Furcsa, részben színfalak mögötti, állampárti pengecsattogtatás kísérte a rendszerváltásig tartó politikai erjedés egyik forrpontjának tekintett, 1987-es lakiteleki találkozót. A főszereplő az ellenzék (általa alkalmasnak tartott irányzata) felé tájékozódó Pozsgay Imre akkori népfrontfőtitkár volt...

„Tekintettel arra, hogy az interjú tartalma és megjelenésének körülményei olyanok, amelyek mellett szó nélkül nem lehet elmenni, a politikai bizottság (pb) megbízza a titkárságot, vizsgálja meg, hogyan kerülhetett sor az interjú megjelenésére” - határozott 1987. november 17-ei ülésén a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) legfelső vezetése. Mindez három nappal azután, hogy a Magyar Nemzet című napilap hét végi számában egész oldalas interjú jelent meg Pozsgay Imrével, a Hazafias Népfront (HNF) akkori főtitkárával. Az ominózus újságcikkre a pb egyebek mellett annak nyomán fordított megkülönböztetett figyelmet, hogy kiderült, a 170 ezer példányban kinyomtatott szombati lapszámot pillanatok alatt szétkapkodták, majd a hiány nyomán támadt alkalmi feketepiacon volt, aki 200 forintot is megadott az akkor 2 forint 20 fillérbe kerülő újságért.

A lakiteleki találkozó politikai jelentőségéről mind a korabeli, mind az utókori értékelések eltérőek ugyan (lásd keretes írásunkat), ám aligha kétséges, hogy az akkoriban a HNF fémjelezte napilapban megjelent, A közmegegyezés hajszálerei című interjú tájékoztatáspolitikai szempontból fordulópontot jelentett. Nem azért, mintha a kommunista párton belül reformszocialistaként emlegetett központi bizottsági (kb) tag Pozsgay - érzékelhetően patikamérlegen adagolt szavakkal - először szólt volna az úgynevezett első nyilvánosságban a szeptember 27-ei lakiteleki találkozóról: az ott referátumot tartó Pozsgay már három héttel korábban nyilatkozott az „ellenzékinek nem minősíthető” összejövetelről az akkor 145 ezres példányszámú HVG-ben (1987. október 24.). A Magyar Nemzet-interjú attól vált skandalummá, hogy a HNF főtitkára interjúválaszainak szövegébe ágyazottan, némi kritikát is megfogalmazva, csorbítatlanul közreadta a találkozón elfogadott, az ország „társadalmi-gazdasági válságát” felemlítő nyilatkozat szövegét. Ebben látja az elhíresült interjú jelentőségét a „tettestársi” mivoltára ma is büszke Tóth Gábor, az interjú készítője, a lap akkori főszerkesztő-helyettese (a rendszerváltás után rövid ideig főszerkesztője). Tóth szerint az 1987. november 14-én megjelent írás valójában „a lakiteleki nyilatkozat gombjához varrt interjú-kabát volt”.

A Pozsgay korabeli taktikázó értékelése szerint is „sok vitatható elemet tartalmazó” nyilatkozat közzététele egyébként leginkább a párt első emberét, a már megroppant hatalmú Kádár Jánost bőszítette fel. Pontosan jelzi ezt az idézett pb-határozat és a szűk héttel későbbi titkársági állásfoglalás közötti megfogalmazásbeli különbség. A határozat megszövegezésekor ugyanis Kádár nem tartózkodott Budapesten. Hivatalos belgiumi látogatásáról visszatérve viszont a titkárság az ő követelésére minősítette politikailag roppant károsnak az esetet. Ezzel mintegy irányt is mutatva a hivatalosan csak öt nappal később felálló kéttagú (a miniszterelnökből alig néhány hónappal korábban főtitkárhelyettessé buktatott Lázár Györgyből és a pártépítésért felelős kb-titkár Lukács Jánosból álló) vizsgálóbizottságnak, amely - a Magyar Országos Levéltárban fennmaradt pártiratok tanúsága szerint - informálisan már a létrejöttéről intézkedő titkársági állásfoglalás előtt is nagy elánnal tevékenykedett. Lukács János például már november 18-án írásbeli tájékoztatást kért Pozsgaytól, hogy „kikkel és hogyan konzultált a nyilatkozat közzétételéről”. Mire a HNF-főtitkár két nappal később kelt válaszához - nyilván egyfajta memóriafrissítésként - mellékelte az egy hónappal korábban éppen Lukácsnak címzett feljegyzésének másolatát is.

Pozsgay abban a szervezők azon, kifejezetten neki adresszált biztosítékáról is ír, miszerint a lakiteleki kezdeményezés „nem ellenzéki szándékú”. Továbbá arról, hogy a szervezők elfogadták az általa megszabott „bizonyos feltételeket” - például hogy a demokratikus ellenzék kemény magja nem kaphat meghívást. Minek fejében viszont ő maga is tevékenyen részt vett az előkészületekben. Azt sem mulasztotta el megemlíteni, hogy erről Lukács mellett szóbelileg tájékoztatta Grósz Károly miniszterelnököt is, aki - így a feljegyzés - „az összejövetel helyénvalóságát és célszerűségét” illetően kételyeit hangoztatta ugyan, mégis felhatalmazta Pozsgayt, hogy a Lakiteleken egybegyűltek előtt kijelentse: a miniszterelnök „kész a párbeszédre minden konstruktív erővel, amely a kibontakozás útját keresi”.

A Lukácsnak írt - és általa véletlenül vagy szándékosan elfelejtett, esetleg nem is olvasott - október 19-ei feljegyzésben olvasható az is: „Javaslom, hogy készüljön terv a találkozó nyilvánosságának kezelésére. Célszerűnek tartanám, ha interjút adhatnék a Magyar Nemzetnek, amelybe, elmondva előadásom lényegét, beleszőném Lakitelek pozitív mondanivalóját, és ennek keretében közölhetném azt a felhívást - esetleg némely pontjával polemizálva -, amelyet a résztvevők elfogadtak.”

Az egy hónappal későbbi, november 20-ai Pozsgay-feljegyzés arra is kitér, hogy maga „a sajtó területét felügyelő” pb-tag és ideológiai kb-titkár Berecz János is „elképzelhetőnek tartotta” a „lakiteleki ügy” egy interjúval történő, utólagos lecsengetését. Az Aczél György örökébe lépő Berecz - Pozsgay jelentése szerint - ehhez csupán annyit fűzött: „Célszerű lenne mindezt az egyesületekről és az állampolgári kezdeményezésekről szóló szélesebb körű kérdéscsoport keretében megtenni.” A HVG mostani megkeresésére Berecz János nem tagadja, hogy egykoron még biztatta is Pozsgayt, „ha már a kb-üléseken nem szólal fel, akkor legalább a sajtóban foglaljon állást a párt politikája mellett”. Mindazonáltal Berecz ma is úgy gondolja, Pozsgay „átverte” őt, amikor a vele való egyeztetésre hivatkozott. A HNF-főtitkár ugyanis az ő olvasata szerint a párt politikája melletti megnyilatkozás ügyében, és nem a lakiteleki nyilatkozat - és egyáltalán Lakitelek - közzétételével kapcsolatosan bírta az ő támogatását.

Mindezek fényében valószínűsíthető, hogy a pártvezetésnek aligha jelenthetett igazi meglepetést a Magyar Nemzetben végül is az esemény után majd két hónappal megjelent nyilatkozat. Az ügy vizsgálóbizottsága mégis úgy tett, mintha soha senki semmiről nem tudott volna. November 24-én raportra rendelték a lap akkori főszerkesztőjét, az 1982-ben Aczél György kádereként a Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettesi székéből a lap élére került - tehát politikailag tökéletes pedigréjű - Soltész Istvánt. Arról faggatták, hogyan kerülhette meg a szóban forgó közlemény az ilyenkor szokásos pártközponti kontrollt. Soltész 1991-ben, az Oral History Archívum számára adott interjújában úgy emlékezett: Lázárék leginkább arra voltak kíváncsiak, mit egyeztetett Berecz Pozsgayval. A levéltári iratok tanúsága szerint azonban a vizsgálódás mást is firtatott. Azt például, hogy mikor és milyen technológiával, tehát például magnóval készítette-e Tóth Gábor az interjút, s milyen változtatásokat eszközölt Pozsgay a szövegen a megjelenés előtt.

Az élénk visszhang nyomán - derül ki a főszerkesztő archívumában megőrzött levelezésből - a sajtóirányítás illetékesei, elsősorban Lakatos Ernő, az agitációs és propagandaosztály (apo) vezetője, „baráti telefon formájában” némi késéssel, ám nagy sietséggel igyekeztek pótolni a korábban elmulasztott tájékozódást. Amit azonban Soltész nyomban másnap - megfelelő pártmunkásrutinnal - írásban igazolt vissza. A „szervezéstechnikai körülményekről” szóló „jelentést” pedig nemcsak Lakatosnak juttatta el, hanem Lázár Györgynek, Berecz Jánosnak, egykori patrónusának, a még pb-tag Aczél Györgynek és a lapgazdaként csakúgy, mint interjúvoltként érintett Pozsgay Imrének is, s a levelekben azt is leszögezte, hogy az interjú tényéről ő előzetesen tájékoztatta az apo munkatársait is. (Akik később a Lázár-Lukács-bizottság előtt valóban elismerték, hogy „valamit” azért tudtak a szóban forgó interjúról, és a rövid közlést azért vették szó nélkül tudomásul, mert úgy hitték, az „Berecz elvtárssal egyeztetve van”.)

Az így szerzett információk aztán, mintegy számonkérés jelleggel, még Lázár György november 26-án - „a tisztázás érdekében” - írt, Pozsgaytól választ váró levelébe is bekerültek. „Ha jól tudjuk, az interjúban is szerepelt egy utalás Grósz üdvözletére, s ezt csak a kefelevonat korrektúrája során töröltetted” - írta a vizsgálóbizottság elnöke, egyébként a történteknek megfelelően. Eme passzus - legalábbis válaszlevele tanúsága szerint - rövid időre kihozta a sodrából az addig szemmel láthatóan körültekintően taktikázó Pozsgayt. „A sajtóetika normái szerint kéziratot vagy meg nem jelent írást senkinek sincs joga nyilvánosan bírálni” - oktatta ki a főtitkár, exminiszter egykori hivatali, akkor pártbeli elöljáróját. Hozzátéve, hogy végül is azért döntött a kihagyás mellett, mert „még a látszatát is kerülni akartam a közvélemény előtt, hogy Grósz elvtárssal takarózom”. A HVG minapi megkeresésére már inkább azzal indokolta az ominózus kihagyást, hogy „a reformtörekvéseket egykoron leginkább csak hallgatólagosan és nagyon is szőrmentén támogató Grósz” - Kádár indulatát tapasztalva - „Bereczhez hasonlatosan, azonnal kifarolt az ügyből”, így azt ő, mármint Pozsgay, nem kívánta „a miniszterelnök személyével megterhelni”.

Sárorverők
Tizenöt évvel ezelőtt, 1987. szeptember 27-én 181-en gyűltek össze A magyarság esélyei című tanácskozásra az akkor általános iskolai tanár és egykötetes költő - később MDF-es parlamenti képviselő és pártelnök - Lezsák Sándor lakiteleki tanyáján felvert nagy katonai sátorban. A kezdetben „második Monornak”, vagyis a két évvel korábbihoz hasonló összellenzéki találkozónak elképzelt rendezvény - a meghívókat különféle szempontok szerint „postázó” szervezés nyomán - „a népi kötődésű értelmiség” eszmecseréjévé lényegült át. Merthogy végül is nem kaptak Lakitelekre meghívást sem a szamizdatban publikált, Kádár János pártfőtitkár távozását követelő, Társadalmi Szerződés című tanulmányt jegyző demokratikus ellenzékiek, sem a radikálisnak mondott, nem sokkal később Fordulat és reform címmel rendszerátalakító programot kidolgozó közgazdászok. Megjelent, mi több, a szocializmus megújítását felvázoló bevezető referátumot is tartott viszont a néhány esztendővel korábban lényegében politikai parkolópályára állított Pozsgay Imre - akkor a Hazafias Népfront főtitkára -, aki szerepvállalását éppen hogy az előbb említettek távolmaradásához kötötte.

A nevezetes tanácskozás történelmi jelentőségéről persze nem csupán a korabeli vélemények oszlanak meg, hanem az utókoriak is. Az MDF egyik alapítójának tekintett, ám később a politikai tömörülésből kiszorított Csurka István (HVG, 2002. szeptember 7.) közvetlenül a találkozó után a „mérföldkő” és a „csillagrobbanás” jelzőkkel illette azt. A demokratikus ellenzék emblematikus figurája, Kis János - a későbbi SZDSZ első elnöke, aki az elmúlt hetekben távozott pártjából - a szamizdat Beszélőben viszont, elismerve ugyan, hogy „a népi-nemzeti áramlat egy lépést tett önmaga eszmei és szervezeti meghatározása felé”, a lakiteleki találkozót inkább a potenciális ellenzék megosztására tett kísérletként értelmezte. A lakiteleki katonai sátrat sokan még mostanság is előszeretettel aposztrofálják az MDF bölcsőjének, az ottani „lelki töltekezést” pedig a népi mozgalom hívó „kürtszavának”. Megint mások a népiek és a pártreformerek közötti „elsietett kézfogónak” nevezik a rendezvényt. Az ott elhangzó 33 szónoklatot pedig - akárcsak az utóbb a Magyar Nemzetbe becsempészett nyilatkozatot - „tartalmilag szegényes, avatag fedőszöveg-gyűjteménynek” titulálják.































A hatalmi játszma ezen, ma már többé-kevésbé pontosan nyomon követhető fejezete az 1988. február 9-ei pb-ülésen zárult le. A grémium, egy pont kivételével, elfogadta a Lázár-Lukács-féle vizsgálóbizottság jelentését. Ennek nyomán figyelmeztetésben részesítette az ülésre meghívott Pozsgayt, aki a pb jegyzőkönyvének tanúsága szerint a jövőre nézve elfogadta, hogy „az ilyen kényes ügyekben nem mellőzhető az érdemi konzultáció...” A határozattervezet a Magyar Nemzet főszerkesztőjének elmarasztalását is tartalmazta, mivel az „nem ellenőrizte”, hogy ismerték-e az általa „jóváhagyott szöveg tartalmát az illetékes felsőbb szervek”. Ezt a pontot azonban a pb végül is ejtette. Pedig az interjú megjelenését követő napokban nagyon úgy tűnt, hogy nem Pozsgayban, nem is az interjúvoló Tóth Gáborban, hanem az addig teljességgel megbízhatónak tartott Soltész Istvánban találják majd meg a skandalum első számú bűnbakját. A Pozsgay „kádárista” ellenfeleként számon tartott - s nem mellesleg ellensúlyozására a HNF országos titkáraként buzgólkodó - Ribánszki Róbert a mozgalmi legendárium szerint már másnap kijelentette, hogy az addig kiváló cenzorként működő Soltész „úgy látszik, hirtelen megvakult a bal szemére”.

A főszerkesztő a mindenkit mindenről tájékoztatni taktikáját követte akkor is, amikor kézhez vette a Pozsgay-nyilatkozatra a szerkesztőségbe érkező válaszcikket, az Idegenforgalmi Propaganda Vállalat igazgatójának, Teszár Józsefnek indulatos, „ellenforradalmározó” kifakadását. A hozzászólás szövegét Soltész véleményezésre megküldte a „lapgazda” Pozsgaynak, aki a „megrendelésszagú munkáslevél” közlését „nem tanácsolta” a főszerkesztőnek. A hozzászólásról - mindenesetre - szintén tájékoztatott Berecz és Lakatos „elvtársak” viszont a közlés mellett kardoskodtak, mindhiába. Az ügy így december végén Kádár János íróasztalán landolt. Az addigra dossziényira duzzadt levelezést a pártnak egyre inkább csak formális irányítója végül azzal az immár teljesen hatástalan megjegyzéssel küldte meg a vizsgálóbizottságnak, hogy az „anyag jól mutatja Soltész főszerkesztő lehetetlen helyzetét, Pozsgay elvtárs hozzáállását” s még inkább „a sajtóirányítás vonalán kialakult helyzetet”. Amely, mint az ismert, 1988-ban már csak tovább fokozódott...

MURÁNYI GÁBOR
 

 

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
35 százalékos béremelés, 320 ezres bónusz: a cég, ahol elégedett a szakszervezet

35 százalékos béremelés, 320 ezres bónusz: a cég, ahol elégedett a szakszervezet

HIV-vírust terjesztett, és idősek otthonában is sarlatánkodott egy pozsonyi férfi

HIV-vírust terjesztett, és idősek otthonában is sarlatánkodott egy pozsonyi férfi

ÁSZ: A Momentum és a Párbeszéd nem volt együttműködő

ÁSZ: A Momentum és a Párbeszéd nem volt együttműködő

Hadházy meg akarta mutatni Polt Péternek, mennyi aláírást szedett össze

Hadházy meg akarta mutatni Polt Péternek, mennyi aláírást szedett össze

Jobban teljesítenek a diákok, ha egy órával később kezdődik az iskola

Jobban teljesítenek a diákok, ha egy órával később kezdődik az iskola

Nem kell többé Londonig menni, konzulátus nyílt két brit nagyvárosban is

Nem kell többé Londonig menni, konzulátus nyílt két brit nagyvárosban is