Tábor és láger között ég és föld lehet a különbség - ennek egyik példája hatvanéves: az Egyesült Államokban akkor kezdték meg a japánokat őrző gyűjtőtáborok felszámolását. A külföldiek internálása a háború alatt törvényes volt ugyan, de számos jogtalanságot és emberi tragédiát is eredményezett.

Máig tartó viták - és önvizsgálattal tarkított bocsánatkérések - forrása azoknak az embereknek a sorsa, akiket a második világháború alatt internáltak az Egyesült Államokban. Miután a japánok 1941. december 7-én megtámadták Pearl Harbort, a következő hónapokban az ellenséges országok számos polgárát, de akár az onnan származó amerikaiak ezreit - korabeli kifejezéssel - "különítették el" a társadalom többi tagjától az USA-ban. A leginkább sújtott amerikai japánok első csoportjai 1944 nyarán szabadulhattak, de voltak, akik a háború után akár 1948 nyaráig várhattak sorsuk jobbra fordulására.

Az internálás ténye önmagában nem lett volna sem szokatlan, sem felháborító, hiszen az 1907-es második hágai békekonferencián elfogadottak alapján a valamely állam területén rekedt ellenséges állampolgárokkal szemben - biztonságpolitikai megfontolásokból - jogos volt ez az intézkedés. Amivel az államok akkor éltek is. Igen ám, de az USA nem csupán az "ellenséges idegeneket" különítette el, sőt. Közel 1 millió német és olasz állampolgár tartózkodott akkoriban amerikai területen, közülük mégis alig néhány tízezret internáltak, valamint alig száz magyart, románt, bolgárt, csehszlovákot és lengyelt, miközben a nyugati partvidékről 120 ezer japánt "evakuáltak" otthonaikból, jóllehet több mint 60 százalékuk már elnyerte az állampolgárságot, vagy eleve az Egyesült Államokban született. A hatóságok abból indultak ki, hogy ha a japánok netán partra szállnának, a velük rokonszenvezők afféle ötödik hadoszlopként igen sok kárt tudnának okozni választott hazájuknak.

Nem csoda, hogy 1942-ben jelentősen csökkent azoknak a japánoknak a lojalitása, akiket az ország belsejében - a lakott területektől távol - felállított tíz tábor valamelyikébe telepítettek ki. A már akkoriban sem elhanyagolt kérdőíves felmérésekből kiderült, hogy 94 százalékuk ezek után nem kívánja harcban vérét ontani új hazájáért, több mint 5 ezer internált pedig csalódottságában le is mondott amerikai állampolgárságáról. Igaz, nagyjából ugyanennyien voltak, akik viszont dacoltak az őket övező gyanakvással, és jelentkeztek az 1943-ban felállított japán ezredbe, s aztán az európai harctereken többszörösen ki is tüntették magukat vitézségükkel.

Az igazsághoz tartozik, hogy nem is lehetett annyira rossz az internáltak élete - legalábbis ahhoz képest, ami egy kelet-európainak a tábor szó hallatán az eszébe juthat. Az interneten és történelmi elemzésekben ma már tucatjával olvasható visszaemlékezésekből kiderül, hogy a külön erre a célra felállított civil főhatóság (War Relocation Authority) számos intézkedéssel próbálta otthonosabbá tenni a lakók hétköznapjait. Bár drótkerítéssel és őrtornyokkal körülvett barakkfaluban kellett lakniuk, maguk főzhették az állami kosztot, vásárolhattak a kantinban, volt alapvető orvosi ellátás és több elemi iskola is (igaz, maguk közül kellett orvosokat, ápolókat, valamint tanítókat kiállítaniuk). Könyvtár, mozi is tartozott a táborhoz, kisebb megkötésekkel levelezhettek és sportolhattak is az elzártak. Mint a főhatóság által összeállított internálási kiskátéban olvasható, rövidhullámú rádiókészülék, fényképezőgép, fegyver és alkohol kivételével tulajdonképpen mindent magukkal vihettek, némi megszorítással intézhették banki és üzleti ügyeiket, gyakorolhatták vallásukat, házasodhattak és válhattak is.

Még csak nem is kellett mindenkinek benn maradnia: több száz fiatal kapott egyetemi ösztöndíjat, és ezrek találtak munkát a környező farmokon, azok pedig, akik a táboron belül dolgoztak, szintén kaptak fizetést (nagyjából a minimálbér harmadát, havi 12-19 dollárt). Mindent összevetve legalábbis nem meglepő, hogy a háború alatti Amerikában ezekben az elzárt közösségekben volt a legnagyobb az élveszületési és a legalacsonyabb a halálozási arányszám.

Az éberség nem korlátozódott az Egyesült Államok területére. A washingtoni kormány a dél-amerikai kontinensről is gyűjtögette a bajkeverőnek vélt külföldieket. 1942-ben 18 latin-amerikai ország vezetőit szólították fel, hogy onnan is küldjék át az idegeneket, elsősorban a németeket. A Costa Rica-i amerikai követségre ekkortájt eljuttatott külügyminisztériumi üzenetben ráadásul felhívták a diplomaták figyelmét, nem lenne helyes, ha a Washingtonból szervezett gyűjtőakció híre nyilvánosságra kerülne, mivel külföldön joggal hivatkoznának arra, hogy "a jószomszédság látszata mögött az USA valójában beavatkozik más köztársaságok belügyeibe". Becslések szerint 4-5 ezer német származású vagy állampolgárságú személyt sikerült így az USA-ba "importálni", a legtöbbet Peruból. Az Egyesült Államok példáját követve Mexikó és Kuba, valamint a 23 ezer japánt kitelepítő Kanada is saját táborokat állított fel, míg a legnépesebb távol-keleti közösségnek otthont adó Brazília, valamint Argentína és Chile nemcsak az amerikai kérést tagadta meg, de az internálást sem tartotta szükségesnek.

A kutatásokból az is kiderült, miért volt szükség a dél-amerikai németekre: mint azt többen is elismerték, értük akarták kicserélni a Németországban rekedt és internált amerikaiakat. Annyi bizonyos, hogy közülük hat alkalommal legalább 2 ezret át is hajóztattak az Atlanti-óceánon. Őket ritka történelmi végzet sújtotta: nagy részük rögtön a Gestapo látókörébe, sőt hamarosan koncentrációs táborba került, mint nyugati kém. Bár erre nincs még perdöntő bizonyíték, több visszaemlékezés szerint az így kényszerrepatriált németek között nem egy, a nácik elől menekült zsidó is akadt.

Az amerikai japán táborok felszámolása nem ment mindenütt egyszerűen és automatikusan. Az Arkansas állambeli Jerome gyűjtőtábor lakóinak kedvezett a hadiszerencse: már 1944 júliusában kiengedték onnan a japánokat - bár egy részüket csak más táborokba helyezték át -, mivel kellett a hely az akkor már nagy számban érkező német hadifoglyoknak. A többi internálótábort - bár a Legfelsőbb Bíróság már 1944 decemberében elrendelte feloszlatásukat - csak 1945-ben számolták fel, általában a háború vége után, késő ősszel. A halogatásnak több esetben sajátos oka volt: némelyik helyről úgy kellett kitoloncolni az igazi otthonuktól időközben megfosztott, ezért hazatérni nem vágyó japánokat. Az idahói Minidoka táborban például visszaemlékezések szerint az utolsó utáni figyelmeztetéseket követően először bezárták a mosodát, majd a mellékhelyiségeket, az étkezdét, végül a még ekkor sem távozó makacs barakklakókat és ingóságaikat erővel rakták fel a vonatra. Az utolsó amerikai tábort, amelyet a békésebb időkben a bevándorlók fogadását ellátó Ellis Islanden állítottak fel, 1948 augusztusában oszlatták fel, akkor engedték ki német származású lakóit.

Mivel a háború alatti internálás általánosan elterjedt és nemzetközileg is jogszerű volt, a kormányzat pusztán emiatt nem tanúsított megbánást, az ennek során elkövetett törvénytelenségekért viszont később - legalábbis részben - igen. Az USA-ban a japán származásúak már 1948-ban igényelhettek összesen néhány tízmillió dollárt, ám azután hosszú ideig nem beszéltek a történtekről, és Gerald Ford elnök csak 1976-ban törte meg a hivatalos hallgatást, elítélve az egykori evakuálást. Négy évvel később utóda, Jimmy Carter bizottságot állíttatott fel, ám ezt utóbb számos vád érte, mivel tagjai között több, az internálótáborokat megjárt érintett is volt. Ronald Reagan 1988-ban mégis e bizottság jelentése alapján utaltatott a meghurcoltak számlájára fejenként 20 ezer, összesen 1,2 milliárd dollárt, újabb négy év múltán pedig idősebb Bush elnök is kivette a részét a nemzeti szánom-bánomból, további 400 millióval, valamint egy washingtoni emlékművel. Meglepően kevés szó esett viszont az elmúlt évtizedekben a meghurcoltatások sok más nemzethez tartozó - igaz, számszerűleg kevesebb - áldozatáról, így az olaszokról vagy a németekről, akiknek a képviselői immár egyre gyakrabban kifogásolják is mellőztetésüket.

ILLÉNYI BALÁZS

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Szellem

Kényszerköltözők

A második világháborús internálások során nem csak az Egyesült Államok feszegette a jogszerűség kereteit.

Csókolózzon sokat, és közben gondoljon a filematológiára

Csókolózzon sokat, és közben gondoljon a filematológiára

Trump megnyugtatta a grönlandiakat, nem épít hatvanemeletes szállodát

Trump megnyugtatta a grönlandiakat, nem épít hatvanemeletes szállodát

Környezeti tragédia a Kanári-szigeteki tűzvész

Környezeti tragédia a Kanári-szigeteki tűzvész

Pénztárcát lopott a győri vasútállomáson, segítsen a rendőrségnek megtalálni!

Pénztárcát lopott a győri vasútállomáson, segítsen a rendőrségnek megtalálni!

Komolyzene könnyedén

Komolyzene könnyedén

Az északírek többsége támogatná a tartalékmegoldást

Az északírek többsége támogatná a tartalékmegoldást