"Nem is volt olyan rossz az inkvizíció" - kavartak nyári vihart a II. János Pál pápának tulajdonított szavak. A mennyiséginek és nem minőséginek szánt kijelentést nem hirtelen felindulás, hanem az inkvizíció áldozatainak számát a hagyományos adatoknál alább becsülő friss vatikáni kiadvány ihlette.

"Nem lehet olyan cselekedetekért bocsánatot kérni, amelyek nem történtek meg" - kommentálta a minap Georges Cottier bíboros, vatikáni teológus egy új, az inkvizíció történetével foglalkozó, mítosztalanító szándékkal íródott vatikáni könyv megjelenését. Amit II. János Pál pápa azzal egészített ki Roger Etchegaray bíborosnak írt nyilvános levelében, hogy "a bocsánatkérés előtt pontosan meg kell ismerni a tényeket". A katolikus egyház feje mindazonáltal sietett leszögezni, hogy fenntartja négy évvel ezelőtti bocsánatkérését az egyház bűneiért (HVG, 2003. március 29.), sőt meg is ismételte azt, ám nem mulasztotta el felhívni a figyelmet arra, hogy az új kötet számos, az inkvizícióval kapcsolatos - Rómára rossz fényt vető - tévhittel leszámol.

Az előzményekhez tartozik, hogy 1998-ban, a jubileumi szentévre készülődve, egy vatikáni történelmi teológiai bizottság világi történészek közreműködésével megbeszélést tartott az inkvizícióról. Az akkori előadások adják a minap e témában megjelent kötet gerincét. A könyv tényanyagának összeállításához a hírek szerint a vatikáni levéltár eddig féltve őrzött, elzárt részeit is megnyitották. Az így napvilágra került új forrásokból Agostino Borromeo, a római Sapienza Egyetem katolicizmussal foglalkozó történésze, az új könyv egyik szerkesztője szerint az derül ki, hogy az inkvizíciónak nem több tízezer - más becslések szerint több százezer vagy akár millió - kivégzett áldozata volt, hanem néhány ezernyi.

"A boszorkányperek tekintetében még jobb az arány", állítja Borromeo, mondván, ott néhány tucatra tehető a végre is hajtott halálos ítéletek száma. Az eddigi ismeretekhez képest több helyiértéknyi különbséget szerinte az okozza, hogy "az elmúlt évszázadokban a protestánsok felnagyították az inkvizíció áldozatainak a számát", mintegy ezzel is aláásandó a római egyház tekintélyét. "A közvélemény persze mindig eltúlozza a számokat" - sietett némileg igazolni a vatikáni álláspontot Henry Kamen, a Chicagói Egyetem történésze, A spanyol inkvizíció című könyv szerzője. Ámbár a professzor azért azt is hozzátette: "Vannak olyanok is, akik mintegy önvédelmi reflexből inkább lefelé kerekítik a számokat (...) s a vatikáni főpapok talán inkább ebbe a kategóriába esnek."

Így vagy úgy, a tudós történészek a frissen előszedett dokumentumok alapján most azt állítják: a spanyol inkvizíció 1540 és 1700 között nem kevesebb (és nem több) mint 44 674 pert folytatott le. A perbe fogottak 1,8 százalékát ítélték halálra, mi több, pusztán 0,1 százalékukat tudták ténylegesen kivégezni. A többieket ugyanis - mivel ismeretlen helyre távoztak vagy elhaláloztak - csak szimbolikusan büntették meg, afféle helyettesítő bábok megégetésével vagy felakasztásával. Ha ez igaz, akkor valóban alapjaiban kellene átírni a történelemkönyveket.

Tegyük hozzá, sokan még az új bejelentéseket is tovább árnyalják. "Nem lehet elsősorban a protestánsokra kenni az inkvizíció bűneinek felnagyítását" - véli Korányi András evangélikus egyháztörténész, aki szerint a katolikus (és protestáns) egyházi túlkapásoknak áldozatul esett szerencsétlenek számának felnagyításához "hozzájárult a felvilágosodás, amely teljesen új világképet adott az embereknek, s ezzel együtt járt a korábbi világkép szószólójának, az egyháznak a hiteltelenítése is". Egyetérteni látszik vele Tomka Ferenc katolikus teológus is, aki Az egyház bűnei című könyvecskéjében kifejti, hogy "a reformátori irodalom, majd később a felvilágosodás egyházellenes írásai a katolikus egyházra vonatkozó kedvezőtlen adatokat tovább nagyították és ezeket széles körben terjesztették", így történhetett, hogy "egyházellenes áramlatok" tízezrekről, "rosszabb esetben, például a szabadkőműves írások, százezer kivégzettről beszélnek". A spanyol inkvizíció okait kutatva pedig Tomka megjegyzi, hogy a "spanyol inkvizíció királyi kívánságra jött létre", kiszorítandó az álkeresztény arabokat és zsidókat, így "egyfajta nemzeti önvédelem volt".

Persze az inkvizíciós túlkapásokat - lett légyen szó erőszakos hit- vagy "nemzeti önvédelemről" - még a számok revíziójával is eléggé nehéz mai fejjel megérteni. Különösen, ha tudjuk, hogy eleinte a keresztény egyház korántsem bánt véres kézzel a másként hívőkkel. Az Újszövetség egyik szerzője, Pál apostol még elégségesnek vélte, ha az eretneknek bizonyultakat kiközösítik, amihez Lucius Caecilius Firmianus Lactantius negyedik századi hitvitázó még azt tette hozzá: "igaz, hogy a vallást meg kell védelmezni, de azáltal, hogy életünket adjuk érte, nem pedig mások életének elvétele által", mi több, "ha valaki vérontással és kínzással kísérli megvédeni a vallást, akkor nem megvédi, hanem meggyalázza azt". Akkoriban az észak-afrikai keresztények olyannyira következetesen képviselték ezt a nézetet, hogy amikor a császári rendeletek nyomán az 5. században az eretnek irányzatok képviselői Rómából tömegesen a Földközi-tenger túlpartjára menekültek, az egyház kerek perec elutasította, hogy átadja a konkurens tanok terjesztőit a világi hatóságoknak.

A kezdeti tolerancia azonban Krisztus születése után egy évezreddel elpárologni látszott. Először 1208-ban indult keresztes hadjárat a dél-franciaországi kathar eretnekek ellen, majd 1231-ben IX. Gergely pápa életre hívta az inkvizíciót, amely néhány évtized alatt kiépítette a maga bürokratikus rendszerét szerte Nyugat-Európában. A legfertőzöttebbnek ítélt Dél-Franciaországon, Spanyolországon, Német-római Császárságon és Itálián kívül máshová viszont nemigen jutottak el az inkvizítorok.

Mivel a jegyzőkönyvek jó része megsemmisült, eddig nehéz volt megbecsülni az inkvizíció áldozatainak összesített számát. Azt például szinte biztosan tudni, hogy Bernardo Gui inkvizítor 1307 és 1323 között Toulouse-ban közel ezer eretnekből 42-t adott át a világi hatóságoknak megégetésre. Az inkvizítorok általában véve vett jóindulatát bizonyíthatja, hogy amikor 1239-ben a francia Montwimerben a kathar eretnekből Domonkos-rendi szerzetessé és inkvizítorrá lett Robert le Bougre egyszerre 180 eretneket égettetett meg, Rómába hívatták, és szokatlan szigoráért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

A 15. századi Spanyolországban az inkvizíciót 19 törvényszékre osztották. Jóllehet csak egy-két inkvizítor és néhány adminisztrátor dolgozott az egyes bíróságokon, eddig úgy tudta a történettudomány, hogy például csak a Toledói Szent Hivatal 1483 és 1530 között 3196 embert fogott perbe, és a történészek azt is kiszámolták, hogy a halálra ítéltek rátája 22 százalék volt. Igaz, Kasztíliában és Aragóniában 1540 és 1700 között közel 45 ezer perbe fogottnak már csak 3 és fél százalékát égették meg, ám ez még mindig a duplája a Borromeóék által említett aránynak. S akkor még nem is esett szó a rettegett Tomás de Torquemadáról, aki korábbi kutatások szerint 1481-ben egyetlen alkalommal 12 ezer renitens, a keresztvizet elutasító zsidónak vétette életét. A történelmi hűséghez az is hozzátartozik, hogy Róma többször is hevesen tiltakozott e túlbuzgó hitvédelem ellen.

A boszorkányok sem jártak jobban, XXII. János pápa például a 14. században nem győzte arra biztatni az inkvizítorokat, hogy állítsák őket törvényszék elé, különösen az e tekintetben fertőző gócként számon tartott Dél-Franciaországban. Az ítéletek többségét azonban nem az inkvizítorok, hanem világi hatóságok mondták ki. Az új vatikáni kiadvány szerint az inkvizíció működésének teljes időszakában Svájcban 4 ezren, a Német-római Császárságban 25 ezren, Németalföldön pedig 1350-en estek a civil törvényszékek áldozatául, míg az egyház egész Európában alig száz boszorkányt ítélt halálra. Az 1908-ban kiadott Katolikus enciklopédia egyébként úgy tudja, a protestáns vezetésű tartományokban jobban rájuk járt a rúd: 1583-ban három hónap alatt 121 boszorkányt égettek meg például Osnabrückben, míg 1593-ban a szintén protestáns Wolfenbüttelben nemritkán napi tíz boszorkányt veszejtettek el, ami állítólag többszöröse volt a katolikus tartományok átlagának.

A történelmi igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy Angliában is, ahová az inkvizíció hivatalosan szinte soha nem tette be a lábát, több ezer eretnekkel és boszorkánnyal végeztek. Az angol parlament 1401-ben megszavazta az eretnekek megégetéséről szóló törvényt, és komolyan szankcionálták a boszorkányságot is. Mi több, a 17. század közepén Matthew Hopkins lett a hivatalos fő-boszorkányüldöző (witchfinder general), s buzgalmának tudható be, hogy néhány év alatt több száz boszorkánnyal lett kevesebb Angliában.

A HVG által megkérdezett történészek szerint bizonyos szempontból igazuk lehet a frissen megjelentetett könyv szerzőinek: a középkori és kora újkori katolikus egyház valóban keveseket égetett meg, mindazonáltal Ladányi Sándor, a Károli Gáspár Református Egyetem egyháztörténész-professzora szerint "lehetetlen elválasztani egymástól a korabeli egyházi és világi hatóságokat". Ezt Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes, teológiaprofesszor - aki az új vatikáni kiadványban szereplő áldozatok számát szintén meglepően alacsonynak találta - azzal a középkori megfontolással magyarázta, miszerint "nem vérszomjas az egyház", vagyis az egyházi bíróság a világi hatóságoknak adta át az eretnekeket ítélettételre. Számos történész úgy gondolja, ma már lehetetlen pontosan meghatározni, hány embert ítéltek el eretnekség vagy boszorkányság vádjával, és milyen arányban terheli ezért felelősség az egyházat és a vele kooperáló világi hatóságokat. De hasonlóan vélekedik erről Beer Miklós katolikus váci püspök is, aki szerint "nincs sok értelme magyarázkodniuk a katolikus egyházi elöljáróknak". A püspök a HVG-nek úgy fogalmazott: "Az, hogy akár csak egy áldozata is volt az inkvizíciónak, a katolikus egyház szégyene és bánata."

IZSÁK NORBERT

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
Megszólalt egy miniszter a tüntetésekről: Fiatalokat láttam, akik még egy napot sem dolgoztak

Megszólalt egy miniszter a tüntetésekről: Fiatalokat láttam, akik még egy napot sem dolgoztak

Hosszú Katinka: Két éve halálkozeli élmény volt a vb

Hosszú Katinka: Két éve halálkozeli élmény volt a vb

Be kell mondanom a kamerába a nevemet, ha a rendőr kérdezi?

Be kell mondanom a kamerába a nevemet, ha a rendőr kérdezi?

Jókorát csúsztatott Orbán az Európai Tanácsban

Jókorát csúsztatott Orbán az Európai Tanácsban

Márki-Zay Péterék új mozgalma is megy tüntetni

Márki-Zay Péterék új mozgalma is megy tüntetni

Az autók fölé magasodott az a jávorszarvas, ami egy alaszkai autópályán indult sétálni

Az autók fölé magasodott az a jávorszarvas, ami egy alaszkai autópályán indult sétálni