Háború Ukrajnában
Több mint ezer napja tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
„Itt volt ez a földrengés. Fáj tőle a szívem, de azért senkit se lehet hibáztatni. De a háború az nem ilyen, azt az emberek csinálják. És még azt akarják, hogy adjad a gyerekedet, hogy menjen nekik háborúzni. Hát ki ellen menjen? Annyi sok rokonunk lakik Oroszországban: nagynéném, unokatestvérem Moszkvában, és képzelje el, nem beszélnek velem. Azt mondják, hogy a mi elnökünk, a Zelenszkij a vétkes. Korábban tartottuk a kapcsolatot Messengeren, most meg már nem is keresnek. Csak az egyikük szokta lopiban lájkolni a posztjaimat, de felhívni már ő se mer” - meséli vacsorakészítés közben a csaknem egy éve Magyarországon élő, 41 éves Erika a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (azaz a BMSZKI) egyik épületének konyhájában néhány nappal a háború kitörésének évfordulója előtt.
Tavaly ilyenkor ebben az épületben még klasszikus hajléktalanellátás folyt, de amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, a BMSZKI azonnal – a magyarországi intézmények között szinte elsőként – elkezdett ukrajnai menekülteket fogadni.
„Eredetileg úgy volt, hogy átmeneti férőhelyet kínálunk pár napra vagy egy-két hétre azoknak, akik a fővárosban rekednek. De másfél hónap után már látszott, hogy beragadtak azok a családok, akiknek nem volt elég pénzük és kapcsolataik ahhoz, hogy tovább menjenek Nyugat-Európába” – meséli Tatár Babett, a BMSZKI menekültprogramjainak a koordinátora, aki itt dolgozó szakemberekkel együtt avatott be abba, hogyan működik itt a menekültellátás.
Ha a tavalyi év számait nézzük, akkor kiderül, hogy a BMSZKI két szállásán összesen 964 főt láttak el, ötödük a háború kirobbanásától kezdve végig ott lakott, az átlagos tartózkodási idő pedig hét hónap volt. Az egyik befogadó szálláshelyről, ahol jelenleg harminckét ember (köztük 14 gyerek) lakik, három hónapja senki nem állt tovább.
„Ha ott maradtunk volna, már nem élnénk”
A vacsorára épp fasírtot készítő Erikától megtudom, hogy ő nagyjából háromnegyed éve él itt a családjával. Kárpátalján nőtt fel, de mivel a környéken nem volt munka, néhány éve már Kijevben dolgozott, és Bucsában lakott. Mielőtt kitört a háború, a férje már hetek óta hajtogatta, hogy baj lesz, el kellene hagyniuk a fővárost, mire az asszony beadta a derekát. Először egy közeli kisvárosba mentek, rokonokhoz, onnan aztán előbb a férfi jött Magyarországra (két nappal azelőtt, mielőtt lezárták a határt), Erika utána indult meg tavaly február 26-án a gyerekekkel.
Ha mi ott maradtunk volna, már nem élnénk. A férjem testvére ott maradt 3-4 hónapot, ebből kettőt egy templom pincéjében töltött. Hiszi, vagy nem hiszi, nem ismertünk rá, amikor sikerült utánunk jönnie. Hozta magával a kalapját, és mutatta, hogy hol ment át rajta a golyó. Megőszült a haja, sokkot kapott és egyszerűen nem volt önmaga.
Erikáék először Szolnokig jöttek, ott kaptak egy „munkásszállást”, amiről hamar kiderült, hogy óriási átverés: a szülők a közeli húsgyárban dolgoztak éjszakai műszakban, de a szállásért cserébe a keresetük java részét elvették tőlük, havi 40 ezer forintjuk maradt. De nem volt hova menni.
Két hónap után mégis megelégelték ezt a kizsákmányolást, vonatra szálltak és úgy érkeztek meg a Nyugatiba, hogy fogalmuk sem volt, hogyan tovább. Erika félreteszi a tálat és könnyek gyűlnek a szemébe, amikor felidézi, hogyan ültek órákig tanácstalanul a pályaudvar egyik padján. Ekkor azon tűnődött, hogy talán ott fognak megaludni is. Már beesteledett, mire valaki megadta nekik a BMSZKI címét.
Eredetileg egyáltalán nem hosszú távollétre készültek, azt gondolták, hogy a 9 évvel ezelőtti, Majdan-téri véres tüntetésekhez hasonlóan néhány hét alatt lecseng az orosz offenzíva is:
Azt hittük, hogy egy-kettőre vége lesz, és akkor megyünk mind haza, hát de nem úgy jött ki.
Kik és miért maradtak Magyarországon?
Amióta háború dúl Ukrajnában, azóta az országot több mint 2,25 millió ember hagyta el Magyarország felé az ENSZ adatai szerint. Az már tavaly is egyértelmű volt, hogy a háború elől menekülők döntő többsége számára nem hazánk a végcél, de ettől még vannak, akik hosszú távon maradtak.
A hivatalos statisztikák alapján eddig nagyjából 35 ezer fő kért Magyarországon mendékstátuszt. Ezek az adatok azonban nem adnak pontos képet a jelenleg Magyarországon tartózkodó ukrajnai menekültek számáról. A határátkeléseket csak az egyik irányba rögzítik, vagyis, akik oda-vissza többször megjárták már az utat Ukrajna és Magyarország között, azok minden alkalommal új érkezőként tűnnek fel a statisztikában. Másrészt vannak itt ukrán-magyar kettősállampolgárok és olyan emberek is, akik vagy nem folyamodtak menedékes státuszért, vagy nem hosszabbították meg azt, amikor lejárt.
A szakemberek szerint sok helyen – például munkásszállókon – épp ezért lehetnek olyan menekültcsoportok, amelyek sem a hivatalos szerveknek, sem a civil segítőknek nincsenek a látóterében. Az pedig nyugtalanító, hogy még a Nemzetiségi Ombudsmanhelyettes, Szalayné Sándor Erzsébet is azt mondta egy január végi kerekasztalbeszélgetésen, hogy nem tudják, hány tanköteles korú ukrán menekült gyerek van jelenleg Magyarországon.
A vezető svájci gyermekvédelmi szervezet, a Terres des hommes regionális központjának ukrajnai menekülteket segítő „Vészhelyzeti Válaszadás” programja itthon tavaly tavasz óta fut (a BMSZKI partnereként) 2 fővárosi, valamint 1 Pest megyei helyszínen, és egy non-formális oktatást, a közösség élményét és szabadidős gyerekprogramokat biztosító központban. A szervezet magyarországi Vészhelyzeti gyermekvédelmi projektjének vezetője, Sebhelyi Viktória azt mondja, hogy a hosszútávon itt maradókat a tapasztalatuk szerint két nagy csoportra lehet osztani.
Egyrészt vannak olyan ukrán nők és gyerekek, akik az Ukrajnában maradt férjükhöz, férfi családtagjaikhoz közel maradva akarják átvészelni a háborút, ők jellemzően a harcok által leginkább érintett régiókból érkeztek és folyamatosan kapcsolatban vannak a hátrahagyott rokonaikon keresztül a háborús hétköznapokkal. Korábban viszonylag jómódban éltek, de mára felélték a tartalékiakat. Bár ukránul beszélnek, így a nyelvi akadályok miatt lehetnek nehézségeik, Sebhelyi szerint velük együttérzőbb és támogatóbb a magyar társadalom, mert
ők azok, akik az „ideális” menekültképet jobban megtestesítik.
Van ugyanakkor egy másik, nagyobb csoport a Magyarországon maradt menekültek között: magyarul beszélő, kárpátaljai roma családok, akiknek az életét már bőven a háború kitörése előtt is a több generációs mélyszegénység, az oktatási rendszerből való korai kiesés és munkanélküliség nehezítette. Számukra régóta Magyarország tűnt az ígéret földjének.
A jobb megélhetés miatt ezeknek a családoknak a férfi tagjai gyakran már 8-10 éve Magyarországon dolgoznak ingázó vendégmunkásként – főleg építkezéseken és a mezőgazdaságban, többnyire nem bejelentve. Amikor a háború miatt utánuk jöttek a nők és a gyerekek akkor egyesültek tulajdonképpen először családként. Nekik most az nehezíti a helyzetüket, hogy noha tudnak magyarul, sokkal kevésbé szolidárisak velük Magyarországon az emberek.
Ezek a családok soha nem éltek együtt korábban, a férfiak néhány hetente mentek haza egy hétvégére. Az ő helyzetükben az otthon és a biztonság elvesztésére, illetve a háborús traumára rakódik nehézségként az is, hogy ezen a tömegszálláson kell megtanulniuk együtt élni.
– magyarázza Tatár Babett. Azt, hogy ezeket az embereket hogyan használta és zsákmányolta ki a magyar munkaerőpiac már jóval a háború előtt, a BMSZKI menekültprogramjainak a koordinátora ezzel a történettel illusztrálja: „felajánlottuk egy családnak, hogy vidékre költözhetnének, ahol a gyerekeknek könnyebb lehetne az iskolai beilleszkedés, a nőknek lenne alkalmi munka. Erre az apa azt mondta, hogy ő három éve dolgozik Magyarországon, és most van az első olyan munkahelyen, ahol rendesen kifizetik”. Azért nem mertek elmozdulni a fővárosból, mert a többévnyi rossz tapasztalat alapján nem hitték el, hogy lesz még egy olyan magyar munkáltató, aki nem veri át őket.
Ez nem háborús övezet, itt már nem csak túlélni kellene
Tatár Babett szerint óriási probléma, hogy nincs átláthatóan, egységes keretrendszerben és legalább középtávú célokkal működő menekültügy Magyarországon. Az ellátások szétszabdaltak, civilek, hatóságok, önkéntes segítők, egyházi és önkormányzati szervezetek próbálják jobb híján rendszerbe szervezni saját magukat. Hiába tart már több mint egy éve a háború a szomszédunkban, továbbra sem koordinálja a magyarországi menekültek ellátását senki:
„Mi most úgy működünk, hogy senki nem mondja meg, mi a dolgunk, de azt sem tudjuk, hogy mi történik például a BOK-csarnokban vagy azokon a vidéki helyszíneken, ahol az állam szállásol el menekült családokat”. Pedig ezt fontos lenne a terepen dolgozóknak is látnia, mert csak úgy tudnak más lehetőségeket, más lakhatási formát, más segítséget felajánlani a családoknak, amik akár jobbak is lehetnének a számukra, ha van információjuk arról, hogy pontosan mi fog ott velük történni, mire számíthatnak.
A BMSZKI menekültprogramjainak a koordinátora ehhez azt is hozzáteszi, hogy a magyar állam szerinte nagyon felelőtlenül, látszatintézkedésekkel igyekszik kipipálni a menekültellátást:
Nincsenek források. Napi 7000 forint/fő/ normatív támogatást fizet az állam, ebből kell megoldani a szállást és az étkeztetést.
Az, hogy ezeken a legalapvetőbb, túléléshez szükséges igényeken túl ki és milyen pénzből foglalkozik a menekült családokkal, Tatár Babett szerint nem érdekli a kormányt. Pedig, ahogy a szakember fogalmaz, „túlélni a háborús övezetben kell, itt már nem háborúban vagyunk, itt élni kell, dolgozni, iskolába járni addig is, amíg aztán kiderül, hogy hogyan tovább és ezek eléréséhez kell a szociális munka és a pszichológiai támogatás.”
A klasszikus pszichológia szerint a traumafeldolgozás a krízishelyzet megszüntetése után kezdődik el, de egyáltalán nem lehet tudni azt, hogy a háború mikor ér véget. Épp ezért szükséges, hogy a jelenleg is nagyon bizonytalan és kiszolgáltatott helyzetben élő emberekkel már most is foglalkozzanak a szakemberek, hogy a trauma súlyát legalább enyhítsék, hogy később, ha stabilizálódik a helyzetük, legyen mire építeni.
Egyszerűbb mentközben, kisebb lépésekben kezelni a traumát, mint a végén a hatalmas problémahalmazt ellapátolni
– fogalmaz Horváth Anikó pszichológus. Ő a Terre des hommes Alapítvány Nemzetközi, UNICEF-fel és Traumaközponttal partnerségben működő menekültprogramja keretein belül foglalkozik a kárpátaljai családokkal, és azt mondja, ennek a munkának az első lépése a krízisintervenció. Ráadásul nem csak a háború elől való menekülés krízisét kell kezelni, hiszen ezek a családok folyamatos, akár generációs krízishelyzetekből jönnek. Azután jön az a pszichológiai és szociális munka, amely inkább az alkalmazkodási krízisekre reagál, vagyis arra, hogy ezeknek a családoknak, akik elvesztették a háború előtti életük rendszerét, bele kell tanulniuk valami teljesen újba.
Elég, ha csak arra gondolunk, hogy létbizonytalanság és háborús traumák nélkül is mekkora kihívást jelenthet mondjuk falusi élet után Budapesten megtanulni közlekedni, ügyeket intézni, vagy bárhonnan külföldre költözve egy új oktatási rendszer működését megérteni. Horváth szerint azért sem lehet megvári a háború végét a traumák kezelésével, mert
krízishelyzetben annak a megélése a legfontosabb, hogy nincs egyedül az ember, ez stabilizál talán a legtöbbet.
Tatár Babett szerint, ha az a cél, hogy „ne halat adjunk, hanem hálót”, ha a magyar adófizetők azt várják el, hogy a menekült emberek maguk is tegyenek a sorsuk jobbítása érdekében, akkor úgy lehet hatékonyan segíteni, ha nem hagyjuk elveszni vagy leépülni a képességeiket, hanem megtámogatjuk azokat. A BMSZKI menekültprogramjának koordinátora azt mondja, szeretnék megmutatni, hogy Magyarország szép és izgalmas, sokkal többől áll, mint az építkezés-munkásszálló-kisbolt háromszöge, amit mondjuk a vendégmunkás férfiak a háború előtt láttak belőle. Ha pedig sikerül stabilan megtanítani írni, olvasni és számolni azokat a gyerekeket, aki most a BMSZKI üzemeltette szállókon laknak, akkor akárhogy is alakul a háború, úgy fogja érezni, hogy volt értelme a munkának, mert
bármilyen abszurdan is hangzik, ezek a gyerekek olyan esélyt kaptak a háborúval, egy más életre, amit otthon sosem kaptak volna meg.
"Ez a szomszédunk volt, tegnapelőtt megölte az autó"
Erika néhány hete egy tésztagyárban dolgozik, csomagol 12 órás műszakokban. Azt mondja, nem nehéz a munka fizikai értelemben, de az egyhelyben ácsorgás és az éjszakás műszakok azért megterhelik. Ha így van beosztva – mint ma is – akkor úgy néz ki a napja a munka után, hogy reggel visszatér a szállásra, át se öltözik, már viszi is a gyerekeket az iskolába. „Aztán hazaérek, már takarítom is a rumlit, amit hagytak maguk után, odateszek valamit főzni, csak azután pihenek le, ha épp le tudok.
De olyan azért nincs, hogy magamra csukom az ajtót. Mi öten vagyunk a férjemmel és a gyerekekkel, és még hárman laknak a szobánkban, fiatalok. Elképzelheti, hogy milyen fáradt vagyok.”
Most a gyerekei még iskolában vannak, azt mondja, fél óra múlva jönnek meg, nekik készíti a fasírtot vacsorára. Előveszi a telefonját, hogy megmutassa Dávidot és Ilonát: "Itt kapták meg a félévi bizonyítványaikat, volt ünnepség, sütöttünk tortát is. Mentünk velük színházba" - mondja, és a képernyőjén az Operaház lépcsőjén készült csoportképen próbálom megtalálni a két kis arcot.
Aztán Erika elkezdi pörgetni a saját Facebook-üzenőfalát, mert meg akarja mutatni nekem a gyerekek farsangját is (aminek a magyar neve hirtelen nem jut eszébe), és ahogy egymás után villannak fel a posztok, egyszer csak rezignált hangon megjegyzi: "Ez a szomszédunk volt, tegnapelőtt megölte az autó" - de mielőtt visszakérdezhetnék, hogy ez pontosan mit is jelent, már magától el is indul egy videó, és megszólal Lady Gaga Bloody Mary című számának a felgyorsított verziója, ami tavaly évvégén kelt önálló életre a TikTokon. A telefon képernyőjén a Wednesdaynek öltözött Ilona táncolja a virális koreográfiát. Erika büszkén meséli, hogy a lánya nemcsak a táncot tanulta meg magától, a jelmezét, meg a haját is egyedül készítette el.
Közben tekeri tovább az üzenőfalát, és elindul a következő videó, ahol úgy tűnik, épp egy tömegsírba temetnek tucatnyi halottat. „Na, itt laktunk”
– jegyzi meg, de azonnal mutat egy másik fotót, amin ismét a gyerekei látszanak, már Budapesten, ahogy iskolába indulnak. A következő bejegyzés újból egy automatikusan elinduló videó: néhány hete a Fővárosi Nagycirkuszban jártak. Azt a kamerát szinte elvakító reflektorfényben nem igazán tudom kivenni, hogy mi történt a porondon épp, de az biztos, hogy Erikának nagyon tetszett, még most is hangosan felkacag úgy, hogy a könnye is kicsordul.
Azért is oszt meg Erika minden itteni élményt a Facebookon, hogy „lássa a család”. Sokan maradtak Ukrajnában, de vannak rokonai Pesten, Magyarország más városaiban, sőt Szlovákiában és Németországban is. Az asszony néha szokott arról ábrándozni, hogy megint lesz saját lakásuk, de azt mondja, tudja, hogy ez csak álom, nagyon drága minden, főleg a fővárosban, egyszerűen nem bírnak annyit keresni, hogy abból kijöjjön egy albérlet. Meg aztán azt is hozzáteszi, hogy inkább vidékre költözne, hiányzik neki a kert, a veteményes, de a férje szerint Pesten kell maradni, legalább egy pár évig még, mert itt van munka.
Időközben megjönnek a gyerekek, mesélik, hogy mi volt az iskolában, kérdezik, hogy hozott-e nekik édességet az anyukájuk. Erikát feltartottam, így a vacsora még sehogy sem áll, de mielőtt elbúcsúznék, ő még megmutatja a szobáját, és azt mondja
Nekem nincs mit szégyellnem, mi úgy jöttünk el, hogy mindent hátrahagytunk. Szégyelljék ők magukat!
