A második világháború menetében fordulópontot jelentő, éppen hat évtizede megindított normandiai partraszállásra emlékezve az idei évfordulón mintha immár csúcspontjára jutott volna a hajdani ellenségek időközben partnerré vált utódainak megbékélése.

Németország csatlakozik a Hitler-ellenes koalícióhoz. A franciák a normandiai partraszállás június 6-ai ünnepségére az idén, hatvan év elteltével a britek és az amerikaiak mellé meghívták a németeket - és ami a történelem kanyarulatait tekintve nem kevésbé figyelemre méltó: az oroszokat is. Gerhard Schröder kancellár elődjének, Helmut Kohlnak tíz évvel ezelőtt, az ötvenedik évfordulón ez még nem juthatott osztályrészéül, bár az 1994-es jubileumon német veteránok már felbukkantak francia ellenállók társaságában a La Combe-i katonai temetőben. Akkor Francois Mitterrand elnök azzal kárpótolta Kohlt, hogy a kancellár a rá következő hónapban vendége lehetett a július 14-ei francia nemzeti ünnep párizsi - immár német páncélosokat is felvonultató - díszszemléjének.

Annak, hogy a német politikusokat 1994-ben a békés egyesítés - vagyis mintegy Németország veszélytelenségének elismerése - után is távol tartották a normandiai ünnepléstől, aktuálpolitikai okai voltak. A német-francia viszony - átmenetileg feledtetve Mitterrand és Kohl történelmi kézfogását 1984 szeptemberében a verduni katonai temető sírjai fölött - akkor azért vált hűvössé, mert a nagyhatalmak vezetői közül négy évvel korábban Mitterrand volt az, aki a legtovább ellenezte a szomszédok újraegyesítését - villantotta fel a háttér egy lehetséges elemét a HVG kérdésére a nemzetek közötti megbékélést kutató Bernhard Giesen, a koblenzi egyetem szociológiaprofesszora.

Gesztusra gesztussal válaszolt Kohl. Az utolsó, még a háborús nemzedékhez tartozó kancellár 1994-ben egy másik, szintén akkor félszázados "jubileumát tartó" esemény előtérbe helyezésével kontrázott. A Hitler elleni július 20-ai merényletkísérletről volt szó, melynek hősként megsüvegelt résztvevőiről nem mulasztották el külön kiemelni, hogy jelentős mértékben hozzájárulva Németországnak a nácizmus alóli felszabadításához a demokratikus Szövetségi Köztársaság szellemi atyjai voltak. Ehhez képest a német sajtó most azt jósolja, hogy Schröder jelenléte a normandiai Arromanches-ban megrendezendő nagy nemzetközi ünnepségen azt a nézetet fogja erősíteni, hogy a szövetségesek katonai győzelme, illetve a harmadik birodalom feltétel nélküli kapitulációja nyitotta meg az utat Németország demokratizálásához.

Bármilyen furcsa, de tény, hogy Putyin orosz elnök személyében most először érkezik magas vendég a partraszállást annak idején sokáig hiába sürgető szövetséges fővárosból, Moszkvából, a normandiai jubileumra. Moszkvai vélemények szerint a meghíváshoz feltehetően az is hozzájárult, hogy az utóbbi években a hivatalos orosz történelemszemléletben fordulat állt be. Korábban ugyanis - főleg még a szovjet történészek - rendre igyekeztek alábecsülni a második front megnyitásának jelentőségét, s azt hangsúlyozták, a szövetségesek azért szálltak partra, mert nem akarták, hogy a Szovjetunió egyedül győzze le a náci Németországot. Vagy mint például a negyvenedik évfordulón egy moszkvai konferencián (s nyomában a Magyar Hírlap akkori ismertetőjében) állították: "Volt második front is, szerepét tekintve azonban valóban második volt, hiszen azután nyílt meg, hogy a Szovjetunió fegyveres erői gyökeres fordulatot hajtottak végre a második világháború menetében, és megteremtették az ellenség végleges megsemmisítésének feltételét."

Ma azonban már Moszkvában is árnyaltabban látják, és főként mondják, például amikor akként fogalmaznak: "igaz, hogy a Szovjetunió döntő szerepet játszott a győzelemben, ám el kell ismernünk, a múltban igyekeztünk kisebbíteni a szövetségesek érdemeit. Helyre kell állítanunk az egyensúlyt" - idézi a HVG moszkvai tudósítója egy nyugalmazott tábornok, Viktor Alksznisz véleményét.

Az egykori ellenséggel szembeni látványos protokolláris gesztusok tekintetében mintha a csatatereken egykor kisebb erővel jelen volt franciák jártak volna az élen. A britek soká vártak az engesztelő gesztussal, csak négy éve találták meg a megfelelő évfordulót. A 35 ezer német halálát okozó, brit szőnyegbombázás 55. évfordulójához igazítva, az évtizedeken át háborús mementóként romjaiban heverő, ám most újjáépülő drezdai Frauenkirche kupolájára ajándékoztak keresztet. Ráadásul olyan mester, Alan Smith londoni ezüstműves keze munkáját, aki a Drezdát 1945. február 13-án lángba borító angol pilóták egyikének a fia.

Bármilyen meglepő, nemcsak a hajdani világháborús ellenségeknek, hanem az egykori nyugati szövetségeseknek is szükségük volt a megbékélésre. Az ellentétek gyökerei még 1943-ra nyúlnak vissza, amikor a már visszafoglalt - de amerikai protektorátusként kezelt - Algéria területén Charles de Gaulle megpróbálta befolyása alá vonni az emigrációban szerveződő francia csapatok koordinálására létrehozott Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottságot (francia rövidítéssel: a CFLN-t). Az amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt azonban - tudható meg Jean-Pierre Azéma Hogyan tartották távol De Gaulle-t című, a l'Histoire folyóiratban nemrég megjelent tanulmányából - különös ellenszenvvel viseltetett a "szabad Franciaország" vezetője iránt. Afféle veszélyes, lappangó diktátornak tartotta, aki ráadásul semmiféle (például demokratikus választásból fakadó) legitimitással nem bír.

De az utóbb francia államelnökké emelkedő egykori tábornoknak a vele korábban még szimpatizáló Winston Churchill-lel sem volt felhőtlen a viszonya. Nem csoda: érdekeik alapvetően ütköztek a gyarmatok kérdéseiben. Ráadásul - olvasható az angol miniszterelnök háborús emlékirataiban - De Gaulle mindkét nyugati szövetségesét magára haragította azzal, ahogyan Észak-Afrikában szívósan küzdött a főparancsnokságért, illetve azért, hogy az általa képviselt Franciaországot az angolszász hatalmak ismerjék el egyenrangú háborús küzdő partnernek. Mindezek az ellentétek odáig fajultak, hogy a nagy titokban előkészített partraszállásról az amerikaiak által megbízhatatlansággal vádolt franciákat csak nagy vonalakban tájékoztatták. Ezt a mellőzést tükrözi az is, hogy bár 1944 nyarán már több százezer gall katona állt fegyverben és harcban a frontokon, alig kétszáz tengerészgyalogos segítségét vették igénybe a nagyszabású akcióhoz, amely a Döntés (Decision) Napja - angol rövidítésével: D-Day - néven is bevonult a történelembe.

Az angolszász vezetők sejtéseit beigazolni látszott, hogy De Gaulle tábornok finoman szólva is ellenvetését fejezte ki, amikor két nappal a hadművelet megindítása előtt tájékoztatták a részletekről, egyebek mellett arról, hogy az amerikaiak Olaszországhoz hasonló, megszállott státusban kívánják tartani Franciaországot, és saját, a dollárhoz megtévesztésig hasonló "felszabadítási frankot" kívánnak bevezetni. Majd amikor azt is jelezte, hogy nem kíván Eisenhowerrel együtt proklamációt intézni a franciákhoz, az amerikai főparancsnok állítólag kifakadt, hogy "akkor menjen a pokolba", Churchill meg úgy vélekedett, De Gaulle-t talán mégiscsak vissza kellene szállítani Algériába. Mint mondta, "vasba verve, ha szükséges".

Nem csoda hát, ha a viharos előzmények után - bár a BBC hullámhosszán mégiscsak üzent hazája lakosságának - a tábornok csak egy héttel a katonai műveletek megkezdése után léphetett francia földre, ráadásul Churchill a De Gaulle-t "vendégül látó" amerikai hatóságok lelkére kötötte, ne engedjék "politikai demonstrációt tartani, legfeljebb néhány emberrel foghasson kezet". Más kérdés, hogy De Gaulle - már akkor is a maga stratégiáját követve - korán keresztülhúzta az angolszász terveket. Így nyilván nem véletlen, ha a franciák és az amerikaiak mindmáig némileg eltérően emlékeznek a D-napra, és más-más jelentőséget tulajdonítanak neki - olvasható Olivier Pottier A transzatlanti félreértések című tanulmányában. Az óceánon túl úgy látják: a partraszállás az amerikai katonai fölény szimbóluma, ez tette az USA-t a nyugati világ vezető erejévé, ráadásul Európának igencsak hálásnak kell(ene) lennie az akkor hozott véráldozatokért. A franciák viszont emlékeznek a harcokban részt vevő többi nemzetre is -, de főként saját, mintegy 20 ezer normandiai civil áldozatukra.

Az eltérő szemléletből fakadóan a D-napi megemlékezések történetében is bőségesen akadtak fennakadások. A legnagyobb botrány a huszadik évfordulón történt, amikor az év januárjában De Gaulle hivatalosan is elismerte a Kínai Népköztársaságot. A francia elnök (az emiatt kifejezett amerikai rosszallásra reagálva) nem is vett részt a június 6-ai normandiai ceremónián. A megemlékezések rossz hangulatának mélypontját szerencsére nem kerek évfordulón érték el a felek, hanem 1966-ban, miután az év februárjában Franciaország kijelentette, kilép a NATO katonai szervezeteiből, és távozásra szólítja fel a területén lévő tengerentúli csapatokat. Ennek kapcsán az akkori amerikai külügyminiszter, Dean Rusk állítólag keserűen így fordult De Gaulle-hoz: "Döntése a francia temetőkben nyugvó amerikai katonákra is vonatkozik?"

Az igazi baráti békesség csak majd húsz évvel később, főként az 1981-ben hatalomra került szocialista Francois Mitterrand-nak köszönhetően állott be, aki 1984 júniusában számos államfő részvételével nemcsak fényes ünnepséget szervezett, hanem az ő nevéhez fűződik az 1988-ban felavatott caeni partraszállási emlékmű is, amely azóta egyfajta zarándokhellyé vált, idén pedig az első francia-német közös állami emlékezés helyszínéül szolgál majd.

De - még a felsoroltak ellenére is - miért kellett mostanáig várni arra, hogy az egykori szövetségesek és ellenségek (immár a fiúk és egyre inkább az unokák nemzedéke) a legmagasabb szinten is belső feszültségek nélkül, együtt emlékezhessenek meg a történelmi traumáról? A kérdés kutatója, a már idézett Giesen professzor felidézi, hogy míg az első világháborúra még lehetett úgy is visszaemlékezni, mint hősiesen harcoló, ám végső soron lovagias ellenségnek számító nemzetek összecsapására, a második világégés szereplői hosszú ideig elég egyértelműen két, nehezen kibékíthető kategóriába soroltattak: a tettesekébe és az áldozatokéba.

Napjainkig tartott például, amíg a németeknek is megengedtetett felidézni saját áldozataikat: a keleti területekről kitelepítetteket, a nagyvárosokban lebombázottakat. Másfelől a - végül a győztesek oldalára állt vagy talán csak sodródott - franciák józanul számot vethettek azzal, hogy sok honfitársuk nem hős ellenálló, hanem a németekkel együttműködő kollaboráns volt. Természetesen az is szerepet játszik, hogy a mai politikusnemzedék személyesen nem lehetett a háború résztvevője, így szerencsés esetben gesztusaik nem hatnak sem képmutatásnak, sem mentegetőzésnek.

BEDŐ IVÁN - ILLÉNYI BALÁZS

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
Szellem

Sajtószemle - 1944

"Nincs jele, hogy az invázió rövidesen küszöbön állna" - nyugtatta meg a hazai újságolvasókat öles betűkkel az Új...

Az MTVA vezérigazgatója Óbuda jegyzőjét küldte a képviselőkhöz

Az MTVA vezérigazgatója Óbuda jegyzőjét küldte a képviselőkhöz

Ki lesz a menesztett Prőhle utódja? Már lehet pályázni a PIM élére

Ki lesz a menesztett Prőhle utódja? Már lehet pályázni a PIM élére

Sípályára irányította a GPS két magyar autóját Ausztriában

Sípályára irányította a GPS két magyar autóját Ausztriában

Videón, ahogy kidobják az MTVA-ból Szélt és Hadházyt

Videón, ahogy kidobják az MTVA-ból Szélt és Hadházyt

Bródy János szembesítette a régi Orbán Viktort a maival

Bródy János szembesítette a régi Orbán Viktort a maival

Hétfőn már csak egy cikk fért el a Lokálban az állami hirdetésektől

Hétfőn már csak egy cikk fért el a Lokálban az állami hirdetésektől