Valóban van valami groteszk abban, hogy az MDP és az MSZMP egykori központi lapjának beszántása válik a sajtószabadság elleni támadás szimbólumává. De a tény ettől még tény marad: igen, a Népszabadságnak mint újságnak a megszüntetése komor határkő azon az úton, amelynek vége a magyar sajtó szabadságának teljes elsorvasztása.

Lehet tökfölösleges lamentálásba fogni az üzlet természetéről, meglehet hallgatni a fontoskodó, rózsaszín inges lótifutikat, amint veszteségről, portfólióról, stratégiai irányváltásról és piacról handabandáznak – csak éppen minek? Minden ilyen jellegű eszmefuttatás már a kiindulási alapnál bukik, hogy tudniillik Magyarországon létezik olyasmi, hogy médiapiac. Az érvényesüléshez ugyanis nem fölkészültségre, szorgalomra, innovációra, szerencsére és tőkére van szükség, hanem nyelvre és a szakmai követelmények totális figyelmen kívül hagyására. Nyilván a folyamat nem tegnap kezdődött, a rendszerváltás médiarendszerének eleve súlyos fogyatékosságai voltak, a versenyt mindvégig torzították a nyílt politikai beavatkozások, a nagy állami vagy állammal üzletelő cégek manipulációi, és természetesen voltak elkényelmesedett, a múltból itt ragadt, változtatni képtelen tulajdonosok, meg a zavarosból föltűnő, percnek élő, inkompetens menedzserek. Lehet ezekről is értekezni, csak nem akkor, amikor családok százainak megélhetése kerül veszélybe pusztán azért, mert tisztességes újságírók végezni próbálták a munkájukat. Hiszen a konkrét történet sem a gazdaságról, a piaci logikáról szól, hanem a hatalomról és kiszolgálóiról. Nézzük lépésenként a Népszabadság-sztorit.

1. Úgy kezdődött, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik legvisszataszítóbb nyúlványa, a Médiatanács megakadályozta az Axel Springer és a Népszabadságot kiadó Ringier egyesülését, mikor az általa adott szakvélemény alapján a Gazdasági Versenyhivatal nem járult hozzá a fúzióhoz. Az indok az volt, hogy az egyesült vállalat túl nagy befolyásra tenne szert a napilap piacon. érdekes, de amikor a Springer megyei lapjai és a Ringier két országos napilapja egy kézben egyesül, csak máséban, a GVH már nem aggódik a befolyás miatt.
2. A kisebbségi tulajdonos, de a döntéshozatalban megkerülhetetlen MSZP-s alapítvány, nem akart élni elővásárlási jogával, az akkori pártelnök úgy kalkulált (!), hogy megnyerik a választást (!!), és akkor más helyzetből tárgyalhatnak mind a tulajdonosokkal, mind a szerkesztőséggel – mivel az MSZP sem a független újságírásban érdekelt. A párt parlamenti (később európai parlamenti) képviselője Szanyi Tibor megfogalmazásában: „kevésbé vagyunk érdekeltek abban, hogy a mi pénzünkön minket gyalázzatok”. Úgyhogy az MSZP-nek nem kéne most a Népszabadság mellett tüntetést szerveznie, nagyon nem.
3. Már csak azért sem, mert a Ringier-vel is képtelen volt megegyezni, igaz, a cég sem mutatott különösebb a rugalmasságot, pedig nem más tárgyalt részükről, mint Gerhard Schröder volt szocdem kancellár – ennyit a nemzetközi baloldalról.
4. Hogy, hogy nem, a GVH már nem látott akadályt a Springer-Ringier-fúzióban, miután a két cég eladta a titokzatos Vienna Capital Partnersnek a tulajdonukban lévő nyolc megyei napilapot, a Világgazdaságot, a Népszabadságot és a miniszterelnök kedvenc újságját, a Nemzeti Sportot. Itt megint elköszönhetünk a piaci logikától, hiszen elképzelhető, hogy a VCP élén álló üzletember, Heinrich Pecina nem "valódi" tulajdonos, nem a lapok piaci részesedését akarja növelni, a működést rentábilisabbá tenni, hanem zsíros üzletet akar kötni vagy közvetlenül a NER-rel, vagy egy NER-közeli vállalkozóval.
5. Utóbbira Spéder Zoltán tűnt a legmegfelelőbb és legkézenfekvőbb személynek, csakhogy ő időközben kegyvesztett lett. Maradt az, hogy a rezsim valamelyik médiacsoportjához kerül a lap – vélhetően rengeteg közpénzzel a háttérben. Akkor ismételten ennyit az üzleti alapú döntésekről.
6. Mindez akkor, amikor a Népszabadság legutóbbi történetének egyik legerősebb időszakában van, nyomába eredt Matolcsy „Don Juan” Györgynek és Rogán „Aurelio” Antalnak, fehéren-feketén bemutatva, hogy az illető urak a mi pénzünkből a miként intézik szerelmi ügyeiket és hétvégi mulatozásaikat.

Ez utóbbi momentum a legfájóbb az egészben. Mert miközben a szolidaritás teljes a Népszabadság munkatársaival, a legnagyobb vesztesek nem ők, hanem azok, akik a csicskasajtó számára teljességgel ismeretlenek: az olvasók.