A vonal nyomatéka – Nemes Lampérth Kieselbachnál / Az „f” betű rejtélye – Ai Weiwei Bécsben / Szobrász vagy festő? – Modigliani a Nemzeti Galériában / A bizonytalanság mint koncepció – a 9. Berlin Biennálé / A Bérc utcai villa titkai – Vida Jenő műtárgyainak sorsa / Beltracchi bezavar – happening az ART Baselen / Restitúciós csiki-csuki – jogalkotás és kutathatóság / Rovarzümmögés, klímaváltozás – a világ kertjei Zürichben
A magánügy közügy. A Magyarországon napjainkban is különösen aktuálisnak tűnő késő hatvanas és a hetvenes évek feminista szlogenje ebben az esetben egyszerre utal egy magángyűjteményre, illetve a női testre mint művészeti médiumra.
Skócia negyedik legnagyobb városa, a kreatív szelleméről elhíresült Dundee két évvel ezelőtt el-nyerte az UNESCO-tól a Design Városa minősítést. Ezzel – az Egyesült Királyságban egyetlenként – olyan 12, kreatív műhellyé minősített várossal került egy kategóriába, mint Berlin, Bilbao, Helsinki, Sanghaj vagy Montreal.
Az a magyar, aki gólt rúg – Kapufa: kiállítás Dunaújvárosban / Nagyon büdös van – a 11. Manifesta Zürichben / Picasso, larger than life – életmű-tárlat a Nemzeti Galériában / A fejünk azért kerek… – Dada-láz Zürichben 2.0 / Eszképizmus vagy ellenszegülés – queer kiállítás a Stúdió Galériában / Innováció és önszerveződés – Dundee, a kreatív város / Szakralitás helyett gazdasági racionalitás – vita a kortárs műkereskedelemről / Nem a tárgy, az ember a cél – Moholy-Nagy a New York-i Guggenheimben
„Kezdettől fogva fontos volt a lap külseje, mert azt figyeltem meg, hogy minden olyan tárgy, amelyet szegényeknek vagy a társadalom peremén élőknek szánnak, csúnya. És ebből elég volt” – fogalmazott Dósa Mariann szociálpolitikus, a Közélet Iskolája program társalapítója, a Feketemosó című lap társszerkesztője a májusi lapszám bemutatóján, a budapesti Labor Galériában. Ezen a nonprofit kiállítóhelyen tartott estet a Feketemosó, amely amúgy ritkán jár efféle terepen. A legutóbbi lapszámuknak azonban a szokásosnál jóval több esztétikai, művészeti vonatkozása volt.
A XX. századi festészet története hősiesen megénekelt végjátékok, drámai haláltusák és diadalmas feltámadások sorozata. A médium meggyilkolására Rodcsenko, szétszedésére Miró, mániákus önkorlátozására Mondrian életműve a klasszikus példa, a késő modernista radikális absztrakció művelői pedig az 1945 után New Yorkban dolgozó Ad Reinhardt, Agnes Martin és Robert Ryman. Reinhardt fekete, Martin és Ryman fehér vásznai, festészet és természet, ábrázolás és jelenlét kapcsolatát írják újra a vakság és a világlás metaforikus nyelvén.
Ellenkultúra, rajongás, fogyasztás – rock-tárlatok a Ludwig Múzeumban / Golgotajárás – Munkácsy piaci pozíciója és a védettség / November dupla w-vel – sorkatonaság és művészet / Feketemosó – aktivista újság Budapesten / Nehéz szent – Robert Ryman New Yorkban / A hónap aukciós műtárgya – Vajda Lajos: Északi táj / Militáns modellek – Radovan Cerevka a Trafóban
Milliméterről milliméterre – Jovánovics György önéletrajza Füreden / Yes-No művészet – Perneczky Géza 80 éves / A filantróp Abramovics házaspár – a Garázs kortárs múzeum Moszkvában / Történelmi keringő – akvarellek Hitler modorában / A Guggenheim-brand – visszajátszás Firenzében / Önépítő modell – kétéves az Eleven Emlékmű / Családias luxusvásár – Art Dubai 2016
Amikor az 1980-es évek legelején egy színházi előadás kapcsán látogatást tehettem Gerlóczy néni Csontváry-képekkel zsúfolt Galamb utcai lakásában, nem gondoltam, hogy a festő néhány műve később milyen fejfájást okozhat majd. Nemrég Neményi Bertalan (1892–1947) egykori kollekciójának kutatásába kezdtem, akit a két világháború közötti magyar műgyűjtés egyik jelentős alakjának tartok. Különösen kedvelte a nyugat-európai avantgárd, illetve a közelmúltbéli művészek munkáit, és ezekből alaposan be is vásárolt, elsősorban grafikákat.
Berlin igazán a Kottbusser Tornál kezd el lüktetni. Amennyire lepusztult, annyira emblematikus a mállófélben lévő szocreál épülettömbök által közrefogott forgalmi csomópont. A környék – a valamikori vasfüggöny tövében – a berlini ellenkultúra partitörténeti helyszíne. A kelet-berlini hangulatot idéző nyugati városrészben a magyar emigránsok és a vagányabb DAAD-ösztöndíjasok a SO36 kultikus klubjában David Bowie-val és Iggy Poppal is együtt bulizhattak a hetvenes években. A legendás, de mára megfáradt punk-rock klubbal szemben, az utca túloldalán az egykori gyárépületben működik a Neue Gesellschaft für Bildende Kunst (nGbK), a berlini alternatív művészeti élet egyik aktív és meghatározó szereplője.
Banki letétből kelt lábuk – egy széthullott Csontváry-gyűjtemény / Lilith örökösei – Fajgerné és a nőművészek / Világhírű magyar, vagy Magyarországon világhírű? – Hantaï Simon a globális műpiacon / Tanulságos káosz – Vizizrí a Kassák Múzeumban / Központ a régió szélén – kánonképzés Kelet-Bécsben / Vízlépcsőd – Bős–Nagymaros emlékezete a Centrális Galériában / Listavezető: Dél-Korea – kortárs magánmúzeumok a világon / Afrikai nézőpontok New Yorkban – Armory Show 2016
Munkatáborokban, gettókban, koncentrációs táborokban készült alkotások, festmények és grafikai lapok érkeztek a berlini Deutsches Historisches Museumba az izraeli Yad Vashem emlékhely gyűjteményéből, a német–izraeli diplomáciai kapcsolatok felvételének 50. évfordulóján. A kollekciónak ez az első szereplése Izrael határain kívül. Az 50 itt bemutatott művész majd fele nem érte meg a háború végét, így nevükkel korábban ritkán találkozhattunk. A kiállítás államközi politikai fontosságát jelezte, hogy a megnyitón megjelent és beszédet mondott Angela Merkel kancellár.
Lapzártánkig nem mondott le Baán László. Igaz, a Szépművészeti főigazgatóját, a hazai múzeumpolitika sikeremberét, a Liget-projekt kormánybiztosát eddig nem is szólították fel erre sem felettesei, sem a múzeumlátogatók. A Power 50 szavazói azonban 2015-re talán nem adtak volna neki ennyire előkelő helyet a befolyásosak listáján, ha a szavazás idején tudtak volna mindarról, amitől most hangos a sajtó.
Erősorrend, ötödször – Magyar Power 50 / Bátor, fontos, szertelen, esetleges – Alföldi Róbert fotógyűjteménye / Aktuális kultpol – kurzust építünk / Palotából sóbányába – a „zsidó Aranyvonat” műkincsei / Az öntöttvastól az avantgárdig – portré Nyikita Korityin jekatyerinburgi múzeumigazgatóról / A boldogság kulcsa Bécsben – Stefan Sagmeister: The Happy Show / Óda a másolathoz – látogatás Óbudán, a Hamisítás Múzeumában / Házfoglalás, megdicsőülés – Dada-láz Zürichben
Kecskeméti Kálmán a hatvanas évek eleje óta alkot, és az idő múlásával egyik utolsó mohikánjává, emlékezőjévé vált a rendszerváltás előtti underground életének. Értelmiségi származása miatt nem vették fel a Főiskolára, így az akkori szabadiskolákba járt (Dési Huber Kör, Magyarász Imre iskolája), amelyekben kiváló művészek oktattak, és ahova olyan tehetséges fiatalok jártak, akiknek életműve megmentésre, felfedezésre vár. Kecskeméti ezért létrehozta az Ozirisz Alapítványt (1992), amely számos olyan művésznek rendezett kiállítást, készített filmet, akik a nyugati modernizmust itthon „másképp” képviselték, de a még élő párizsi magyar moderneket is felfedezte. A filmek és a kiállítások az állandó lemaradással küzdő művészettörténeti kutatást is ösztönözték, számos monográfia megjelent, legutóbb Martyn Ferencről. De a fő- és mellékcsapások, sokszor tragikus egyéni utak, életművek metszéspontjai, együtthatásai és az a gazdag szellemi és művészeti térkép, amely ezt a korszakot jellemezte, még fél évszázad elmúltával is tele van fehér foltokkal.
A Pasaréten, Nagy Imre egykori lakhelyén található Nagy Imre Emlékház 2008-ban radikálisan újraformálta kiállításának tereit és anyagát. Az akkor kialakított és ma is érvényes arculat a miniszterelnök mártíromságára helyezi a hangsúlyt. Méltóság és méltányosság jellemzi, ahogyan e hely az emlékház funkciót ellátja, mert nem sulykolja Nagy Imre kivégzésének drámáját. Nem várja el a nézőtől az érzelmi megközelítést például Nagy Imre utolsó szó jogán mondott beszédénél sem, s az nincs is kiemelve az életút többi eleme közül. A sírfeltárás és a temetés archív dokumentációjának előtérbe helyezésével nyomatékosítja az emlékezés egykori tilalmának terhét. Azzal azonban, hogy a rendszerváltás kontextusában láttatja annak feloldását, egyúttal visszaadja az érzelmeket a múltnak. Mi marad akkor meg a jelennek?
Nyelveken szóló konstruktivizmus – Kokesch Ádám a Kassák Múzeumban / A kínai golyóstoll szaga – interjú Wahorn Andrással / Art Brut nagyhatalom – látogatás a Museum Guggingban / Jelentés a jelentőkről – múltkutatók a Capa Központban / Aukciós piac 2015 – hazai és nemzetközi összefoglaló / Barokk barokk – Olafur Eliasson Bécsben / Biztonsági játék – a Nagy Imre Emlékház kiállításáról / Kubai újoncok – Art Basel Miami Beach
Melyik volt a 2015. év legfontosabb, legjobb, legemlékezetesebb kiállítása? Kérjük, szavazzon!
Egy évvel piacra dobása után sok helyütt féláron kapható a magyar találmányú „gasztrokönyv, amely hasznos olvasmány és dekoratív tányéralátét egyben”, pontosabban a sorozat Monet-ról szóló darabja. A művészeti könyvek elalbumosodását idővel a művészeti albumok elszakácskönyvesedése követte, művészettörténészekre már régóta nincs szükség. A Monet-gasztrokönyv ötletéről nyugodt szívvel elmondhatjuk, hogy nagyon keveseknek jutott volna eszébe – de ettől még nem jött be, ha egyszer a kiadványt féláron kínálják. Győzött vele szemben a józan ész, sőt némi meghatott elfogultsággal azt is mondhatnánk, hogy a művészet szeretete: a vásárlók nem akarták gombóccá gyűrve kukába hajítani a lezabált festményreprodukciókat. Márpedig ez lett volna a fogyasztói társadalmat igen szépen szimbolizáló termék lényege.
– Azon kevesek közé tartozol a hazai szcénában, akik a professzionális kurátorképzést külföldön végezték. Egyenes út vezetett az ELTE Művészettörténet Tanszékéről a New York-i Bard College-ba? – Nem, korántsem. A művészettörténet szak befejezését közel tíz évig húztam. Ennek többek közt az volt az oka, hogy már az egyetem első éveiben dolgozni kezdtem. Elsőként a Kieselbach Galériában, itt háttéranyagokat szerkesztettem az aukciókhoz. Majd 2001 elején jelentkeztem a Trafó Galériába asszisztensnek Bencsik Barnabás mellé. Néhány hónap múlva rám bízták a galéria vezetését. Ez már teljes munkakör volt, és bár még ekkor is egyetemre jártam, teljes erőbedobással a Trafóra koncentráltam.
Hagyjuk őket játszani. Nem fejleszteni, nem irányított tevékenységekre rávenni, hanem szabadon játszani – állítja egy dán pszichológus-tanár.
