Hogyan lehet a legkönnyebben elsajátítani egy idegen nyelvet? - e kérdésre több ezer éve keresik a választ. A különböző korok szakemberei tucatnyi, egymástól jelentősen eltérő nyelvtanítási módszert dolgoztak ki, ám mind a mai napig nem bizonyított, hogy egy adott metódussal biztosan meg lehet tanulni (vagy bizonyosan lehetetlen megtanulni) egy idegen nyelvet.

A fiúk rég nem öröklik apáik nyelvkönyveit, az idegennyelv-tanárok generációról generációra előállnak egy "minden eddiginél gyorsabb, hatékonyabb, könnyebb, szórakoztatóbb" stb. recepttel. A rendszeresen feltűnő, majd a süllyesztőbe kerülő módszereket látva érthető, ha a Bárdos Jenő professzor, a Veszprémi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára által írt, a Nemzeti Tankönyvkiadó által az ősszel megjelentetni tervezett nyelvpedagógia-történeti szakkönyv már előszavában felteszi a kérdést: beszélhetünk-e bármiféle fejlődésről az idegen nyelvek tanításának történetében?

Nos, ha erre ma még nem is lehet egyértelmű igennel válaszolni, annyit tudni, honnan jutott el a nyelvtanítás a mai módszerekig. Louis Gerard Kelly amerikai nyelvész 1969-ben publikált, 25 Centuries of Language Teaching (A nyelvtanítás 25 évszázada) című alapműve szerint nagyjából 2500 évre, a sumer-akkád agyagtáblaszótárakig vezethető vissza a nyelvokítás története. A feltételezése szerint szigorú memorizáláson alapuló módszerre azért lehetett szükség, mivel a művelt akkád hódítók érdeklődtek a sumer kultúra értékei iránt. Igazi szemléletváltást hozott a nyelvtanításban a római felső rétegek sznobizmusa; a gazdag patríciusok már Krisztus korában ragaszkodtak ahhoz, hogy gyermekeik - miután Rómában elsajátították a görög grammatika alapjait - hosszú athéni tanulmányutakon, anyanyelvi környezetben csiszolgassák nyelvtudásukat.

Ehhez képest unalmas módszerhez folyamodtak a középkor egyházi oktatói: a középhaladó diákoknak az ókori római államférfi és szónok, Marcus Porcius Cato mintegy 150 hexameteres bölcsességét kellett napi két-négy soros adagokban megtanulniuk, hogy ezután Aelius Donatus 4. századi grammatikus könyvéből kiindulva gyakorolják hónapokon át a névszói és az igeragozást. De hogy ekkor sem csupán könyvekből tanultak nyelveket, azt jól illusztrálja, hogy Silvius Piccolimini, a később II. Piusz néven trónra lépő pápa 1450-ben azt tanácsolta az utóbb V. László néven megkoronázott magyar trónörökösnek: "környezetedben (...) szerény ifjak legyenek (...), egyik közülük magyarul, másik németül, harmadik csehül beszéljen, latinul azonban mindnyájan tudjanak, és felváltva hol az egyikkel, hol a másikkal társalogjál. Így aztán könnyűszerrel (...) megtanulod mindezeket a nyelveket". Az újkorban, a nemzeti nyelvek felemelkedésével párhuzamosan egyre inkább háttérbe szorult a latin, ám speciális, az "apró betűs" grammatikai szabályokat hangsúlyozó oktatása utóbb is hosszú évszázadokra meghatározta minden más nyelv tanítását.

E módszer ellen lázadt fel - írja Bárdos professzor - a német Maximilian Berlitz és francia társa, Nicholas Joly, akik 1878-ban az amerikai Rhode Islanden megalapított iskolájukban megtiltották, hogy a - kizárólag anyanyelvi - tanárok fordítással és nyelvtani magyarázatokkal terheljék a diákokat. A Berlitz- vagy direkt módszernek is elkeresztelt metodika lényege, hogy rögtön a célnyelven kezdődik el a tanulás, és a maximum tízfős kis csoportokban a tanár eleinte részletes képek magyarázásával-magyaráztatásával igyekszik elérni, hogy a diákok már a megtanulandó nyelven gondolkodjanak.

Aztán jött az úgynevezett intenzív módszer. Az Amerikai Nyelvészeti Társaság többéves kutatómunkáján alapuló metodikával 1943-ban közel 15 ezer katonát képeztek ki mintegy két tucat nyelven, mivel úgy vélték, a háborúban akár az alapfokú nyelvtudás is emberéleteket menthet. A G. I. Methodnak (szabad fordításban: bakamódszernek) csúfolt hathetes kurzus során napi tíz órában gyakorlatoztatták a katonákat - ehhez jött még heti 15 óra anyanyelvi tanárokkal folytatott beszélgetés, amit még 20-30 óra egyéni tanulással is megfejeltek. A legnagyobb hangsúlyt az utánzásra és az ismétlésre helyezték.

Mélyebb tudást ígértek az audiolinguálisnak nevezett módszer megteremtői. Ez az 1950-es években kifejlesztett technika mintegy két évtizeden át uralta a piacot. Hívei hosszú párbeszédeket magoltattak be a diákokkal, és sokszor magnóról irányították a feladatokat. E módszer tipikus példája, amikor a szalagon elhangzik a kérdés, amire egy sípszó után csoportosan kell válaszolni, majd a kazettáról az osztály meghallhatja a helyes választ. Francia tanárok később egy diavetítőt társítottak a magnóhoz, metódusukat pedig audiovizuálisnak keresztelték el.

A tanulók személyiségét is bekalkuláló úgynevezett humanisztikus nyelvoktatási módszerek kiötlői pszichológusok voltak. James Asher amerikai pszichológiaprofesszor például a hetvenes években arra hivatkozva dolgozta ki egyedi módszerét, hogy az anyanyelv elsajátításakor a gyerekek már mielőtt beszélni tudnának, képesek hosszú mondatokat is megérteni. Ebből Asher azt szűrte le, hogy a tanítás első hónapjaiban felesleges beszéltetéssel nyaggatni a diákokat. Ehelyett - javasolta - inkább fizikai műveletekre vonatkozó parancsokat hajtsanak végre a tanulók, mivel az izommunka szerinte elősegíti a szavak bevésődését. Egy másik humanisztikus iskolateremtő, az egyiptomi Kaleb Gattegno az úgynevezett néma módszerrel kívánta az idegen nyelven való beszédre ösztökélni a szó szoros értelmében hallgatókat. Föltett egy kérdést, megvárta, amíg a kellemetlen csend a diákokat válaszadásra indítja, amit aztán helyeslő bólogatással vagy - rossz válasz esetén - néma fejcsóválással nyugtázott.

Teljes mértékben elutasította e módszert Charles Curran chicagói pszichiáterprofesszor (egyben katolikus pap), aki szerint a tanulókat zavarja a nyelv nem tudása, ezért felesleges őket külön stresszelni. Curran száműzte a kezdők óráiról a haladó diákokat, de még anyanyelvű tanárt sem engedett a biztos tudástól eleinte megszeppenő hallgatók közé. Óráin a 6-12 fős nyelvtanuló csoport körben ült, s a tanár, afféle tanácsadóként, általában csak akkor avatkozott bele az óra menetébe, amikor a diákok kérték. Curran szerint abból fakad a tanulás, hogy a csoportban megszületik az összetartozás érzése, és az emberek meg akarják ismerni egymást.

Egészen más módszert dolgozott ki ez idő tájt a bolgár Georgi Lozanov, akinek szuggesztopédiának elnevezett metodikáját ma is sokan alkalmazzák. Lozanov szerint az iskolai sztenderdek megakadályozzák, hogy a tanulók napi öt-hat szónál többet sajátítsanak el, ezért laza, feszültségmentes légkört kell teremteni, amiben a kellőképpen relaxált tanuló napi több tucat szó megjegyzésére képes "szupermemóriát" fejleszthet ki magában. E nyugodt állapot elérését a bolgár pszichológus úgy kívánta elősegíteni, hogy az osztályteremben a padokat kényelmes fotelokra cserélte, és eredeti festményeket rakott az addig többnyire csupasz falakra, hogy a magas művészet megnyugtassa a lelket (kurzusain elsősorban magas beosztású párt- és állami vezetők vettek részt). A csoportok tagjai már a tanítás kezdetén egy kitalált külföldi személy szerepébe bújtak, így - állítólag - bátrabbak lettek, mivel úgy érezhették, hogy az esetleges hibákat a képzeletbeli figura követi el. Az óra egyes részein halk, lassú zene szólt, miközben a tanulók jógalégzést folytattak, s a tanár változó erősségű hangon beszélt hozzájuk az idegen nyelven. A jógalégzést később maga Lozanov is placebónak minősítette, s csak annyit írt elő követői számára, hogy rendszeresítsenek valamilyen rituális eljárást.

Földhözragadtabb modellt dolgozott ki az amerikai Michael Canale és Merrill Swain az 1980-as évek elején. A mai napig piacvezetőnek tekinthető kommunikatív nyelvtanítás a csoport- és pármunkára helyezi a hangsúlyt. Igazi újítása azonban az, hogy a sokáig elhanyagolt kulturális, szaknevén szociolingvisztikai kompetenciát is fejleszteni kívánta: arra is ügyel, hogy másképp illik megszólalni egy kikötői kocsmában, mint a királynői fogadáson. Sőt a radikális nyelvtanárok még arra is gondot fordítottak, hogy a diákok a célnyelven autentikusan tudjanak időt nyerni, ha egy kifejezés nem jut eszükbe, vagy valamilyen más elkerülési technikával leplezzék nem tudásukat - közhelyklisékkel vagy akár hitelesen hangzó torokköszörüléssel. A divatos módszerek azonban szakemberek szerint csak azoknak könnyítik meg a nyelvtanulást, akiknek a személyisége úgymond kompatibilis az éppen trendi technikával. Mind a mai napig egyetlen módszerről sem bizonyították be, hogy alkalmazásával nem lehet egy nyelvet megtanulni. Vezető nyelvtanárok - így Medgyes Péter egyetemi tanár, számos nyelvkönyv szerzője, az Oktatási Minisztérium helyettes államtitkára vagy a már idézett Bárdos professzor - éppen ezért úgy vélik, az igazán nyerő technika minden jóból merít egy keveset, s így némileg mindig eklektikus.

IZSÁK NORBERT

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
A világ száz legjobb illusztrátora közé került egy magyar alkotó

A világ száz legjobb illusztrátora közé került egy magyar alkotó

A Nép Szolgája nagyot nyert Ukrajnában

A Nép Szolgája nagyot nyert Ukrajnában

Mobilozás közben busznak hajtott egy autós Győrben

Mobilozás közben busznak hajtott egy autós Győrben

Élvezni fogja a jövő hetet, ha szereti a kánikulát

Élvezni fogja a jövő hetet, ha szereti a kánikulát

Elektromágneses támadással magyarázza a venezuelai kormány az országos áramszünetet

Elektromágneses támadással magyarázza a venezuelai kormány az országos áramszünetet

Podcast: Mivel készül egy magyar asztrofotós a holdra szállás évfordulójára?

Podcast: Mivel készül egy magyar asztrofotós a holdra szállás évfordulójára?