Egy régi keleti mondás szerint: jaj a fűnek, ahol az elefántok háborúznak, de százszor jaj a fűnek, ahol az elefántok szeretkeznek. E keserű bölcsesség igazságát erősítette, amikor 1944 augusztusában Varsóban a németek ellen felkelők tízezrei pusztultak el a mindenoldali "magasabb stratégiai megfontolások" áldozataként.

,,Előbb vagy utóbb, de mindenki megtudja az igazságot arról a maroknyi gonosztevőről, akik a varsói kalandot kieszelték, hogy magukhoz ragadják a hatalmat. (...) Olyan helyzet alakult ki, amikor minden újabb nap nem a Varsó felszabadításáért küzdő lengyeleknek, hanem a hitleristáknak kedvez" - írta Sztálin 1944. augusztus 22-én Churchill angol miniszterelnöknek és Roosevelt amerikai elnöknek. A szovjet diktátor az akkor már három hete tartó varsói felkelést minősítette "kalandnak", míg a "maroknyi gonosztevő" kifejezés a földalatti lengyel állam külföldön és odahaza tevékenykedő vezetőire vonatkozott. Beleértve ebbe a második világháború idején a németek elleni harc különböző frontjain közel 350 ezer katonát mozgósító Honi Hadsereg parancsnokait is. Az idézett levélből megfejtésre vár még a "Varsó felszabadításáért küzdő lengyelek" sztálini kategóriája: ez a szovjet diktátor levelében a Moszkvát követő lengyel kommunistákat jelentette.

A lengyeleket 1939 szeptemberében a hitleri csapatokkal karöltve lerohanó, majd a németekkel az ország területén osztozkodó szovjet diktátor szemében egyébként "ellenforradalmár elem" volt az a sok százezernyi lengyel is, akiket 1939 és 1941 között az ő parancsára deportáltak vagy végeztek ki a birodalomhoz frissen csatolt területeken. De "a szovjethatalom engesztelhetetlen és megátalkodott ellenségeként" jellemezte azt a 22 ezernyi hivatásos és tartalékos lengyel katonatisztet is, akiket - mint utólag bebizonyosodott -, az ő utasítására lőttek agyon 1940 tavaszán Katynban, illetve a többi szovjet hadifogolytáborban.

Nem volt jobb véleménye Sztálinnak az 1939 őszén előbb párizsi, majd londoni székhellyel működő lengyel emigráns kormányról sem, pedig azt a nyugati hatalmak legitimnek és velük szövetségesnek ismerték el. Így a Szovjetunió 1941-ben a németek által történt megtámadását követően Sztálin természetes ellenfeléből kényszerű szövetségeseivé lettek. A kezdetben Wladyslaw Sikorski miniszterelnök vezette testület és Moszkva még fel is vette a diplomáciai kapcsolatot, a barátkozás azonban csak 1943 nyaráig tartott. A Szovjetunió ugyanis szakított, mondván: "Sikorski összejátszik a nácikkal." A tábornok nem rejtette véka alá abbeli vélekedését, miszerint az imént említett katonatiszt-gyilkosságokat nem a németek - miként ezt Moszkvában még évtizedek múltán is állították -, hanem a szovjet állambiztonsági szervek követték el. A lengyeleknek azonban már ekkor tapasztalniuk kellett, hogy London és Washington számára sokkal lényegesebb volt a Kremllel való együttműködés fenntartása, mint a konfrontáció bárminemű "lengyel kérdésben". A lengyelek és a nyugati szövetségesek közt támadt nézetkülönbség okán utóbb meglehetősen háttérbe szorították az emigráns kormányt.

E különös folyamatot csak felgyorsította Sikorski egészében máig sem tisztázott Gibraltár feletti halálos légi balesete 1943 kora nyarán. A Katyn óta kényelmetlen szövetséges halála mindenesetre - bármily furcsa is leírni - kapóra jött a kérdésben állást foglalni nem kívánó Egyesült Államok és Nagy-Britannia számára, és Moszkva is megszabadult egy kellemetlenül következetes politikustól. A Sikorskit követő Stanislaw Mikolajczyk mozgástere aztán folyamatosan tovább csökkent, különösen, amikor a németeket nyugat felé szorító Vörös Hadsereg a mai Lengyelország területére lépett, ahol - miként máshol is - egyszerre viselkedett felszabadítóként és elnyomóként. Ez utóbbit legfőképpen a lengyel földalatti állam és a Honi Hadsereg tagjai tapasztalhatták meg, akikkel - még ha felajánlották is együttműködésüket - gyakorlatilag ellenségként bántak.

Ilyen körülmények között hozta meg 1944 júliusában a Honi Hadsereg vezérkara - nem is titkoltan politikai, stratégiai jellegű - döntését a varsói felkelés kirobbantásáról. Mindezt annak ellenére, hogy az akciót, előkészítetlensége okán, az emigráns kormány is ellenezte. A cél persze világos volt: az ügyet pártolók a szuverén és legitim lengyel állam nevében a Vörös Hadsereget megelőzve óhajtották felszabadítani fővárosukat. Tették ezt annak tudatában is, hogy a felkelés csak akkor kecsegtethetett a siker halvány reményével, ha a nyugati szövetségesek és Moszkva már a kezdetektől hathatós katonai támogatást és utánpótlást nyújtanak. Csakhogy a nyugati front távol húzódott, míg a szovjet katonai vezetéssel a lengyelek - épp az említett stratégiai cél okán - nem is igen keresték a kapcsolatot.

A felkelés szervezői mindazonáltal derűlátóak voltak, mondván, a Wehrmacht szinte minden fronton visszavonulóban volt, s bár július 20-án egy, arisztokrata Wehrmacht-tisztek szervezte Hitler elleni merénylet sikertelen maradt, úgy tetszett, talán kialakulóban van egy belső német ellenállás is. Másfelől azonban a még mindig jól felfegyverzett, gépesített német egységekkel a Honi Hadsereg Varsóban bevethető hozzávetőleg 50 ezer katonája kifejezetten gyenge fegyverzettel nézett szembe. Siettette viszont a felkelés kirobbantását, hogy a Varsótól 140 kilométerre fekvő Lublinban július 22-én, a Moszkva-barát lengyel kommunisták vezetésével, Sztálin intencióinak megfelelően, megalakult az ideiglenes végrehajtói hatalommal felruházott "nemzeti felszabadító bizottság". Ezt a Kreml természetesen azonnal hivatalosan is elismerte. Ráadásul a Vörös Hadsereg csapatai ugyane napokban 15-50 kilométerre megközelítették Varsót, illetve elérték a Visztula vonalát.

A fentiek is arra ösztökélték az akció tervezőit, hogy kirobbantsák az augusztus 1-jei felkelést. Az erről szóló hírt Sztálin elsőre el sem hitte, majd amikor az mégis valósnak bizonyult, kifejezetten ellenségesen, mindenféle támogatástól elzárkózva viszonyult a "varsói kalandhoz". Nyilván úgy kalkulált, mennyit nyerhet azon, ha a polgári Lengyelország végső ellenállásának felszámolását - de legalább lényeges meggyengítését - a németek végzik el helyette. Megálljt parancsolt hát az I. Belorusz Front parancsnokának, az apai ágon lengyel származású Konsztantyin Rokosszovszkij marsallnak, és ez a parancs az elkövetkező öt hétben érvényben is maradt. Mi több, az 1943-as teheráni megállapodások ellenére nem járult hozzá ahhoz sem, hogy az esetlegesen utánpótlást szállító nyugati szövetséges gépek igénybe vegyék a szovjet repülőtereket.

"A szovjet kormány természetesen nem kifogásolhatja, ha angol vagy amerikai repülőgépek fegyvereket dobnak le Varsó körzetében, minthogy ez amerikai és brit ügy. Határozottan ellenzi azonban, hogy amerikai és brit repülőgépek, miután fegyvereket dobtak le Varsó körzetében, szovjet repülőtereken szálljanak le, minthogy a szovjet kormány nem kívánja, hogy akár közvetlen, akár közvetett köze legyen a varsói kalandhoz" - üzente Sztálin augusztus 16-án Roosevelt elnöknek egy ilyen irányú szövetségesi megkeresésre válaszolva.

Ráadásul maguk a nyugati szövetségesek is eléggé ellentmondásosan viszonyultak a jóváhagyásuk nélkül indított akcióhoz. Egyfelől megpróbáltak ugyan élelmiszer- és lőszerutánpótlás ledobásával légi úton némi segítséget nyújtani, ám ennek hatékonysága a szovjet repülőtereken való leszállási engedély hiányában aligha volt jelentős. Az angol és amerikai gépeknek a visszaúthoz szükséges üzemanyagot is a fedélzetre kellett venniük, ráadásul az összességében 2800 kilométeres utat javarészt ellenséges területek felett repülve tették meg, ami súlyos veszteségeket okozott. Ezt a fajta támogatást hamarosan abba is hagyták. Másfelől az angol sajtó és a BBC sokáig kifejezetten elhallgatta a felkelés hírét. Arról nem is szólva, hogy az akció első hónapjában egyetlen hivatalos állásfoglalást sem tettek erről közzé Londonban vagy Washingtonban. Úgy tűnik, Churchill nem kívánta ezzel az üggyel - mint ahogy korábban Katynnal sem - terhelni a háború kimenetele szempontjából létkérdésnek tekintett angol-szovjet viszonyt. Tán ennek tudható be, hogy egészen augusztus 30-áig halogatta a Honi Hadsereg szövetséges haderőként való elismerését is, minek nyomán a németek jó ideig nem hadifogolyként, hanem bűnözőkként bánhattak az elfogott felkelőkkel.

Elfogadni látszottak az amerikaiak is Sztálin Varsó irányában tanúsított magatartását. Olyannyira, hogy amikor augusztus 26-án Churchill egy Roosevelthez intézett levelében végül mégis megpendítette, hogy egy közös táviratban kérjék meg Sztálint az orosz repülőterek használatának engedélyezésére, az amerikai elnök így válaszolt: "A hosszú távú általános háborús kilátások szempontjából nem tartanám előnyösnek, ha csatlakoznék az üzenethez." Ennek okaként az oroszok akkor napirendre került ázsiai háborús szerepvállalása lehetett a háttérben.

A szovjet diktátor, érzékelve a helyzet számára kedvező alakulását - vagyis hogy ilyen irányból nem éri semminemű szóra érdemes nyomás -, csak szeptember 10-én engedélyezte a Vörös Hadsereg támadását Varsó keleti része felé, azaz akkor, amikor a felkelés már reménytelen helyzetbe került. Más kérdés, hogy mivel az addig jó hathetes egyenlőtlen küzdelemben megtizedelt felkelők ekkor már nem ellenőrizték az oroszok által támadott területet, véres kudarcba fulladt a hídfőállás kiépítésének kísérlete. A felkelés és Varsó sorsa ezzel megpecsételődött. E keserű színjátékhoz tartozott, hogy Sztálin - megkésetten - mégiscsak engedélyezte az angol és amerikai gépek leszállását a szovjet katonai repülőtereken. Még néhány szovjet gép is dobott le fegyvert, lőszert és élelmiszert a harcolóknak, ám ez már aligha fordíthatott az események folyásán.

A Honi Hadsereg katonái végül 63 napi küzdelem után 1944. október 2-án kapituláltak. Az egyetlen, amit elértek, hogy a németek - a már említett augusztus 30-ai deklaráció értelmében - hadifogolynak tekintették azokat, akik megadták magukat. A felkelés mérlege tragikusan festett, lengyel részről 21 ezerre tehető az elesettek és eltűntek száma, s ehhez járult még 5 ezer sebesült és 16 ezer hadifogoly. És akkor még nem esett szó a 180 ezer civil áldozatról. Német oldalon kisebbek voltak a veszteségek: 17 ezer volt az elesett vagy eltűntek és 9 ezer a sebesültek száma. A további mérleg: a szervezett katonai és politikai ellenállás tulajdonképpen megszűnt létezni, a kapituláció után Hitler parancsára a kevés megmaradt épületet is a levegőbe röpítették, Varsó négyötöde teljesen elpusztult.

TISCHLER JÁNOS

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Elkészült a világ legnagyobb chipje, 400 000 mag van benne

Elkészült a világ legnagyobb chipje, 400 000 mag van benne

Zöld rendszámos új Mercedes, itt a plugin hibrid B-osztály

Zöld rendszámos új Mercedes, itt a plugin hibrid B-osztály

Mfor: Száraz István, az Origo volt tulaja állhat az MKB új, rejtélyes részvényese mögött

Mfor: Száraz István, az Origo volt tulaja állhat az MKB új, rejtélyes részvényese mögött

Egy férfi, egy nő és egy kisgyerek a budai gyilkosság áldozata

Egy férfi, egy nő és egy kisgyerek a budai gyilkosság áldozata

Facebook-komment miatt tett feljelentést Jászapáti fideszes polgármestere

Facebook-komment miatt tett feljelentést Jászapáti fideszes polgármestere

Elektromos futóbiciklivel nyűgözi le a kicsiket a Harley-Davidson

Elektromos futóbiciklivel nyűgözi le a kicsiket a Harley-Davidson