezni az Alföldet, mint festői motívumot, például Mednyánszky László is" - emeli ki a telep fontosságát a már idézett Bakó Zsuzsanna. S noha kezdetben akadt olyan honi kritikus, aki "mázlatoknak" nevezte a magyarul állítólag kizárólag csak a modellregulázó "ne mozogj" felszólítást megtanuló Pettenkofen műveit, később megbocsátottak a magyar tájért vizuálisan sokat tevő festőnek. Olyannyira, hogy amikor az 1851-es londoni világkiállításon tette szemlére a magyar pusztát és falusi piacot ábrázoló képeit, Szemere Bertalan, a magyar forradalom emigrációban élő valamikori belügyminisztere már a "magyar nemzeti saját typust híven megőrzők" közé sorolta Pettenkofent.

SINDELYES DÓRA

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
Igazi ritkaság is lesz a mai Mikulás-ralin

Igazi ritkaság is lesz a mai Mikulás-ralin

Így néz ki Harry herceg és Meghan Markle karácsonyfája

Így néz ki Harry herceg és Meghan Markle karácsonyfája

A Queen-film katasztrófa lett volna Sacha Baron Cohennel

A Queen-film katasztrófa lett volna Sacha Baron Cohennel

Félmillió fontot költ Salisbury a jó hírére az orosz idegméreg-támadás után

Félmillió fontot költ Salisbury a jó hírére az orosz idegméreg-támadás után

Brutális baleset Veszprémnél, két halott

Brutális baleset Veszprémnél, két halott

Egy hónapig várta gazdáját egy kutya a kaliforniai tűzvészben leégett romok között

Egy hónapig várta gazdáját egy kutya a kaliforniai tűzvészben leégett romok között