Olcsó hollywoodi vígjátékokban is középszerű színész játszotta nyolc éven át az amerikai elnök mások által megírt szerepét? Avagy a 20. század egyik nagy államférfija volt, aki megnyerte a hidegháborút? Nyilván sokáig tart még a vita a szombaton, 93 évesen elhunyt Ronald Reagan értékeléséről.

"Ronald Reagan sokkal nagyobb szabású ellenfélnek bizonyult, mint amilyennek gondoltuk" - írta nemrég megjelent emlékirataiban, a Fehér Házból való kiköltözésük idejét felidézve az 1980-ban távozott Jimmy Carter elnök nemzetbiztonsági kabinetjének egyik akkori munkatársa, Madeleine Albright. Clinton későbbi külügyminiszterének szavai jelzik, hogy az 1980-ban, majd négy évvel később is fölényesen győztes Reagan ellenfelei már az ellene folytatott első választási kampány idején rájöttek, nem mindenben felel meg a valóságnak az a klisé, aminek alapján az egykori középszerű hollywoodi színészt, majd kaliforniai kormányzót gyakran megítélték.

A jelentős szakértőgárdával, felkészült közhivatalnokokkal, gyakran tudós kutatókból lett tanácsadókkal körülvett mindenkori amerikai elnöktől egyébként sem azt várják a választók, hogy kápráztatóan okos, minden témában elsőrangúan felkészült legyen. (A mostani kampányban például a demokrata John Kerryt is erősen óvják attól, hogy vélt vagy valós intellektuális fölényét érzékeltesse George Bush elnökkel szemben. A túlzott okosság ugyanis - mondják - inkább az okoskodás benyomását kelti az utóbbit nagyon nem kedvelő amerikai publikumban.) Amit a polgárok értékelnek, az inkább a döntő- és cselekvőképesség. Ilyen szempontból a sors már az induláskor Reagan kezére játszott: éppen beiktatása pillanataiban engedték szabadon Teheránban az ott hónapokon át túszként fogva tartott amerikaiakat. S noha ebben kizárólag a - részben éppen az elhúzódó túszdráma miatt vereséget szenvedett - demokrata kormányzatnak volt szerepe, a közvélemény mégis úgy érzékelte, hogy a teszetosza Carter után a tettre kész Reagannek már hivatalba lépni is elegendő volt ahhoz, hogy végre történjen valami.

"Gorbacsov úr, nyissa ki ezt a kaput! Gorbacsov úr, rombolja le ezt a falat!" A szimbolikus gesztusokért rajongó amerikaiak úgy gondolják, hogy amikor 1987. június 12-én Ronald Reagan, immár második elnöksége vége felé, előadta a fentieket a Brandenburgi kapu nyugati oldalán felállított szónoki emelvényről, akkor ezzel Kennedy elnök 34 évvel korábban ugyanott elhangzott szavaira - "Ich bin ein Berliner" - reagált. Mármint lényegében lezárva azt a korszakot, amelyben Amerika nem nagyon tehetett mást, mint hogy szolidaritását fejezte ki a kettészakított város lakóival. A nyolcvanas évek végére gazdaságilag megroppant, katonailag behozhatatlannak tetsző hátrányba került Szovjetunió napjai ugyanis ekkor már meg voltak számlálva.

Reagan azonban - olyan emberhez méltóan, aki később felkerült az amerikai cowboyok dicsőségtáblájára - már elnöksége első pillanatától kezdve azt hirdette, hogy a hidegháborút nem menedzselni kell, ahogy az elődei tették, hanem megnyerni. Az általa képviselt antikommunista szabadságethoszra szakértő csapata átfogó, a Szovjetuniót állandó nyomás alatt tartó kül- és katonapolitikát kreált.

A maga keresetlen modorában - mindazonáltal szakmailag csiszolt kellemes narrátorintonációjával - Reagan hatásosan ütötte meg az ideológiai alaphangot, miszerint a Szovjetunió "a gonosz birodalma", "a gonosz központja a modern világban", illetve hogy a marxizmus-leninizmus a "történelem szemétdombjára kerül". De már 1980-as kampánya során is kifejtette, hogy a szovjet gazdaság képtelen lesz lépést tartani a fegyverkezési versenyben, következésképpen Moszkvát az amerikai arzenál növelésével lehet tárgyalóasztalhoz kényszeríteni. Ennek megfelelően született meg a méregdrága high-tech elrettentés soha meg nem valósított koncepciója, a Teller Ede szellemi termékeként is jegyzett "csillagháborús" rakétavédelem terve. Megfigyelők szerint még ez utóbbi szerzősége is bőven belefért Reagan intellektuális kapacitásába, hiszen maga a stratégiai elgondolás nem volt más, mint a józan ész diadala a korábbi hidegháborús taktikai-stratégiai okoskodás fölött, amely bizarr módon éppen a felek védelmi képességeit gyengítő leszerelési megállapodásokat produkált. Jellemző módon Reagan volt az első amerikai elnök, aki a nukleáris fegyverzet csökkentéséről is meg tudott állapodni a szovjetekkel, 1987-ben. Az akkori másik tárgyaló fél, Mihail Gorbacsov most úgy emlékezett vissza az általa nagy államférfinak nevezett Reaganre, mint aki a Szovjetunió ellenségéből elnöksége végére annak együttműködő partnere lett. Igaz, hozzátette azt is: a szovjet birodalom szétesése sokkal inkább belső feszítőerőknek, semmint az akkori amerikai elnöknek tulajdonítható.

Sokan könnyen belátható közgazdasági alapelvek ismételgetésének tudják be azt is, hogy a 20. század egyik meghatározó gazdaságpolitikai irányzatát egy olyan emberről nevezték reaganomicsnak, akinek valójában semmi köze nem volt a közgazdaságtudományhoz. A magát "polgárpolitikusnak" nevező, egykori hivatásos színjátékos és kommunikátor Reagan ugyanis egy olyan konzervatív gazdasági világképpel - kisebb állam, alacsony infláció, dereguláció - ajándékozta meg a republikánusokat, amelynek alaptételére, miszerint az adócsökkentés serkenti a gazdasági növekedést, ma is igen sokan és sokfelé hivatkoznak.

Bill Clinton, a demokrata utód, mint a hét végén nyilatkozta, feleségével, Hillaryvel együtt úgy fog mindig emlékezni Ronald Reaganre, mint aki "megszemélyesítette az amerikai nép rendíthetetlen optimizmusát". Elemzők szerint ugyanakkor volt, hogy ez az optimizmus a józan megfontolást helyettesítette Reagannél. Így például a magáévá téve az úgynevezett kínálati közgazdaságtan adócsökkentésre vonatkozó előírásait, könnyedén rávette a kongresszust ilyen értelmű törvények, valamint a védelmi büdzsé radikális növelésének elfogadására, miközben - lesz, ami lesz alapon - tudomásul vette, hogy a kiadások lefaragását nem tudja keresztülvinni. Elvszerűen csak egy dologhoz, az infláció féken tartásához ragaszkodott. Mindennek következménye a nyolcvanas évek végére az államadósság - gazdasági visszaesést kiváltó - megháromszorozódása lett: az USA a világ legnagyobb hitelezőjéből a világ legnagyobb hitelfelvevőjévé vált.

Odaadó reaganisták azonban ma is azt mondják, a részletekben nem elmerülő, mindig a tágabb összefüggésekre figyelő elnök már akkor tudott valamit, amit mások még nem: a hidegháborúban aratott kiütéses győzelem lehetővé tette, hogy a kilencvenes években, a gazdaság fellendülésével egyidejűleg, radikálisan csökkentsék az amerikai katonai költségvetést. Minek jóvoltából végül mégiscsak sikerült egyensúlyba hozni a szövetségi büdzsét. Mindez tehát - mondják a hívek - valójában ugyancsak a reagani politika érdeme, és nem a Clinton-kormányé.

Az átlagamerikait még az a szóbeszéd sem riasztja el - az egyébként legnagyobb elődjének a demokrata Franklin Rooseveltet tartó - Reagan tiszteletétől, miszerint az elnök a kabinetüléseken olykor karosszékében hátradőlve, lábát az asztalra téve szunyókált. Mi több, sokan mindig is úgy gondolták, hogy ez a helyes testtartás, amikor az ember állami bürokraták hosszú és unalmas beszámolóit hallgatja. Különben is - mondják - minden idők legidősebb amerikai elnöke nyilvános szereplésein rendszerint üde volt, olykor laza és ironikus, sőt nemegyszer önironikus. Kormányának tagjai is azt szerették a legjobban - derült ki az utóbbi napok visszaemlékezés-özönében -, amikor Reagan kedvenc szórakozásának hódolva órákon keresztül vicceket mesélt, és szívesen hallgatott is. Mivelhogy a keményvonalas Reagan időnként még a legkomolyabb amerikai erényekből is tréfát űzött. "Tudom, hogy a kemény munkába még nem halt bele senki - jegyezte meg egyszer -, de minek kockáztasson az ember?"

RÉTI PÁL / WASHINGTON

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
Mégis kapnak 55 milliárdot az eladósodott kórházak

Mégis kapnak 55 milliárdot az eladósodott kórházak

Mégiscsak lehet igény gendertémákra, ha már a Bors is ezzel foglalkozik

Mégiscsak lehet igény gendertémákra, ha már a Bors is ezzel foglalkozik

Betiltották az iPhone-okat Kínában, de az Apple kieszelt egy trükköt

Betiltották az iPhone-okat Kínában, de az Apple kieszelt egy trükköt

Egy rendőri agresszió anatómiája: bevitték, megfélemlítették, pedig ott sem volt

Egy rendőri agresszió anatómiája: bevitték, megfélemlítették, pedig ott sem volt

Támadást indít a reklámokban megjelenő szexizmus ellen a brit reklámfelügyelet

Támadást indít a reklámokban megjelenő szexizmus ellen a brit reklámfelügyelet

Funkciók, amiket lelkiismeret-furdalás nélkül elvárhatunk kávéfőzőnktől

Funkciók, amiket lelkiismeret-furdalás nélkül elvárhatunk kávéfőzőnktől