szerző:
HVG

Klasszikus énekesektől szokatlan pályát futott be az ötven éve elhunyt, a legnagyobb tenorok között emlegetett Mario Lanza, aki megszédült Hollywood csábításától, és emiatt szinte sosem lépett fel színpadon.

Az elegáns philadelphiai Double Tree Szállodában vacsorával egybekötött táncos estélyen emlékeznek a napokban a fél évszázada, 1959 októberében elhunyt Mario Lanzára, az 1950-es évek legendás tenorjára. Filmfelvételek jóvoltából jelen lesz maga az ünnepelt, az olasz emigráns szülők gyermekeként Alfredo Arnold Cocozza néven anyakönyvezett Lanza is, akinek kultuszát mutatja, hogy az ünnepséget a róla elnevezett intézet szervezi, de Philadelphiában egy szép park és egy múzeum is ápolja az emlékét.

Lanza nemcsak arról híres, hogy még nevesebb elődje, Enrico Caruso méltó utódjaként tartották számon, hanem arról is, hogy – előbbivel ellentétben – ő zenés filmjeivel aratta zajos sikereit. A két műfaj, a könnyeden szórakoztató musicalfilmek és az igényesebbnek tartott operák világának merev elkülönítése magyarázhatja azt, hogy a Várnai Péter zenetörténész szerkesztésében 1975-ben kiadott Operalexikon említést sem tesz Lanzáról. Tény persze, hogy az énekes nem lépett fel a jelentős operaházak színpadán, az azonban nem igaz, hogy kizárólag mozifilmekben vagy lemezfelvételeken énekelt volna. Kétszer is magára öltötte egy-egy operaszerep jelmezét. Előbb 1942-ben, 21 évesen az amerikai tanglewoodi zenei fesztiválon Otto Nicolai A windsori víg nők című vígoperájának Fentonjáét, 1948-ban pedig a New Orleans-i operaházban Giacomo Puccini Pillangókisasszonyának Pinkertonjáét – utóbbit állítólag fergeteges sikerrel. Nem véletlen, hogy egy évre rá ugyanoda meghívták Giuseppe Verdi Traviatájának tenorfőszerepére is, amiből azonban semmi sem lett, mert mint Armando Cesari, Lanza életrajzírója fogalmazott: „tulajdonképpen nem tanulta meg rendesen a szerepet.”

A gyerekkorától Caruso lemezeibe szerelmes ifjú Cocozza 21 éves volt, amikor 1942-ben Serge Koussevitzky, a Bostoni Szimfonikusok zeneigazgatója egy előéneklésen felfigyelt különleges hangjára, és azonnal ösztöndíjat kínált számára a bostoni konzervatóriumba. De a manapság ismertebb Leonard Bernstein is tanította Lanzát énekelni, a világháború után pedig egy korabeli zenepedagógus-sztár egyengette útját: Enrico Rosati (Beniamino Gigli neves olasz tenorista egykori énektanára). Neki köszönhető, hogy Lanza még nem kellően iskolázott hangja könnyedén győzte a magasságokat, egyúttal valamivel líraibb színezetet is kapott. Pedig a már említett tanglewoodi fellépése után is ódákat zengtek róla a kritikusok, az Opera News szerint például „biztosan nem okoz majd nehézséget számára, ha egyszer felkérik, hogy csatlakozzon a Metropolitan Opera társulatához”.

A világhírű New York-i operaház intendánsa helyett azonban – 1947 nyarán, egy hollywoodi koncert után – Louis B. Mayer, a Metro-Goldwyn-Mayer filmstúdió nagymogulja kereste meg a jóképű Lanzát egy visszautasíthatatlannak bizonyult, lemezkontraktussal megspékelt hétéves filmes szerződéssel. A 26 esztendős tenor a sokak szerint ígéretes operaházi pályafutás helyett a filmvászon kínálta pénzeket és csillogást választotta. A sikerek nem is várattak magukra: már első lemezét, a Be My Love-ot több millió példányban adták el, majd jöttek a filmek, Az éjféli csók és a The Toast of New Orleans című szirupos musical, amelyben egy szép hangú halászfiú eljut a világot jelentő deszkákig (utóbbit idehaza Halászlegény frakkban címmel játszották). Az MGM stúdió zeneszerzője és dirigense, Johnny Green egy 1977-ben adott interjújában úgy emlékezett, Lanza csak ekkortájt ébredt tudatára annak, hogy a Metropolitan helyett Hollywood sztárja lesz belőle. Pedig – tette hozzá Green – megvolt a hangjában minden, ami egy ideális Caruso-utódnak kell.

Nem véletlen, hogy másoknak is eszébe jutott: Lanzával kellene megfilmesíteni Caruso életét. Amerikában legendás népszerűség övezte a 20. század eleji olasz tenorkirályt, ráadásul különös aktualitást adott az ötletnek, hogy Lanza épp Caruso halálának évében, 1921-ben született. Egyesek még reinkarnációról is pusmogtak – említi Jens Malte Fischer német zenetörténész 1995-ös Grosse Stimmen (Nagy énekhangok) című könyvében. Így aztán az 1951-ben forgatott A nagy Carusóban Lanza alakította a zseniális énektechnikájával és hatalmas vivőerejű hangjával az egész világot rabul ejtő egykori tenoristát. Bár a film korántsem követte élethűen Caruso karrierjét, Lanza kiváló színészi adottságaival, de leginkább az általa megformált karakteréhez mérhető szép hangjával mindenkiben képes volt felidézni Caruso emlékét. Még az ifjabb Enrico Caruso is elragadtatottan nyilatkozott róla. Szakértők éppen ezt a – Magyarországon közel egy évtizedes késéssel játszott – filmet látva sajnálják, hogy operai karrier helyett Lanza csupán a vásznon és lemezeken énekelt. Igaz, egyesek szerint hangja nem tudta volna betölteni a nagy operaházak hatalmas tereit, ám Malte Fischer azzal érvel, hogy akkoriban még nem tudták manipulálni a hangfelvételeket, amit a filmekben hallunk, az a valóság, ennek alapján pedig vitathatatlanok Lanza különleges hangi adottságai.

Egy botrány azonban még a legolajozottabb filmes karriert is tönkretette. Történt, hogy 1954-ben Lanza összeveszett A diákherceg című film rendezőjével, Curtis Bernhardttal, aki elégedetlen volt az egyik előre felvett dal „túl szenvedélyes” előadásával. Az énekes megsértődött, és a forgatást elhagyva megüzente, hogy akkor tér csak vissza, ha lecserélik a rendezőt. Bernhardt helyett azonban Lanzát cserélték le egy tátogó statisztára, őt pedig fél évre eltiltották a filmezéstől és pénzbüntetéssel sújtották, mire a tenorista az italba és a mértéktelen evészetbe menekült. Amikor 1956-ban visszatérhetett a stúdióba, még leforgatta a Szerenádot, de ezzel már nem tudta megközelíteni korábbi filmjei elsöprő sikerét. Ezt követően váratlanul átköltözött Rómába, ahol újabb, sikeres filmeket forgatott, egy operaházi lemezfelvételen pedig azzal keltett szenzációt, hogy állítólag túlénekelte a színház 260 fős énekkarát és zenekarát. (Lanza híresebb felvételeit megtekintheti a hvg.hu-n.)

1958-ban aztán megkapta a sorstól azt, amire predesztinálva lett volna: több operaszerepet is kínáltak neki a római, a milánói és a nápolyi operaházban. Ám elkéstek a felkérésekkel. Szervezete legyengült a hedonista zabálások és a súlyos diéták váltakozásától, visszérgyulladás és magas vérnyomás kínozta, és 1959 őszén egy szívroham, illetve az azt követő tüdőgyulladás vitte el. Az utókor újra és újra felfedezi, az idei évforduló kapcsán is tervezik, hogy – az 1983-as dokumentumfilm után – egyszer játékfilmet forgatnak kurtára sikeredett karrierjéről, ahogyan ő is tette példaképével, Carusóval. Arról azonban még találgatások sincsenek, hogy ki lenne alkalmas Lanza megszemélyesítésére, akinek hangja a filmvászonról is több operaénekest inspirált. A nagy Caruso című filmet gyerekként látó katalán tenorista, José Carreras például kijelentette: „Mario Lanzának köszönhető, hogy operaénekes lettem.” Maria Callas olasz szoprándíva pedig élete legnagyobb mulasztásának nevezte, hogy nem énekelt együtt Lanzával, „a legcsodálatosabb tenor hanggal”.

LINDNER ANDRÁS

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Pár nap múlva lekapcsolják a világ legrégebben üzemelő webkameráját

Pár nap múlva lekapcsolják a világ legrégebben üzemelő webkameráját

Két 20 milliós lopott Audit is elkaptak a határon

Két 20 milliós lopott Audit is elkaptak a határon

Most szaladjon a strandra, ha még napozni akar ezen a nyáron

Most szaladjon a strandra, ha még napozni akar ezen a nyáron

Egy LGT-s koncerten szúrtak halálra egy többgyermekes családapát Polgáron

Egy LGT-s koncerten szúrtak halálra egy többgyermekes családapát Polgáron

A Tátra szlovák oldalán is villám csapott turistákba

A Tátra szlovák oldalán is villám csapott turistákba

Kétszer annyi a rendőr hazánkban, mint sok uniós államban, mégis állandóan túlóráznak

Kétszer annyi a rendőr hazánkban, mint sok uniós államban, mégis állandóan túlóráznak