Január közepétől november elejéig Amerika az elnökválasztással lesz elfoglalva. A ma esélytelenebbnek tűnő demokraták egyetlen esélye, hogy - miután a republikánusok George W. Bush személyében már megnevezték jelöltjüket -a közel fél évig tartó előválasztás-sorozat idején az ő jelöltjelöltjeikről szóló hírek, elemzések uralják majd a médiát.

Van-e tétje a novemberi amerikai elnökválasztásnak? Megváltozik-e Amerika, netán a világ, ha nem George W. Bush, hanem egy demokrata politikus lesz az Egyesült Államok elnöke?

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a tét óriási. Amerikaiak milliói gyűlölik, tízmilliói pedig egyszerűen csak nem szeretik a jelenlegi washingtoni kormányt: ostobának és kártékonynak tartják. Ha a demokraták győznek, mondják ők, Amerika visszatér az államok közösségébe, hallgatni fog szövetségeseire, a gazdasági növekedés áldásaiból nemcsak "a gazdagok" részesülnek, hanem a középosztály, illetve annak alsóbb rétegei is, állam és egyház ismét élesen elválik egymástól. Egyik-másik demokrata elnökaspiránst hallgatva még az is lehet az ember érzése, az ő győzelmük már beiktatásuk első napjaiban látványos fordulatot hozna, például menten kivonnák az amerikai csapatokat Irakból. Ám ahogy közelednek a választások, úgy kezdenek elmosódni az éles határok a táborok között. Az amerikai választók ezt már régóta tudják, többségük el sem megy szavazni, jelezve, hogy személyes életét szerinte kevéssé befolyásolja egyik vagy másik jelölt győzelme.

Tíz hónappal a voksolás előtt ezúttal is beigazolódni látszik az a politológiai bölcsesség, miszerint Amerikában csak középről lehet elnökválasztást nyerni. Már ahhoz is csiszolódni kell ugyanis, hogy valaki a demokrata szavazók nagy többségének bizalmát megszerezze. Ezúttal például Dick Gephardt kongresszusi képviselő mögött sorakoztak föl a nagy munkásszakszervezetek, legfőképpen azért, mert ő az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás (NAFTA) felmondását tűzte a zászlajára. Joe Liebermann szenátort ezzel szemben éppen a szabadkereskedelmet hasznosnak tartó érdekcsoportok támogatják. Ő viszont magára haragította a hagyományosan demokrata párti művészvilágot, drákói szigort követelve a "kulturális szemét" elleni védelemben, a tévécsatornák megregulázásában. A versenyben utcahosszal vezető Howard Dean volt vermonti kormányzó és a teljesen esélytelen Al Sharpton az iraki invázió harcos ellenfelei, ami mellett viszont Liebermann harcosan, John Kerry massachusettsi szenátor mérsékelten, de határozottan mindig is kiállt.

A demokraták elnökjelölő konvenciójának közeledtével mindegyik versenyző minél több érdek védelmezőjének igyekszik majd feltüntetni magát, s ez - különösen az egymást kizáró elköteleződések esetében - kompromisszumra, középutasságra kényszeríti őket. Nem is beszélve arról a csapdáról, amit politológusok így fogalmaztak meg: akinek a legtöbb esélye van a demokrata párt többségének a bizalmát elnyerni, gyakran túlságosan baloldali ahhoz, hogy az amerikaiak többségének bizalmát elnyerje. Nem elég tehát, ha a jelölt feladja eredeti céljai nagy részét, hogy saját pártjában megszerezze a többséget, további visszavonulásra is teret kell hagynia magának, hogy novemberben eséllyel pályázhasson a Fehér Házra. Dean például már korábban bejelentette, elnökként kezdeményezné a Bush-kormány adócsökkentési törvényének visszavonását - mondván, jobb helyen lenne a pénz az egészség-, illetve az oktatásügyben, mint a főképpen felső középosztálybeli kedvezményezettek zsebében -, de kiderült, hogy ez az ötlet sok demokratának sem szimpatikus. Nem is beszélve azokról a hol ide, hol oda szavazó milliókról, akik végül is eldöntik majd a voksolás kimenetelét november első keddjén. Esetleges demokrata elnökjelöltként tehát az orvosból lett politikus Dean már aligha lesz olyan harcos ellenzője az adócsökkentésnek, mint most.

Mint ahogy már most nem olyan harcos pacifista, mint néhány hónappal ezelőtt. Tanácsadóként maga mellett a Brookings Intézet neves kutatójával, Ivo Daalderrel - Clinton egyik korábbi külpolitikai tanácsadójával - nemrég a Washington Postnak nyilatkozva már nem jelentett ki olyanokat, hogy az Egyesült Államoknak egyforma távolságot kell tartania Izraeltől és a palesztinoktól, vagy hogy Irakból azonnal haza kell hozni az amerikai katonákat. Az önmagát centrista külpolitikusként lefestő, legutóbbi Los Angeles-i beszédében viszont mondott olyan, még konzervatív szíveket is megdobogtató mondatokat, mint hogy "fel fogom használni a világ valaha létezett legerősebb hadseregét, hogy garantáljam ennek a nemzetnek a biztonságát". Egyik tanácsadója pedig a nyomaték kedvéért hozzátette, Dean "nem ellenzi az erőszak alkalmazását". Ő maga viszont azt hangoztatta: több világpolitikai kérdésben csak nüansznyi a különbség közte és Bush között - igaz, tette hozzá, ez "nagyon számít".

Mindezek ismeretében nem csoda, hogy az őt ért támadásokra csípőből tüzelő, de elveit rugalmasan változtató Dean nem valamiféle egyedülálló programmal, felejthetetlen mondással, emlékezetes kiállással, hanem egy új pénzgyűjtési technikával írta be magát már most az amerikai elnökválasztások történetébe. Ő ugyanis az első olyan, az elnökségért harcba induló politikus, aki alapvetően az interneten kalapozza össze, kis tételekben a kampányhoz szükséges milliókat. Támogatói száma így már mostanra elérte a negyedmilliót, ami többszöröse annak, amennyit bármelyik demokrata riválisa fel tud mutatni. S aminek birtokában megengedhette magának, hogy az elnökválasztás első szakaszában - akárcsak Bush - lemondjon az állami támogatásról (HVG, 2003. november 29.).

A megfontolatlan, utóbb módosított vagy visszavont kijelentései miatt jogosan, alacsony termete miatt méltatlanul gúnyolt, a nagypolitikába kívülről érkezett egykori vermonti körorvost a republikánusok könnyű ellenfélnek tartják. "Kérjük, hogy ezt az embert jelöljék!" - incselkedett nemrég címlapján a National Review konzervatív hetilap. De azért, biztos, ami biztos, a Bush-tábor is vadul kampányol már. Néhány hete még ők is a szélről indítottak: a terrorizmus elleni küzdelem ellenfeleiként - ily módon a terrorizmus pártolóiként - állítva be mindazokat, akik nem támogatják az iraki háborút. Ugyanakkor a kormányzati politikában az elnök is megindult középre. A választási témák közül a kifejezetten a demokraták hitbizományának számító társadalombiztosítás területén például sikerült nemrég elfogadtatnia egy olyan törvényt, amely a következő tíz évben 400 milliárd dollárt irányoz elő elsősorban az idősebb korúak gyógyszervásárlásának támogatására. A demokraták persze azzal vádolják a kormányt, hogy ez a törvény is inkább szolgálja a - Bush 2000. évi kampányát támogató - gyógyszergyárak és a magánbiztosítók érdekeit, mint a rászorulókéit. Ugyanakkor tény, hogy a betegbiztosítás reformjába már több elnöknek is beletörött a bicskája, 1993-ban például az ezen a területen elszenvedett kudarc jelentette a férje megbízásából a reformmunkálatokat felügyelő Hillary Clinton akkori, néhány hónapos hivatalos politikai szereplésének a végét.

Talán az egészségügy elrablásánál is nagyobb csapás volt a demokraták kampányára Szaddám Huszein megtalálása, ami hozzásegítheti Busht a nemzetközi közösségbe való, éppen a demokraták által sürgetett visszataláláshoz (HVG, 2003. december 20.). S a propagandájukat eddig elsősorban a Bush-kormány kritikájára építő demokraták vesszőfutásának ezzel még nincs vége. Gyengülni látszanak ugyanis érveik egy további fő fronton, a gazdaság területén is. Igaz, a "minél rosszabb, annál jobb" kockázatos elvre épülő demokrata stratégia még hivatkozhat arra, hogy hiába nőtt a gazdaság 2003 harmadik negyedévében két évtizede a legnagyobb ütemben, 8,2 százalékkal, ez még nem indította be új munkahelyek létesítését a Bush-érában eltűnt 3 millió állás pótlására, könnyen lehet, hogy a következő hónapokban az élet ez alól az érv alól is kihúzza a szőnyeget.

Mindazonáltal a demokraták nyárig önmagukkal lesznek elfoglalva. Az utóbbi évtizedek tapasztalatai szerint a jelöltségért folyó küzdelemben különös jelentősége van az első két előválasztásnak januárban Iowában és New Hampshire-ben, ebben a két viszonylag kicsi, amúgy politikailag súlytalan államban. Aki e két helyen nyert, utóbb általában pártja elnökjelöltje lett. Persze ez alól is volt kivétel: Bill Clinton 1992-ben mindkét helyen kikapott, hogy azután még abban az évben, majd négy esztendővel később is megválasszák az Egyesült Államok elnökévé. A Clinton-érát egyébként - inkább a korszakot, mint magát az elnököt emlegetve - a mostani demokraták amolyan aranykorként festik le, hivatkozva azokra a fegyvertényekre (például a költségvetés kiegyensúlyozására) is, amelyek pedig legalább annyira a republikánus többségű kongresszusnak voltak köszönhetőek.

RÉTI PÁL / WASHINGTON

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
HVG Hetilap

Szépített Újvilág

Valakinek Powellt is értesítenie kéne - mondta állítólag Bush elnöknek Rumsfeld védelmi miniszter, amikor tájékoztatta...

HVG Hetilap

A demokrata mezőny

Carol Moseley-Braun (56 éves) jogász, legutóbb, 1999-2001 között az Egyesült Államok új-zélandi nagykövete, azt...

Kunetz a Honvédkórházban meghalt betegről: Komoly rendszerhibák vannak

Kunetz a Honvédkórházban meghalt betegről: Komoly rendszerhibák vannak

Könnygázzal oszlatták szét a hongkongi tüntetőket

Könnygázzal oszlatták szét a hongkongi tüntetőket

Csaknem 320 ezer ajánlóívet adtak ki a választási irodák az első nap

Csaknem 320 ezer ajánlóívet adtak ki a választási irodák az első nap

Újabb lépést tettek az Amazonas megmentésére

Újabb lépést tettek az Amazonas megmentésére

Chile nagy része sivataggá válhat pár évtizeden belül

Chile nagy része sivataggá válhat pár évtizeden belül

A mezítlábas polgármester: Csináljunk egy helyet, ahol lehet szabadon levegőt venni

A mezítlábas polgármester: Csináljunk egy helyet, ahol lehet szabadon levegőt venni