Kilenc évtizedes bagatellizálás után áttörés várható az 1915-ös örmény népirtás vádját mindmáig tagadó Törökországban. Erdogan miniszterelnök - az EU-csatlakozás reményében - mélyreható, örmény és török történészeket egyaránt foglalkoztató kutatásokra tett ígéretet.

Majdnem évszázados tabutéma válhat közbeszéd tárgyává Törökországban, ha tett követi Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök minapi bejelentését: örmény kutatókkal közösen alakított bizottságnak kell kivizsgálnia az 1915-ben kezdődött vérengzéseket. A kormányfő több szempontból is jól időzítette felhívását. Egyrészt április 24-én lesz kilencven éve, hogy Isztambulban több száz örmény értelmiségi letartóztatásával és kivégzésével kezdetét vette a - nyugati történészek körében a legáltalánosabb becslés szerint - több mint egymillió örményt elpusztító népirtás. Másrészt a közelgő EU-csatlakozási tárgyalások miatt is alapos revízióra szorulna az egykori véres eseményeket mindeddig tagadó vagy legalábbis bagatellizáló török álláspont.

A fordulat azért is örvendetes lenne, mert a török levéltárak elzártsága és a kutatók elzárkózása miatt múltjuk e sötét foltjának vizsgálata mindeddig nehézségekbe ütközött. A szemtanúk és túlélők elbeszéléseiből ismeretes ugyan, miként zajlott az 1915-1917 közötti (mások szerint egészen az 1920-as évek elejéig tartó) népirtás, ám az oda vezető útról, a kisebbségeket évszázadokon át viszonylagos türelemmel kezelő Oszmán Birodalom pálfordulásáról még sok minden vár feltárásra.

Bár a legtöbb török (és néhány nem török) kutató - ha egyáltalán elismeri, hogy történt valami jóvátehetetlen - hosszú ideje azt állítja, hogy az orosz határvidéken élő örmény kisebbség az első világháború alatt átállt az ellenség oldalára, és ez váltotta ki a törökök haragját, a valóság ennél jóval bonyolultabb volt. A körülmények megértéséhez tudni kell, hogy a soknemzetiségű, a kisebbségeket másodrendű állampolgárként ugyan, de türelemmel kezelő Oszmán Birodalomból vezetői a 19. század derekán oktatási, katonai, államigazgatási és egyéb reformokkal modern államot kívántak létrehozni. Az akkoriban két és fél milliósra becsült, ugyancsak kulturális megújhodáson keresztülment örmény kisebbséget ez is arra bátoríthatta, hogy az 1890-es évek elején liberálisabb bánásmódot (szólásszabadságot, törvény előtti egyenlőséget, autonómiát, szabadabb gazdasági szerepvállalást) követeljen. Az akkor uralkodó II. Abdul-Hamid szultán azonban már olyannyira nem követte elődei reformtörekvéseit, hogy 1894 és 1896 között több mint százezer áldozattal járó pogromsorozattal és vérengzéssel torolta meg az örmények merészségét - más értékelések szerint csupán elnézően szemet hunyt a "súlyos kilengések" fölött.

Már ezt is népirtásként (vagy annak közvetlen előjeleként) értékelik sokan, elsősorban a világban szétszóródott örmény emigránsok (utódai) által fenntartott internetes honlapok tucatjain. A történészek többsége azonban óvakodik attól, hogy az utóbb bekövetkezett eseményeket visszavetítse húsz évvel korábbra. "A vérengzések még nem az örmények kiirtására irányultak, csupán a megleckéztetésükre, hogy korábban kijelölt társadalmi helyükön maradjanak, (...) és hogy visszaálljon a régi rend" - vélekedik Robert Melson Provokáció vagy nacionalizmus: az 1915-ös örmény népirtás kritikai vizsgálata című, két évtizede megjelent tanulmányában. Mi több, azt állítja, hogy akkor még maguk az örmények sem váltak a törökök ellenségévé. Erre utal, hogy a szultánt 1909-ben leváltó, a birodalmat modernizálni próbáló nacionalista ifjútörököket és Egység és Haladás Bizottsága (EHB) nevű pártjukat kifejezetten üdvözölték az örmény kisebbség soraiban.

Miként váltak néhány év alatt mégis ellenségek a szövetségesekből? Egyrészt - amint azt Richard G. Hovannisian, a Kaliforniai Egyetem (UCLA) örmény származású professzora több tanulmányában is kifejtette - a külpolitikai kudarcok felerősítették a török nacionalizmust. Az ország új vezetői keserűen szembesültek azzal, hogy a birodalom gyengülését látva Bulgária 1908-ban kikiáltotta függetlenségét, a Monarchia elfoglalta Bosznia-Hercegovinát, 1911-ben az olaszok rátették a kezüket Líbiára, majd 1912-ben a többi balkáni állam is önállósodott. Az egykori birodalom néhány év alatt területének több mint harmadát, lakosságának pedig több mint ötödét veszítette el. Balszerencséjükre - származásuk, nyelvük és keresztény vallásuk miatt - az örmények maradtak az egyetlen jelentős kisebbség a hajdan soknemzetiségű és számos vallás képviselőit egybefogó állam polgárai között.

További okként említik kutatók az ekkortájt hivatalos propaganda szintjére emelt pántürkizmus térnyerését. A 19. század végén indult mozgalom a törökül beszélők politikai egységét hirdette, amely - egészen más földrajzi keretek között ugyan, de - legalább akkora birodalmat alkothatott volna, amekkora az oszmán államalakulat volt fénykorában. Az egy nyelvet beszélő, egy kultúrájú és egy vallású emberek csoportjaként meghatározott új nemzetfogalom gyakorlati alkalmazásakor "az Oszmán Birodalom egykor elismert, bár nem különösebben becsült közösségéből (...) az örmények egy csapásra idegenek lettek" - írta tanulmányában a Népirtáskutatók Nemzetközi Egyesületének elnöki posztját is betöltő, már idézett Robert Melson. A külpolitikai krízis és a radikalizálódó belpolitika megteremtette az ideológiai feltételeket az "idegen testtel" való leszámoláshoz.

Az éveken át zajló tisztogatás során előbb lefegyverezték, majd nem sokkal később kivégezték a török hadseregben szolgáló örményeket. Az értelmiségi elitet lefejező 1915. április 24-ei akció után pedig a jó erőben lévő férfiakat választották el családjuktól, hogy néptelen vidékeken végezzenek velük. A többieket a szíriai sivatagban kijelölt kényszerlakhelyre - lényegében koncentrációs táborokba - küldték, ám az út halálmenetté változott. A külön erre a célra, bűnözőkből létrehozott egységek folyamatos zaklatása, fosztogatása és nem utolsósorban az éhezés miatt a legtöbben el sem jutottak az egyébként is valószínű halált jelentő végállomásig (a néhány ellenálló csoport egyikének 53 napos heroikus küzdelmét mutatta meg 1933-ban Franz Werfel osztrák író A Musza Dagh negyven napja című regényében). Mindehhez az szolgáltatott úgymond jogi alapot, hogy 1915 májusától 1918-ig törvény volt érvényben a kémgyanús és áruló személyek kitelepítéséről.

A már akkor is nagy nemzetközi tiltakozást kiváltó tömeges gyilkosság - bár a bírálatot az ifjútörök kormány mindannyiszor cinikusan elhárította - különös módon nem maradt teljesen büntetlenül. A törökök 1919-ben katonai bíróságok elé állították a vérengzések több száz elkövetőjét. Bár sok vádlottat fölmentettek, a főbűnösöket távollétükben halálra ítélték. Így járt a rémtettek idején a belügyminiszteri és a nagyvezíri - vagyis miniszterelnöki - posztot is betöltő Mehmet Talat pasa, a hadügyminiszter, Iszmail Enver pasa és a szíriai kormányzó, Ahmed Dzsemal pasa. Bár ők az ítélet elől idejekorán külföldre menekültek, három éven belül mindannyiukat utolérte a végzete: Talatot és Dzsemalt örmény merénylők ölték meg, Enver pedig a bolsevizálódott Oroszország örmények lakta vidékén harcban esett el.

Az 1919-es perek után a török kormányok előbb rövid hallgatásba burkolóztak, majd azóta is következetesen tagadják a népirtás vádját - olyannyira, hogy egy ideig börtön járt a kérdést feszegetőknek. A hivatalos álláspont szerint a perek nem is erről szóltak, az örmények pedig az első világháború viharos körülményei közepette lelték tömegesen halálukat. Törökök által üzemeltetett internetes honlapokon nemcsak azt vitatják, hogy az első világháború alatti események kimerítették a népirtás fogalmát, hanem egyenesen azt bizonygatják, hogy ugyanabban az időszakban éppen az örmények irtották a törököket Anatóliában. Nem egy helyen településekre lebontva lehet számadatokat találni az áldozatok számáról, amely összességében - szerintük - megközelíti a hatszázezret.

Mégis mind több ország minősíti - törvényileg - népirtásnak az 1915-ös és azt követő eseményeket. Miközben az USA és Izrael húzódik még ettől, az utóbbi években Svájc és Franciaország tette ezt meg, utóbbiban néhány éve jelképes pénzbüntetésre ítélték az amerikai Princeton Egyetem egyik professzorát, amiért egy francia napilapban kétségbe vonta az örmény tragédiát. Mindeközben tavaly decemberben, amikor a francia külügyminiszter felszólította Ankarát, hogy végre nézzen szembe a múlttal, még azzal reagált egy ankarai kormányszóvivő, hogy Törökország soha nem fog elismerni semmilyen "állítólagos népirtást". A török miniszterelnök minapi, a cikk elején említett felhívása mégis változást sejtet. Annál is inkább, mert bár Erdogan kormányfő azt reméli, hogy a kutatás végül is a török álláspontot fogja igazolni, ma már több olyan történész honfitársa akad, aki nyíltan beszél az akkori eseményekről. Taner Akcam például - akit nézeteiért már többször halálosan megfenyegettek - úgy vélte egy írásában: "az a tény, hogy sem a deportálás kezdetekor, sem útközben, sem a célban (...) semmilyen, az emberek letelepítéséhez szükséges létesítmény nem volt, már önmagában bizonyítja, hogy az elpusztításukra kiagyalt terv szerint haladt minden". Ő és néhány más török kutató nagyjából 800 ezerre teszi az elpusztított örmények számát.

ILLÉNYI BALÁZS

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Napóleonnal dinasztikus álmai is buktak, de nélküle sok országban mások uralkodnának

Napóleonnal dinasztikus álmai is buktak, de nélküle sok országban mások uralkodnának

És akkor kiderült, mi is az igazság a magyar gazdaságról

És akkor kiderült, mi is az igazság a magyar gazdaságról

Trumpot tényleg érdekli Grönland megvásárlása

Trumpot tényleg érdekli Grönland megvásárlása

Gibraltár elutasította az iráni tartályhajó visszatartását

Gibraltár elutasította az iráni tartályhajó visszatartását

2 millió forintos időgép ez a nagykanizsai eladó Wartburg

2 millió forintos időgép ez a nagykanizsai eladó Wartburg

Négy beteget agyonvert egy infúziós állvánnyal, kilencet megsebesített egy alkoholbeteg Romániában

Négy beteget agyonvert egy infúziós állvánnyal, kilencet megsebesített egy alkoholbeteg Romániában