Négy évtizede a kommunista párt még ideológiai konferencián is szükségét érezte észrevételezni a fogyasztás nem mindig kedvezőnek ítélt tudatmódosító hatását. Az erről kibontakozó erkölcsi vitátNyikita Hruscsov azon kijelentése gerjesztette, hogy a szocialista világmár közel jár az igényeket a szükségletek szerint kielégítő bőséghez.

"Általános tapasztalat, hogy az új, szocialista társadalmi lét nem alakítja ki automatikusan, spontán módon a szocialista tudatot. Eszmei harcra, szívós szocialista nevelőmunkára van szükség ahhoz, hogy a tömegek tudata helyesen tükrözze megváltozott társadalmi létüket, s gondolkodásukból eltűnjenek a polgári és kispolgári ideológia maradványai." Egyebek között e szavakkal summázta 1964 késő őszén az MSZMP folyóirata, a Társadalmi Szemle egy, a párt által még szeptember végén rendezett országos ideológiai konferencia fő iránymutatásait. Az "eszmei harcra" való felhívás akkoriban korántsem hathatott az újdonság erejével a "szívós szocialista nevelőmunkát" végzők körében, mivel a kispolgári, sőt burzsoá maradványok (korabeli szóhasználattal: csökevények) ellen akkor már évek óta komoly kampány folyt - legalábbis a különböző folyóiratok hasábjain.

A kialakult korántsem spontán viták hátterében nagypolitikai fejlemények álltak. Az 1950-es évek második felében elért, utóbb viszonylagosnak bizonyuló katonai és műszaki-tudományos sikerek nyomán 1961 őszén a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) XXII. kongresszusán időszerűnek látták megfogalmazni: "Az SZKP azt a nagy feladatot tűzi ki, hogy a következő húsz év alatt el kell érni a nép olyan életszínvonalát, amely magasabb lesz, mint bármelyik tőkés országban. (...) A történelem folyamán először teljesen és végérvényesen megszűnik az a helyzet, amelyben az emberek valamiben hiányt szenvednek. (...) 1980-ig hazánk az egy lakosra jutó ipari és mezőgazdasági termelés tekintetében messze maga mögött fogja hagyni az Amerikai Egyesült Államokat" - jelentette ki büszkén a főszónok Nyikita Hruscsov pártfőtitkár is. Ez a tekintetben bizonyosan szenzációszámba ment - jelzi Pótó János, az MTA Történettudományi Intézetének kutatója -,"hogy Hruscsov bejelentésével a kommunizmus lett az első utópia, amely egy generáción belülre ígérte az aranykor eljövetelét".

A magyar politikai vezetés - már csak a pártszerűség okán is - hasonlóképpen optimista volt. Olyannyira, hogy az Országos Tervhivatal 1960-ban már húszéves tervet készített, melynek bevezető sorai szerint "a termelés fejlődése nemcsak teljesen mentesíteni fogja népünket a létfenntartási gondoktól, hanem olyan fogyasztási célkitűzések megvalósítását teszi lehetővé, amelyek (...) elégségesek az ember harmonikus testi és szellemi szükségleteinek kielégítéséhez". Nem beszélve az MSZMP 1962-es pártkongresszusának határozatáról, amely szovjet mintára megígérte, hogy 1980-ra Magyarországon "az egy főre jutó fogyasztás magasabb lesz, mint a fejlett tőkés országokban".

Az is bizonyos: a kádári konszolidáció akkori hétköznapjai - talán első ízben a kommunista hatalomátvétel óta - nem cáfolták, hanem olykor alá is támasztották a szépen hangzó frázisokat. Tény, hogy a rendszernek a társadalommal való kiegyezéséhez hozzátartozott, hogy az életmód tekintetében új fogyasztói szokásokat és lehetőségeket teremtsen - a korábbi másfél évtizedhez viszonyítva mindenképpen. Bár "az élelmiszer-ellátásban továbbra is voltak kritikus évek, amikor például tejtermékekből és húskészítményekből jelentős áruhiányok alakultak ki, a tartós fogyasztási cikkek (porszívók, hűtőszekrények, televíziók és személyautók) forgalma ugrásszerűen megnőtt; 1960 és 1963 között átlagosan megháromszorozódott" - olvasható Vörös Miklós Életmód, ideológia, háztartás című, 1997-es fogyasztáskutatási tanulmányában. Hozzátehető, hogy a következő évtizedben még nagyobb volt az ugrás: egyes - igaz, korábban szinte alig létező - cikkek aránya megtízszereződött az otthonokban.

A javuló életszínvonal, no meg az ennek hatására kispolgárrá elfajzó kommunista rémképe alaposan megmozgatta a humán értelmiség fantáziáját - amihez azért némi központi nógatás is érkezett. Mindezek nyomán az irodalmi, társadalomtudományi folyóiratokban szó esett a szocialista (nemi) erkölcstől a közösségiház-építészetig, a népesedési problémától utóbb még az értelmetlen, dőzsölő fogyasztás jelképévé emelt kesudió-behozatalig szinte mindenről. Az egyik legemlékezetesebb, a kispolgári elfajulás veszélyeivel legáltalánosabban foglalkozó eszmecsere, az úgynevezett frizsiderszocializmus-vita 1961-ben indult az Új Írás folyóiratban. A kiindulópont a kérlelhetetlen baloldaliságáról ismert, verseivel a korabeli iskolai ünnepélyeken állandó műsorszámként jelen lévő Váci Mihály Se az atombomba, se az isten! című, aggódó fejtegetése volt. A költő fő kérdése éppen az említett Hruscsov-beszéd kapcsán az volt, hogy miután a szükséglet és annak kielégítése közötti addigi szakadéknyi távolság várhatóan rövidesen eltűnik, "mit tehetünk, hogy (...) a kommunizmus pihentető, derűs partjaira lépő emberek ne a kényelemben szuszogva terüljenek el az anyagi jólét langyos homokpartjain?"

E felszólamlás apropóján bontakozott ki a Kultúra és életforma hivatalos elnevezésű polémia, amelynek hozzászólói azt a szerkesztőség által szavakba öntött és korántsem alap nélkül való kérdést járták körül, hogy "ha emberünk elérte vágyait, vajon nem tompítja-e kis- és nyárspolgárrá az a körülmény, hogy a televízió miatt napról napra bezárkózik lakásába, az autóban elszigetelődik a gyalogosoktól, s a víkendházban a közös, társasági együttlét emberi alkalmaitól?" A történelemkutatás még adós ugyan annak felderítésével, vajon az Illés Lajos irodalomtörténész-újságíró vezette szerkesztőbizottság pontosan milyen felsőbb utasításokat követett a vita moderálása közben, a folyóiratból annyi magától is kiderült: a 130 beérkezett hozzászólásból végül - úgymond "terjedelmi okokból" - csupán 25 kaphatott nyomdafestéket. A szerkesztőség mindenesetre sietett mindenkit megnyugtatni, a kimaradt hozzászólások közt egy sem akadt, "amelynek írója a szocializmus tagadásának alapjáról foglalkozott volna a vitatott kérdésekkel".

Olyan is csak elvétve történt - derül ki Tyekvicska Árpádnak a vitát a Beszélő évek kötetben ismertető, négy éve megjelent tanulmányából -, aki osztotta volna Váci Mihály aggodalmait, és igazán félt volna attól, "hogy az anyagi jólét látható jeleivel együtt újra elárasztja hazánkat a kispolgári mentalitás". Az egyik ilyen hozzászóló, Salamon Pál író azért megjegyezte: "Közhelyszámba megy, hogy csak a »hőskorszak« albérleti szobákban lakó kommunista embere tudott forradalmár lenni, a víkendházas, sertéshizlalós, motoros ember, esetleg párttag 1961-ben a legkisebb társadalmi kötelezettségtől is viszolyog." Az író mindenesetre bátran kiállt amellett, hogy "a víkendház és az autó - kiváló dolgok. Csakhogy ha öncél - borzalom." Gerelyes Endre író viszont mindenkit igyekezett időben figyelmeztetni, hogy "az anyagi fellendülés nem-szocialista vagy éppen antiszocialista tudat kialakulását is eredményezheti", míg a Népszava főmunkatársaként tevékenykedő Baktai Ferenc azon kesergett, hogy aki "kocsira, hűtőszekrényre, TV-re gyűjt, villanybojlerra áhítozik, kevesebb figyelmet fordít Shakespeare megismerésére, vagy saját politikai fejlődésére." Mások, például Takács Imre költő, még mélyebbre hatoltak a gondok gyökerének feltárásában, mondván, "a legsiralmasabb emberi elkeskenyedést a lottó-őrület reprezentálja napjainkban. Vajon gondolta-e Marx, hogy a termelőeszközök kollektivizálása után, általános betegbiztosítás közepette, a munkanélküliség végleges elmúlásával, az ingyen lakást, ingyen közlekedést ígérő kommunizmustól néhány lépésnyire ilyen fontos lehet a százezer forintok nyerése?"

Nem vitatható, az érintettek (mármint a jövendő jólét kedvezményezettjei) közt voltak, akik nem a mozgalmi értelmiség érzékenységének aspektusából, hanem bukszájuk és mindennapi hiányérzeteik felől közelítettek a kérdéshez. Vári László lámpagyári munkás olvasói levelében például kifejtette, hogy "először az anyagi gondoktól kellene megszabadulni". De Ádám Eta irodalomtörténész is amondó volt, hogy "nem lennénk kommunisták, ha nem azért harcolnánk, hogy minden ilyen »kispolgári« kellék és minél több személyi tulajdon a Ganzgyári munkás és a ceglédi kisparaszt birtoka legyen!"

Berényi József pedig ideológiai momentumokkal nyugtatgatta a gazdagodástól féltőket, mondván, "végső soron a tudatnak a termelési viszonyoktól való elmaradásáról van szó, s nem az anyagi javak gyarapodása gátolja a tudat fejlődését". Ezt Földeák János, az Írószövetség titkára a józan belátás oldaláról akként támasztotta alá, hogy "életlehetőségeinket a kommunista társadalom sokkal kedvezőbben alakíthatja ki, mintsem ne találnánk majd fölösleges tehernek, költségesebb anyagi gondnak a saját autó és víkendház fönntartását, és olcsóbbnak, kényelmesebbnek az étteremben étkezést, a mosodák igénybevételét". Márkus István filozófus pedig nem kevés derűlátással annyit tett hozzá: "A kommunizmus szükségképpen megszünteti az anyagiasságot és elsorvasztja az anyagiasság külsőségeit", mert "olyanná kell nevelnie mindenkit, hogy tudjon is, hajlandó is legyen dolgozni egy magasan fejlett technikájú, a nagy többségtől szakképzettséget követelő munkaszervezetben, személyes anyagi előnyök nélkül, tehát azért, mert tudja, hogy az összességnek így jó, mert tudja és érzi, hogy ez neki is így jó".

Az 1962 derekán lezárt disputa mindezeken túl azért is volt érdekes, mert - az 1960-as években lezajlott több tucat egyéb életmódvitához hasonlóan - a kommunista erkölcs meghatározásának korabeli problémáival is szembesítette a társadalmat. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy addigra már nem voltak megnyugtatóan hatékonyak azok az elvárások, amelyek - mint például a Magyar Dolgozók Pártjának Kommunista erkölcs című 1949-es kiadványa - olyasféle ismérveket soroltak fel az igazi kommunista erényei között, mint "szervezettség az elnyomás elleni harcban, vasfegyelem a párt soraiban, proletárszolidaritás, a munkásosztály iránt érzett kötelességtudat, bátorság, kitartás, szívósság a harcban".

A vita olykor meglepő - persze végső soron egy irányba mutató - többszólamúságát részben az is magyarázhatta, hogy a résztvevők ezúttal nem kaptak precíz tájékoztatást a tekintetben, vajon milyen irányban kíván elmozdulni a társadalmi fejlődést katalizálni hivatott párt. "A korabeli magyar politikát sajátos kettősség jellemezte. Egyfelől állandóan hangsúlyozták, hogy »semmi sem lehet fontosabb, mint a dolgozók életszínvonalának állandó emelése«, másfelől pedig hasonló kitartással ostorozták a kispolgáriságot, a túlzott fogyasztói igényeket, a mértéktelen felhalmozási vágyat, az anyagiasságot" - olvasható Valuch Tibornak A bőséges ínségtől az ínséges bőségig című fogyasztástörténeti tanulmányában. A dilemmák feloldásában leginkább olyan, a kádári közeljövőt sejtető észrevételek segíthették az átlagolvasót, mint hogy a különböző viták során általában éppen azok maradtak kisebbségben - nemegyszer a vita moderátorai által elmarasztalva -, akik a leginkább féltették a kommunista erkölcsöt az igények kielégítése nyomán előállható kispolgári torzulásoktól. Ahogyan ez egyébként a frizsiderszocializmus-vita végén is történt, amikor a szerkesztőségi zárszóban egyértelműen megfogalmazódott: "Nem félünk tehát a frizsidertől, autótól, motorbiciklitől, magnetofontól, nem hisszük azt, hogy - például - a frizsidernek »kispolgári« az előjele, a konfekcióruháé pedig »szocialista«. Az ilyen szemléletet a szocializmustól idegennek tartjuk."

Mindezekhez képest meglepő, hogy az 1964 szeptemberében e tárgyban összehívott ideológiai konferencia kispolgársággal kapcsolatos vitáiról vajmi keveset tudott meg a szélesebb nyilvánosság. Persze a nagy többség feltehetően sokkal jobban örült volna annak a másik, ugyancsak szűk körben megmaradt hírnek, hogy az államgazdasági bizottság nyári döntése nyomán már folyt azoknak a munkabizottságoknak a felállítása, amelyek az év végétől nekiláttak az 1968-ban bevezetett úgynevezett új gazdasági mechanizmus részleteinek kimunkálásához. Minek nyomán a szükségletek kielégítésében jóval kevesebbre jutottak, mint amennyit a hruscsovi ígéretek tartalmaztak.

ILLÉNYI BALÁZS

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények! Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
651 millió forint a legdrágább itthon kínált használt autó

651 millió forint a legdrágább itthon kínált használt autó

Ezért nem jó, ha a világ első embere a Twitteren át kommunikál a világgal

Ezért nem jó, ha a világ első embere a Twitteren át kommunikál a világgal

Ötmillióba is fájhat a húsvéti ittas vezetés

Ötmillióba is fájhat a húsvéti ittas vezetés

Kanadaiak vennék meg a  Paks közeli egykori katonai repülőteret

Kanadaiak vennék meg a Paks közeli egykori katonai repülőteret

Hárommilliót kell fizetnie a pártoknak az adatainkért

Hárommilliót kell fizetnie a pártoknak az adatainkért

Bíróság dönthet Kijevben Zelenszkij jelöltségének érvénytelenítéséről

Bíróság dönthet Kijevben Zelenszkij jelöltségének érvénytelenítéséről