szerző:
HVG

Ma már szobrot állítanak a hajléktalanoknak, és tévéshow-t építenek rájuk, a Kádár-korban viszont még beszélni sem lehetett róluk. Egyetlen, 1956-os esetet kivéve, amikor a hatalom is kénytelen volt meghátrálni elottük.

„Négy hónapos csecsemővel a karján keresett fel bennünket egy fiatalasszony. Két éve házasok. Kis keresetű munkásemberek. (...) A Mester utca 37-es számú házat ért belövések az ő otthonukat is megsemmisítették. Hosszas utánjárással találtak egy üres lakást a XI. kerületben, a Saru utca 3. első emeletén, s a tanács még december 4-én kiutalta részükre. De beköltözni máig sem tudtak. Most is a pincében laknak, mert a Saru utcai házban eddig társbérletben lakó Péter család beköltözött a nekik kiutalt lakásba. Társbérletben laktak eddig – úgymond –, most kárpótolják magukat.” Ezzel a történettel illusztrálta a lakáshoz jutási esélyeket és stratégiákat 1956. december 16-ai számában a Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetségének lapja, a Népakarat. Bár a kedélyeket akkoriban a néhány nappal korábban bevezetett rögtönítélő bíráskodás intézményének híre borzolta, a forradalom alatt a Népszavából alakult – és 1958. februárig azt helyettesítő – napilap korántsem marginális témáról értekezett. Kevéssé ismert ugyanis, hogy az akkortájt egész Magyarországot sújtó lakásínség épp az október 23-a utáni napokban, hetekben mélyült olyan válsággá, aminek következtében – mind Budapesten, mind a többi nagyobb városban – a zűrzavar közepette több ezren önkényes lakásfoglalás révén szereztek fedelet a fejük fölé.

Az otthonteremtés efféle erőszakos megoldását egyébként nem csupán az váltotta ki, hogy a harcok során – legalábbis a Szabad Nép-utód pártlap Népszabadság december 22-ei száma szerint – csak a fővárosban 13 ezer lakás sérült meg, és ötezer család maradt otthon nélkül (képünkön egy budapesti bérház). Az ötvenes évek derekára több tízezren kényszerültek az egy lakásban több családot összezsúfoló – nem utolsósorban az „osztályidegen elemek” megtörését szolgáló – társbérletekbe (még az 1950-es évek végén is 36 ezer ilyen volt Magyarországon). Ezeket részben a tanács lakásügyi osztálya jelölte ki (általában két emberre juthatott egy szoba), részben pedig a szobára-lakrészre vágyó nézhette ki magának, és kérhette rá az illetékes hatóság engedélyét. Az áldatlan állapotokon az sem segített, hogy a forradalom évére (az 1950-es évek elejéhez képest) megduplázódott az épített új lakások száma. Mindehhez járult az 1956 januárjában Dunaharaszti térségében pusztító földrengés, majd a tavaszon Mohács környékére zúduló árvíz, amelyek nyomán több ezren váltak hajléktalanná.

Ilyen körülmények között kezdődött a lakás nélkül nyomorgók, esetleg a tanács lakáskiutalására évek óta váró, vagy magukat egyszerűen csak rászorultnak érző családok (néha egyedülállók) rohama a disszidensek által elhagyott vagy még átadás előtt álló új otthonok ellen. Ez utóbbiak közé tartoztak az általában másfél–két szobás lakásokat tartalmazó angyalföldi Fiastyúk utcai és a ferencvárosi Gubacsi úti telepek tömbjei, illetve az óbudai Hunor utcában és a Bogdáni úton éppen felhúzott, három–négy emeletes házak.

„Nem jöttek volna ide, de mindenki foglalt egy lakást, hát ők sem akartak lemaradni” – elemezte egy mosókonyhából érkező lakásfoglaló család, Matolcsi Gézáék motivációit a Népakarat 1957. január 17-én. Az „Akik szörnyű lakáskörülményeik miatt törvényt, hivatalos utat felrúgtak” alcímű cikk egyébként egy olyan esetet is megemlített, amikor az illegális beköltözők „Foglalt, hat gyerek, Takácsék” táblát akasztottak a bejárati ajtóra. Cserép Tibor, az angyalföldi telep építésvezetője pedig arról panaszkodott az újságírónak, hogy a lakásfoglalók fejszével nyitnak be a lakásokba, parkettával tüzelnek. A lakásfoglalásokkal kapcsolatban – a Népakarattal ellentétben – a tények szűkszavú közlésére szorítkozó Népszabadság egy héttel később (azokban a napokban, amikor a Fegyveres Erők Minisztériumában elkezdték szervezni a Munkásőrséget) azzal riogatott, hogy a félkész házak hiányos csatornázottsága miatt járványveszély állhat fenn.

A törvényes kereteket azonban éppen lakásfronton nem sikerült betartani. Ezt bizonyítja a bevezetésben bemutatott család további sorsa: „A kerületi karhatalom biztosította a hajléktalan Blandl családot, hogy segít a beköltözésnél, de a tanács nem mer előadót kiküldeni. Mégpedig azért nem, mert több ízben előfordult, hogy a tanács dolgozóit a környék lakói megverték, amikor hajléktalanokat akartak elhelyezni.” A polgári engedetlenség kapcsán a Népakarat névtelen cikkírója nem állhatta meg, hogy ki ne fakadjon: „Ahelyett, hogy tönkrement embertársaikat segítenék, a basáskodó önkényeskedőket támogatják.”

Voltak olyan önkényes beköltözők is persze, akik szerették volna hivatalosan is elfogadtatni a tulajdonigényüket, ám ez se ment könnyen. A tanács ugyanis kezdetben nem fogadta el a lakásfoglalók bejelentkezését, mondván, a félkész épületek hivatalosan nem számítanak lakásoknak. Az így vagy úgy hoppon maradt ügyfelek fokozódó elkeseredését mutatja, hogy „az V. kerületi tanács lakásügyi osztályának ajtaján rajzszögezett színes papír pótolja az üveget: az elmúlt napokban törték ki a »lázongó« ügyfelek” – adott hírt a Népakarat 1957. január 26-ai száma. Konfliktuskezelési céllal aztán az újság – Nekik persze könnyű? címmel – bemutatta a lakásügyek intézőinek otthonát (egyikük három testvérével szoba-konyhában, másikuk férjével egy 7 négyzetméteres szobában élt).

„A kormánynak szembe kellett néznie azzal, hogy a megoldás érdekében több száz munkáscsaládot kellene kiköltöztetnie. Mivel ezt nem vállalhatták, inkább a lakásrendeleten módosítottak” – hívja fel a figyelmet Győri Péter szociológus, aki elsőként tárta fel a témát 1990-ben, Gábor Lászlóval közösen írt, Guberálás a lakáspiacon című tanulmányában. Így történhetett meg, hogy az új lakásrendelet eredetileg 1956. november 1-jére tervezett, ám a forradalom miatt 1957. március 7-ére elcsúsztatott hatálybalépése előtt öt nappal a Kádár-kormány kénytelen volt az önkényes lakásfoglalásokat utólag legitimáló, átmeneti rendelkezéseket kihirdetni. A március 2-ai (1961-ig érvényben maradt) intézkedés érdekessége, hogy ideiglenesen újra bevezette a fordulat éve, 1948 és 1988 között a hivatalos szóhasználatból száműzött hajléktalan kategóriát (a Kádár-kori hajléktalanpolitikáról lásd Fedél nélküliek nélkül című írásunkat). 1957 tavaszán ebbe a tabufogalomba kapaszkodva tudta csak megoldani az egykori forradalmárokkal szemben – letartóztatásokkal, kivégzésekkel – egyre keményebben fellépő rendszer a tömeges beköltözések révén okozott káoszt.

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány rendelete ugyanis – „annak érdekében, hogy a törvényes rendet a lakásbérlet területén is helyreállítsa” – a lakásfoglalókat két csoportra osztotta. A volt (s ezek szerint valódi) hajléktalanok maradhattak, és őket „az általuk elfoglalt lakás bérlőjéül kell kijelölni”, mindenki másnak viszont elvileg mennie kellett, ráadásképpen pedig pénzbírságot is kellett fizetnie. Igaz, a határozat nemcsak az 1956. évi földrengés és árvíz, illetve a harcok során lakhatatlanná vált lakások egykori használóit minősítette hajléktalannak, hanem az életveszélyes, a zsúfolt és az egészségtelen lakások bérlőit, valamint a forradalmi időszakban (december 31-éig) összeköltözött családtagokat is. Bár a végrehajtásról összesített nyilvántartás nem készült, a többség hajléktalannak számított, és „a kormány jóvoltából” az elfoglalt lakásokban maradhatott – így Győri.

Nemcsak irodalomtörténeti érdekesség, hogy az 1960-as évek derekától – „Nem elég jóra vágyni; / a jót akarni kell! / És nem elég akarni: / de tenni, tenni kell!” soraival – évtizedekig az iskolai ünnepségek elmaradhatatlan költőjének számító Váci Mihály is e rendelet hatálya alá esett. A költőnek és feleségének ugyanis – mint az Tasi József irodalomtörténésznek az Új Forrás című irodalmi lapban 1996-ban közzétett tanulmányából tudható – „volt egy 1956 decemberére szóló lakáskiutalásuk a Fiastyúk utcai lakótelepre. A forradalom leverése után ide önkényes lakásfoglalók költöztek be, Váci Mihály hasonló módon jutott egy félkész lakáshoz a Villányi út 28/C-ben.” A költő itt élt haláláig.

A több ezer ember lakásgondjain enyhítő egykori tömegakciók egyébként akár nagyobb méreteket is ölthettek volna. Legalábbis erre enged következtetni az a vélemény, amit a Fiastyúk utcai telep közelében élő egyik idős hölgy osztott meg a HVG-vel: „A férjemmel később mindig mondogattuk, miért nem foglaltunk mink is lakást, két gyerekkel éltünk kis helyen. De féltünk a következményektől.” Akárhogyan is, az önkényes beköltözők nem lehettek büszkék a bátorságukra: a környéken élő egykori szemtanúk mind a mai napig kvázi betolakodóknak tekintik a nyomorúságos körülményeiken enyhíteni vágyó törvényszegőket. Minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy a telepen még élő, a HVG által felkeresett hajdani lakásfoglalók elzárkóztak a nyilatkozattól.

SINDELYES DÓRA

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Magyar tudós irányítja a NASA bolygóközi utazások orvoskutató programját

Magyar tudós irányítja a NASA bolygóközi utazások orvoskutató programját

Ha Fonyódnál szállna vonatra, van egy rossz hírünk

Ha Fonyódnál szállna vonatra, van egy rossz hírünk

Kínában még nem ment le a Trónok harca utolsó része, és ennek valószínűleg Trump az oka

Kínában még nem ment le a Trónok harca utolsó része, és ennek valószínűleg Trump az oka

A Huawei alapítója szerint Amerika alábecsüli az erejüket

A Huawei alapítója szerint Amerika alábecsüli az erejüket

180-nal repesztett Orbánnal Keszthelyi Vivien – videó

180-nal repesztett Orbánnal Keszthelyi Vivien – videó

Megtartja holnapi bemutatóját Huawei/Honor, de nagy kérdés, hogy utána mi lesz

Megtartja holnapi bemutatóját Huawei/Honor, de nagy kérdés, hogy utána mi lesz