Ebből kiderül, hogy a menedzserkaszt sem kivétel: ott 40%-os az arány. Vagyis tízből négy főnöknek elege van az egészből! De vajon észreveszik-e, ha a munkatársaik ilyen helyzetbe kerülnek, és tesznek-e valamit ellene? A főnökök 60%-a próbál valamit tenni annak érdekében, hogy megmentse a munkatársakat a kiégéstől, mely jelentősen ronthatja a teljesítményt. Két kézenfekvő megoldás van: fizetési előleget adnak, illetve munkaidő-kedvezményt, hogy az illető rendezhesse problémáit. Legtöbbször ugyanis a pénzügyi gondok és a túlságosan nagynak érzett terhelés okozza a kiégett állapotot. A baj az, hogy mind jobban elmosódott a határ a munkahely és a magánélet között – mondta a felmérést végző cég igazgatóhelyettese a párizsi Le Figarónak.

Sokan nyilatkoznak úgy a a kiégettség okáról, hogy nem tudták összeegyeztetni a magánéletüket és a munkahely elvárásait. Minthogy a cégek jelentős része a globális versenyben próbál érvényesülni Franciaországban, ezért a munkaidő is felborulóban van, hiszen a globális gazdaság éjjel-nappal működik. A Renault társcége, a japán Nissan egészen más időzónában működik, mint a francia óriás. A New York-i tőzsde állása Európa számára is rendkívül fontos, ezért a főnököknek azt is fél szemmel figyelniük kell. Az internet óriási kihívás, mert pillanatonként jelennek meg olyan új információk, melyek létfontosságúak lehetnek a döntések szempontjából. Így nem csoda, ha a megkérdezett munkavállalók 23%-a úgy látja: nem bírja tovább! De vajon szólnak-e a főnöknek? Általában nem.

A megkérdezett munkavállalók 45%-a ugyanis attól tart: ha jelzi, hogy a kiégés határán van, akkor nem segíteni fognak rajta, hanem kirúgják. Az pedig pénzügyi katasztrófát jelenthet, mert Franciaországban – Németországgal és Skandináviával ellentétben – még mindig viszonylag magas a munkanélküliség. Főként jó állás van kevés. Ezért a kiégés határán álló dolgozók inkább nem szólnak a főnöknek. Sőt, otthon sem említik, hogy nem bírják tovább. De a jelek sokasodnak: egyre többet isznak vagy kábítószereznek. Menekülni igyekeznek az elől a valóság elől, amelyben nem érzik jól magukat, de ezt félnek bevallani nemcsak másoknak, de saját maguknak is.

Az Egyesült Államokban ilyenkor szakképzett pszichiáterhez fordulnak. Még Tony Sopranónak, a maffiafőnöknek is volt saját pszichiátere, bár ezt a Cosa Nostra szigorúan tiltja. Franciaországban nincsen hagyománya annak, hogy magukat egészségesnek képzelő emberek pszichiáterhez forduljanak. Amerikai mintára már vannak burn out klinikák, de ezeket általában nem a közönséges földi halandók látogatják a méregdrága szolgáltatások miatt. Az egyszerű munkavállalók és a kisfőnökök magukra maradnak a problémával, melyet egyáltalán nem sietnek beismerni. Ha ugyanis bevallanák, akkor az bekerülne a c.v.- be, vagy ami még rosszabb, a szakmai pletykaáramlatba. Ki alkalmaz olyan munkatársat, aki már egyszer kiégett? A munkaerőpiac amúgy is kegyetlen a negyven plusz korcsoportba tartozó munkavállalókkal szemben. Ha az életrajzban szerepel egy rövid intermezzo burn out felirattal, akkor már be sem hívják az illetőt állásinterjúra. Így érthető, ha szinte mindenki titkolni igyekszik, hogy a kiégés határán áll, miközben a munkavállalók több mint fele küzd azzal Franciaországban, hogy nem látja az értelmét annak, amit csinál.