Az építészeti korszellemre is ráérzett a kormányzati szerepre készülő magyar ellenzék vezére, amikor egy múlt heti lapinterjújában egy közeljövőben Budapesten felépítendő dunai gyaloghidat vizionált. A kampánylózungnak sem utolsó ígéret jól idomul a világszerte reneszánszát élő városépítészeti irányzathoz. Az októberi Építészet Hónapja 2009 fesztivál záróankétját is ezeknek a járókelők, valamint a biciklisták számára készített, vizeket, tereket átívelő építményeknek szentelték. A világszerte a gyaloghidak pápájaként emlegetett, Franciaországban élő osztrák Dietmar Feichtinger építész a múlt héten a budapesti Francia Intézetben rendezett szeánszon villantotta fel eddigi életművét, köztük a németországi Weil am Rhein és a franciaországi Huningue városkák Rajna-főtereit összekötő átkelőt. A legtöbb szó mégis a lágy – a szaksajtó szerint kifejezetten nőies – vonalaival Párizs és tervezője egyik legújabb büszkeségéről, a Nemzeti Könyvtár tömbjét és a Bercy parkot a Szajna fölött összekötő, 304 méter hosszú Simone de Beauvoir gyaloghídról esett. A háromesztendős, köztes alátámasztás nélküli karcsú szerkezet eklatáns példája annak, hogy a 21. századi urbanisták miért preferálják a gyaloghidakat.

HVG

Az átkelők múltjáról az esten előadást tartó Bojár Iván András művészettörténész, az Octogon című szakhavilap főszerkesztője is némiképp hazabeszélt, hiszen már másfél évtizede bombázza az illetékeseket a pesti Vigadót és a budai Várkertbazárt összekötő, füvesített, a híd testében üzleteket, kávézókat sorakoztató gyalogátjáró tervével. Mindeddig nem talált meghallgatásra, pedig három éve városarculati tanácsnokként maga is tagja lett a városházi gépezetnek. Az efféle városi látványosságok hívei a gyaloghidak archetípusának számító firenzei Ponte Vecchióval, illetve a prágai Károly híddal példálóznak. Az előbbi az Arno, az utóbbi a Moldva által szétválasztott belvárosokat teszi járműmentesen „besétálhatóvá”. Igaz, a 14. századi firenzei öreg hidat szinte kezdettől gyalogjáróként használták, a prágai patinás kőépítmény viszont csak a gépkocsiforgalom 1960-as évekbeli kitiltása után lett korzó az Óváros és túlpartja között. Ugyanilyenformán alakították sétahíddá nemrég Madrid belvárosában, a Manzanares folyót átívelő 18. századi – a hortobágyihoz hasonlóan ugyancsak kilenclyukú – Puente de Toledót, miután a folyó alatt elkészült az új M–30-as autópálya.

„A nagy hidak ma már egyértelműen az autós és a tömegközlekedést szolgálják, egyre kevesebb rajtuk a járókelő. A kizárólag gyalogos célokra épült hidakra már csak a városok élhetőbbé tétele miatt is égető szükség van” – érvel Keith Brownlie a Gyaloghíd-tervezési kalauz című, három évvel ezelőtt angol nyelven megjelent kötete előszavában. Nem így látták még ezt egy évtizede a divatot teremtő londoni Millenium híd ellenzői, akik szerint semmi szükség nem volt arra, hogy a Szent Pál-székesegyháztól egy lendülettel át lehessen sétálni a Tate Modernig. Ám miután sikerült a 2000-es átadás után a Temze feletti széltől vészesen berezonáló híd műszaki problémáit megoldani, a publikum pedig birtokába vehette az építményt, a tamáskodók hangja elhalkult. Ugyanez történt a spanyol származású Santiago Calatrava sztárépítész által Velencébe tervezett híddal is. A konzervatív városvédők azzal kérdőjelezték meg az építmény létjogosultságát, hogy a fő közlekedési útvonalra, a Canal Grandéra pont elég három híd. Aztán a helyiek és a turistahadak rögvest megkedvelték a Calatrava által a Santa Lucia pályaudvar és az autóparkolóknak is helyet adó Piazzale Roma között rajzolt ívet. „Kezdetben a párizsiak sem voltak elégedettek az 1889-ben átadott Eiffel-toronnyal, ma viszont már jelkép. Pár évtizeden belül ez a híd is azzá válik majd” – jövendölte optimistán a tavaly őszi átadóünnepség után Salvatore Vento, Velence hídügyi tanácsosa.

A gyaloghíd-építészet a hívői szerint a metropolisok esztétikai színvonalát jelentősen emelő művészi attrakció is. Ebbe a sorba tartozik például a két ausztrál építész, Robert Owen és Denton Corker Marshall közös tervei alapján öt évvel ezelőtt Melbourne belvárosában épült futurisztikus – pókhálóból szőtt alagutat formázó – biciklis- és gyaloghíd. Az iraki születésű brit Zaha Hadid pedig űrállomásszerű, többszintes, fedett pavilonhidat álmodott (és valósított meg) a spanyolországi Zaragozában tartott 2008-as világkiállítás területére (HVG, 2008. július 26.).

A Hidak a Boldoguláshoz nevű, az ezredfordulón alapított nemzetközi mozgalom viszont máshonnan közelít a nyugati kultúrkörben urbanisztikai disputákat szító építészeti kérdéshez. Ken Frantz amerikai építési nagyvállalkozó a legszegényebb afrikai, ázsiai és dél-amerikai országokban kezdeményezte az ottani építészeti tradíciókhoz igazodó gyaloghidak építését együtt a helyiekkel. Bolíviában és Peruban például függő-, Kenyában és Etiópiában viszont kőhidakat építenek, illetve állítanak helyre eredeti állapotukban. Jelenleg a világ 17 elmaradott országában zajlik effajta, a szegénységet enyhítő humanitárius utászmunka – válaszolt a HVG kérdésére elektronikus levélben a mozgalomalapító Frantz, aki nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a vasbeton- vagy flaszterkultúrát senkire se kényszerítsék rá.

VAJNA TAMÁS