szerző:
HVG

A külföldre szakadt művészeket a kádári kirakatpolitika szolgálatába állító törekvés ideális alanya volt a mára nagyrészt elfeledett, most viszont emlékévvel megtisztelt Amerigo Tot.

„Gyere haza!” – kérte egy látogató Amerigo Tot 1969-es műcsarnokbeli tárlatának vendégkönyvében, amire – az Esti Hírlap tolmácsolásában – az akkor már évtizedek óta Olaszországban élő magyar művész akként reagált: „Nem mondom, hogy nem szeretnék, de rengeteg mindentől függ.”

A budapesti Ludwig Múzeumban most kiállítással felidézett, száz éve született és negyedszázada elhunyt Tot – azaz Tóth Imre – az 1960-as évek végén vált az egyik emblematikus „idegenbe szakadt hazánkfiává”. Ma már kevesen emlékeznek arra, milyen kultuszt építettek a második világháború utáni első, 1968-as hazalátogatását követően a szobrásznak. „Szétszedték Imrét: szétszedte Magyarország” – lelkendezett egy évvel később az emigrációba „tévedtek” hazacsábításán fáradozó propagandaújság, a Magyar Hírek. Tény, hogy a Keletmagyarország című napilap szerint „emberségből és műalkotásokból” világkarriert építő egykori fehérvárcsurgói parasztfiút szerette a média, műcsarnokbeli tárlatát több mint 25 ezren keresték fel, szülőfaluja templomában felállították Csurgói madonna című szobrát, Pécsett pedig múzeumot kapott 1978-ban.

Kellett is a sztárolás, mivel a hazai publikumnak világhírűként bemutatott szobrászt és kacskaringós pályáját addig csak művész körökben ismerték. Pedig az 1930-tól a németországi avantgárd művésziskolában, a Bauhausban pallérozódott, majd baloldali nézetei miatt a zwickaui internálótáborba csukott és onnan Olaszországba szökött Tóth figurája Szerb Antal 1937-ben megjelent Utas és holdvilág című regényében is feltűnt. „A szobrász gyalog jött Drezdából Rómába (...) Megvárta, amíg a parkból mindenkit kikergetnek, és bezárják a kaput. Akkor átmászott a falon, és ott aludt egy bokorban, Róma fölött, lábánál a Város. Hajnalban felkelt, levetkőzött, és megfürdött az Acqua Paola medencéjében, a klasszikus vizekben.”

Azt is csak a műítészek tudták, hogy Tot a regény keletkezésének évében kezdett befutni, és sorra elhappolta a megrendeléseket és a díjakat az olasz művészek elől. Ő készíthette el például 1940-ben a Goldoni művészcsalád bolognai síremlékére a csaknem félezer portréból álló Az utolsó ítélet című kompozíciót is (amelynek kapcsán utólag szívesen dicsekedett azzal, hogy a pokolba jutottak közé Hitlert és Mussolinit is odaapplikálta). De kiállított európai nagyvárosokban, egyik legnagyobb sikereként pedig elnyerte a római Termini pályaudvar frízére kiírt nemzetközi pályázatot.

Itthoni sikere mégsem a művészetre éhes nagyközönségnek köszönhető, hanem központi döntés eredménye volt – állítja az e kérdésnek a mostani kiállítás katalógusában tanulmányt szentelő Sasvári Edit művészettörténész. Az 1960-as évek közepére a kommunista vezetés felismerte, hogy az országimázst a leghatékonyabban azon külföldön élő tudósoknak, művészeknek a „kirakatba állításával” lehet építeni, akik választott hazájukban is lojálisak a magyar kormánnyal. Ők ugyanis „természetes bázisai lesznek majd az országunkról és társadalmi rendszerünkről alkotott ottani közvéleménynek – fejtegette már 1964-ben Kádár János –, (...) megnyerésük tehát jelentős távlati kérdés is.” Két évvel később a művelődési minisztérium egyik osztályvezetője már konkrét akciótervet is megfogalmazott jelentésében. „A külföldön élő magyar származású képzőművészek közül eddig jóformán csak a jelentéktelenek kerültek itthon bemutatásra. Holott számos olyan magyar művész működik vagy működött külföldön, akik világsikert arattak és a modern európai művészet legjelentősebb mesterei közé tartoznak. (Moholy-Nagy, Kemény Zoltán, Csáky, Vasarelly [sic!] stb.) (...) ezek hazai bemutatásának kérdését megfelelő keretek között napirendre kell tűzni.”

Az 1960-as évek végén a kultúrpolitika irányítói valamilyen újdonságot jelentő koncepcióváltásban gondolkodtak, arra nagyon ügyelve, hogy az illegitim politikai rendszert, a szovjet megszállást vagy az elszigeteltséget firtató kérdések ne merülhessenek fel – említ egy másik szempontot a HVG-nek Sasvári. Erre az emigráció művészei, a világhódító magyarok nagylelkű visszafogadása jó megoldásnak tűnt. „Képzőművészetünk csak nyerhet az ilyen gesztusokból” – helyeselt a szakma nevében Major Máté építész, művészettörténész az 1969-es tihanyi Tot-kiállítás katalógusában.

Az Olaszországba szakadt művész kiválóan megfelelt az említett célokra – állítja Mélyi József művészettörténész, a ludwigbeli kiállítás kurátora. Tot „mindig hangoztatta baloldaliságát, eljátszotta az ünnepelt szobrász és a nemzetközi közvetítő szerepét. Akár egy reneszánsz művész a hercegek előtt.” Ráadásul – teszi hozzá Sasvári – „eklektikus művészetére vevő volt a konzervatív magyar közízlés, mert jobbára figuratív volt, mértéktartóan absztrakt elemekkel”. A szobrász egyébként maga is régóta szeretett volna hazatérni. „Nyomd Aczéllal a dolgokat – ez jót tesz a hiúságának –, és az az érzésem, hogy ha akar, akkor nyugativá és európaivá válik. Úgy hiszem, hivatalos merevsége mögött képes baráti gesztusokra is” – kérte egy 1967-es levelében a korabeli kulturális életben mindenható Aczél György művelődési miniszterhelyettes megpuhítását barátjától, Vilt Tibor szobrásztól. Talán ennek is köszönhető, hogy – az emigránsok közül Victor Vasarelyhez hasonlóan – Tot Pécsett, Aczél egykori állomáshelyén kapott múzeumot, ahol a miniszterhelyettes második kulturális fővárost akart létrehozni.

Magyarországi népszerűségének jót tettek az interjúiban szívesen emlegetett legendás történetei is, amelyek nagy részét máig nem tisztázták. Például hogy a második világháborúban valóban ledobták-e a szövetségesek ejtőernyővel a Hortobágyra, hogy üzenetet vigyen Montgomery brit tábornoktól Malinovszkij szovjet marsallnak. De azt sem tudni, mennyire volt jó barátja Pablo Picassónak, aki állítólag irigyelte a kőfaragáshoz ideális erőteljes hüvelykujját. A baloldali művész egyébként nemcsak Magyarországon „feküdt jól”, hanem például Hollywoodban is: 1974-ben a Keresztapa-trilógia második részében Michael Corleone (Al Pacino) testőreként tűnt fel. De dolgozott a Vatikán számára is, jól ismerte VI. Pál pápát, aki Kádár Jánosnak 1977-es vatikáni látogatásakor egy Tot-művet ajándékozott.

Mára igencsak megkopott az 1980-as években – Juhász Ferenc költő által – még Michelangelóhoz és Donatellóhoz mért szobrász renoméja, manapság egyik hazájában sem jegyzik igazán. „Nagyon jó kézműves, átszűri magán a hatásokat, és ha kell, a megbízások öntőformájába tölti. Nincs azonban önálló karakterrel kialakított formavilága” – magyarázza a hallgatást Mélyi. Más kérdés, hogy a szakértők már egykori diadalmenete idején sem ájultak el tőle, műcsarnokbeli tárlatakor le kellett nyelnie a keserű pirulát, hogy szakmabeliek kevesen nézték meg. Világsztárságáról pedig Bojár Iván műkritikus annyit jegyzett meg lakonikusan 1982-es, életében utolsó magyarországi – vigadóbeli – kiállításakor: „Korlátozott mértékben világhírű.”

SINDELYES DÓRA

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Boris Johnson 3D-ben vizsgáltatná a reptéri csomagokat

Boris Johnson 3D-ben vizsgáltatná a reptéri csomagokat

Halálos baleset percekkel az esküvő után

Halálos baleset percekkel az esküvő után

Újabb fontos pozícióba kerülhet az uniós bankfelügyelet magyar főigazgatója

Újabb fontos pozícióba kerülhet az uniós bankfelügyelet magyar főigazgatója

Rekord szinten bekecsketejeztek Kecskeméten

Rekord szinten bekecsketejeztek Kecskeméten

Itt van Trump új terve Grönlanddal kapcsolatban

Itt van Trump új terve Grönlanddal kapcsolatban

A Belvárosban elkezdték komolyan venni a kutyák kitiltását parkokból, játszóterekről

A Belvárosban elkezdték komolyan venni a kutyák kitiltását parkokból, játszóterekről