A fal után – Ország Lili életműve a Nemzeti Galériában / Mint a karikacsapás… – kultpol körkérdés 2016-ról / Brezsnyev szigorúan titkos ajándéka – lezáratlan restitúció / Nézd, ki van itt? – kortárs kiállítás Pozsonyban Tiso szlovák államáról / Sztálin és Lenin visszatér – orosz köztéri szoborcsaták / A tagadás mint stratégia – Július Koller a bécsi mumokban / Megismerés, vakfolt – Szűcs Attila festményei a Ludwig Múzeumban
A szlovákiai szakma egyelőre nem reflektál a pozsonyi Nemzeti Galéria nagyszabású vállalkozására, az Álom × Valóság / Művészet & Propaganda című kiállításra, amely az 1939 és 1945 közötti Tiso-féle háborús szlovák állam vizuális kultúráját kívánja bemutatni. Hosszú évek után valósult meg ez a tárlat, amely azonban a várakozásokkal ellentétben nem a korszak képzőművészetére, hanem az állami propagandára fókuszál. A kurátorcsapat, Katarína Bajcurová, Petra Hanáková és Bohunka Koklesová, valamint a katalógus előszavát jegyző Alexandra Kusá főigazgató az intézmény 2012-ben bevállalt sorela/szocreál kiállításával von párhuzamot. Kusá szerint az ötvenes évekről szóló tárlatot sokan nem értették meg, mert képtelenek voltak különbséget tenni a művészeti és műtörténeti koncepciók között, a közönség egy része pedig még mindig értékítéletet, moralizálást, saját igazsága igazolását várja el az ilyen kiállításoktól. A kurátorok is kifejtik, hogy a valódi művészet és a gyűlöletkeltő propagandaalkotások egymás mellett léteztek a korban, s ez készteti az előszó szerzőjét is arra, hogy a szlovák állam kapcsán leírja: „még mindig nyitott és sok tekintetben traumatizáló téma.”
A felszín alatt rejtőző jelentést kívánja feltárni Alexandre Farto, alias Vhils portugál street art művész, akinek számára a város az ihletforrás. Kamaszként kezdett graffitiket rajzolni, és ma már az egyik legjelentősebb utcai művészként tartják számon, akinek munkái a világ számos nagyvárosában megtalálhatók.Vhils a városi degradált környezet egymásnak ellentmondó kontextusaiból kiindulva, konfrontáló anyagokat felhasználva, romboló eszközökkel, pusztító eljárással hozza létre műalkotásait. Legemblematikusabb művei a falba vájt „festmények”, a vakolat leverésével létrehozott nagyméretű portrék.
Könnyű lenne úgy elkezdenem, hogy „Szabó Ádám War Games című önálló kiállításának a terébe lépve úgy éreztem magam, mintha egy paintballpályán lennék”. De az igazság az, hogy az első pillanattól egyértelmű volt, hogy egy klasszikus szobrászati témát problematizáló konceptuális installáció kulisszái között bolyongunk a képtár földszinti nagy terében.
A hazai művészettörténet szempontjából hiánypótló vállalkozás a BTM Gyerek/kor/kép tárlata. Kilépteti a témát a részkutatások szintjéről (például nem egy életművön belül vizsgálja), a feldolgozott vizuális anyag tekintetében pedig ellép a sajtóképtől (amely már volt kutatás tárgya) a teljes fókusz és a műalkotások felé. Nem stiláris vagy kortörténeti szempontokat követ, hanem hívószavak köré rendezi anyagát. Ezek mentén az elmúlt 200 év gyermektémájú hazai alkotásainak olyan bemutatására vállalkozik, amely alkalmas a gyermekekkel kapcsolatos viszonyrendszerek, megítélések és a róluk alkotott kép(zet)ek különbségeinek vizsgálatára.
A B. A. úr X-ben című kiállítás a múltról beszél és a mának tart tükröt. Elbizonytalanít a tekintetben, fenntartható-e még az egykori és a jelenkori heroikus ellenállás toposza, amikor a határok egyre porózusabbak, a pozíciók egyre képlékenyebbek.
Párbeszéd a múlttal – B. A. úr a Kiscelli Múzeumban / Vitatott a Tiso-féle fasiszta szlovák állam? – kiállítás Pozsonyban / A jó, a rossz és az ufó – gyerek/kor/képek a budai Várban / Önfényezés, befektetés, közvagyon – német kortárs magánmúzeumok / Virtuális utcaharc – Szabó Ádám háborús játékai Pakson / Hol lakik a Tévémaci? – a Rádió- és Televíziótörténeti Múzeum / Rombolva alkot – Vhils, a portugál street art művész
Az Art Market Budapest szépsége és hibája is egyszerre, hogy befogadhatatlan mennyiségű művet prezentál, emiatt aztán a kiállítók számára nem egyszerű a bőség zavarában a közönség figyelmét felkelteni és meg is tartani. Ráadásul a standok ritkán mutatnak be koherens kiállításokat, a galériák sokkal inkább igyekeznek minél több művésszel és munkával jelen lenni. Ennek ellenére idén is akadt néhány helyszín, amely ezen túllépve kompakt és kifejezetten ötletes stratégiákkal hívta fel magára a figyelmet, és így a vásárolni alapvetően nem szándékozó látogatók érdeklődését is fel tudta kelteni. A közös ezekben a projektekben az, hogy valamifajta kritikai attitűdöt mutattak fel és képviseltek saját közvetlen környezetük vagy a tágabban vett közéleti kérdések tekintetében.
Alighanem minden idők eddigi leggazdagabb valós programkínálatú Design Hete zárult az idén. A 13 éves eseményen a sok visszatérő helyszín és program ellenére a kínálatnak legalább a fele újdonság volt. Ha köznyelvvé nem is vált a design Magyarországon, elegen használják ahhoz, hogy a tíznapos rendezvénysorozatnak stabil kiállítógárdája és megbízható közönsége legyen. Nem kihívás megtölteni a programfüzetet, a színvonalat tartani azonban az. A Design Hét termék, amelyet ugyanúgy meg kell újítani, mint a mosószert. Új bioformula kell, jobb fehérítő hatás. A Design Hét új résztvevők keresésével, a visszatérők rotálásával frissít folyamatosan, leghatékonyabb eszköze a tematizálás, ami az idén kimondottan jól sikerült.
A hadzs teljes tere kizárólag fogalmi úton fogadható be. Bármilyen képi megjelenítés szegényebb a valóságnál, egyszerűen azért, mert a zarándoklat útja csak a Kába terével együtt értelmezhető, az pedig nem választható el a körülötte imádkozó egy-másfél milliárd muszlim öt kontinensen átívelő koncentrikus köreitől és a nap mozgása által meghatározott imaidőktől, amelyek e köröket mozgatják.
Nincsenek könnyű helyzetben a párizsi múzeumok: a tavalyi merényletek és a jelenlegi terrorfenyegetettség sokakat eltérít a párizsi utazástól, ugyanakkor a kevesebb látogatón egyre több intézmény osztozik, s az alapítási láznak sincs vége.
Átalakulóban van a radikális kortárs művészeti produkció, és az átalakulást leggyorsabban az erre a művészetre szakosodott kiállítóhelyek programja követi.
#100 év – 100 tárgy. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár új kiállítása a múzeum második emeletén nem árul zsákbamacskát – éppen azt kapjuk, amit a cím ígér. 100 tárgyat a 100 éves múzeum történetéből, méghozzá a gyűjteménybe kerülésük sorrendjében, azaz a tárgy kiállítási kronológiában elfoglalt helyét nem az határozza meg, mikor készült, hanem az, hogy mikor került be a múzeumba.
Wroclaw, amely hatvan éve még letarolt pusztaság volt Lengyelország nyugati peremén, 2016-ban pedig Európa Kulturális Fővárosa, most a Ludwig Múzeumban mutatja be nagyszabású tárlaton (Vadnyugat – Az avantgárd Wroclaw története) művészetének nagy korszakát.
Ahonnan a szabadság szele fújt – lengyel tárlatok Budapesten / Kába, kubus, koncepció – a mekkai zarándoklat tere / A megérkezés városa – a Stájer Ősz kiállításai / Újratervezés – 100 év, 100 tárgy a Magyar Zsidó Múzeumban / Az év blockbustere – a Scsukin-gyűjtemény Párizsban / Túllépve a mai kocsmán – a Design Hétről / Lehet egy vásár (ön)kritikus? – az Art Market Budapest
Az Iparművészeti Múzeum múltjából, földrajzi helyzetéből és profiljából következően a hazai múzeumi színtér egyik zászlóshajója lehetne, ehhez képest meglehetősen alapjáraton ketyegett az elmúlt években. Egyetlen állandó kiállítása, a Gyűjtők és kincsek réges-régen teljesítette küldetését, és az elmúlt évtized évi 2-3 időszaki kiállításának sem mindegyike írta be magát a művészettörténetbe.
Sokféle kereskedelmigaléria-élmény létezik. Meghatározója lehet az, hogy miután belépünk, mit csinálunk, hogyan használjuk a teret. Ha vannak, akkor az emberekhez hogyan (vagy hogyan nem) kapcsolódunk, és legfőképp: eközben hogyan érezzük magunkat. Ezek mentén a nemzetközi gyakorlatban is lehetséges egyfajta tipológia.
Festészet után festészet – Painting 2.0 kiállítás Bécsben / Szellemjárás a múzeumban – a 3D másolat technikai forradalma / Adósság, territórium, utópia – a tőkéről, Berlinben / Elnökválasztás előtt – Obama, Clinton, Trump és a művészet / Vaginálisan kispárna – ef Zámbó István Szentendrén / Egy talpalatnyi más – nacionalizmus-kiállítás a Knoll Galériában / Kapuzárási pánik – Bringológia az Iparművészeti Múzeumban
A kortárs képzőművészet világsztárjainak sajtótájékoztatóin csak elvétve derül ki valami igazán fontos a művészetükről, interjút pedig még ritkábban adnak. Nagyon bölcseket a zsurnaliszták sem túl gyakran kérdeznek ilyenkor, a részvétel többnyire mégis megéri, mert egy „közelkép”, egy-egy gesztus vagy félmondat sokszor többet árul el egy művész emberi habitusáról, mint több tanulmány együttvéve. A leggyakoribb az, amikor – a kiállított munkák mellett – a kérdésekre adott válaszok segítenek hitelesebb képet alkotni az alkotóról. Ez történt július közepén Bécsben is, a Belvederéhez tartozó 21er Hausban, ahol ekkor nyílt meg Ai Weiwei első ausztriai önálló tárlata, a Translocation and Transformation.
Prága felé haladva, meglátva a város fölé magasodó dombon a spilberki vár világos tömbjét és a gótikus Szent Péter és Pál-katedrális sötét tornyait, sokunkban felvetődik: talán érdemes lenne itt megállni. Csak egy órácskára, hogy megérezzünk valamit a város hangulatából. Nem kell annyira sietni, mégiscsak a morva főváros van előttünk. Győzködjük magunkat, de legtöbbször továbbmegyünk. Pedig…
Tehetséges volt és gyönyörű, a világhírt mégsem színésznőként érte el, hanem azzal, hogy ő volt Roman Polanski terhes felesége, akivel brutálisan végzett a Manson-banda. Sharon Tate-ről három film is érkezik majd a mozikba.
