„Kibombázták alólunk a biztos munkahelyet. Most Kecskeméten dolgozom, de minden nap azon gondolkodom, hogy meddig bírom” - meséli a 45 éves Gyöngyi, akit még tavaly augusztusban bocsátottak el a szalag mellől, amelyen az ominózus „halálcsillag” lámpákat gyártották Szarvason, ami miatt a nyilatkozatok szerint bedőlt a gyár.

A Szarvasi Vas és Fémipari Zrt. még az ötvenes években szövetkezetként alakult meg, így sok szarvasi érzi a magáénak a gyárat. Még a szarvasi polgármesternek is van részvénye a vállalatban, ahogyan ez korábbi vagyonnyilatkozataiból kiderül, nyilván a családi szövetkezeti tagság után.

A céget tíz évvel ezelőtt vette át egy vállalkozó, a működési gondok pedig tavaly nyáron váltak nyilvánvalóvá, ekkortól kezdték elbocsátani a dolgozókat. Pedig tavaly tavasszal még ünnepélyes keretek között mutatták be azt az új technológiát, amellyel az IKEA megrendeléseit tervezte teljesíteni a Szarvasi Vas és Fémipari Zrt.

Majd pár hónappal később jelentkeztek a gondok, kiderült, hogy a terveket nem tudják megvalósítani, nagyon sok selejtes darab jön le a gyártósorról. Első hullámban a munkaerő-kölcsönzőkön keresztül szerződött 100-200 munkástól váltak meg, majd decemberben a 200 alkalmazottból 85 dolgozó csoportos létszámleépítését jelentették be, végül a múlt pénteken a megmaradtakkal is közölték, hogy végleg bezár a Szarvasi Vas és Fémipari Zrt. Pénteken már kitűzték a gyárra a fekete zászlót.

„Szarvason akartam maradni, pedig nehéz volt a munka, és kevés a pénz”

„Sokéves közmunka után végre kaptam állást a helyi baromfi feldolgozóban, de folyton valamilyen betegség gyötört, többnyire az állandó hideg miatt” – magyarázza a riportunk elején már megszólaltatott 45 éves Gyöngyi, hogy miért ment el aztán egészen Veszprémig még évekkel ezelőtt, csak hogy legyen rendes állása. De mivel az önkormányzati albérleti lakását, amelyre minden évben újra szerződést kell kötni, nem akarta elveszíteni, utána boldogan jött vissza Szarvasra, amikor egy munkaerő-kölcsönzőn keresztül bekerülhetett a nagy múltú helyi céghez.

„Három műszakban dolgoztunk, nagy melegben, nem túl sok pénzért. De nem számított, mert itthon voltam, biztonságban éreztem magam, iszonyúan megviselt, amikor elbocsátottak. Persze nem adtam fel, az utolsó ötezer forintból háromezret arra költöttem, hogy felüljek a buszra, hogy állásinterjúra menjek. Így kerültem Kecskemétre, egy szerszámkészítő üzembe. Ott a szállás vizes, penészes, többen is vagyunk, nagyon nehéz ennyi idősen ez nekem. Ezért is vagyok dühös, amikor azt mondják az íróasztal mellett, hogy darabra több állás van a környéken, mint ahány embert elbocsátanak az üzemből. Én kitapasztaltam, és higgye el, nem voltam soha elkényeztetve, de egyáltalán nem könnyű olyan munkahelyet találni itt vidéken, hogy közel legyen az otthonhoz, hogy ne kelljen borzasztó körülmények között lenni a hétköznapokban, a munka után.”

Gyöngyihez hasonlóan többen is bekerültek az elbocsátások első hullámába tavaly nyáron. Erika a pulykafeldolgozóban helyezkedett el, ő bírja a hideget. „Csak az a különbség, hogy a szalag mellett hússal kell dolgozni, nem fémmel. Itt is három műszak van, ezt nem szeretem, négy gyermekem van, de ez van” – teszi hozzá a harminchat éves Erika. „A pulykafeldolgozóban mindig van munka” – ezt már egy másik asszony mondja, de azt is hozzáteszi, előfordulhat, hogy most kevesebb embert tudnak felvenni, mert sok az indiai, és a Mongóliából érkezett vendégmunkás. Erről magunk is meggyőzödhettünk, éppen műszakváltáskor jártunk az üzemnél. Az aznapi munkát befejezők között akadtak indiaiak és mongolok is, láthatóan jól összebarátkoztak a régi dolgozókkal. „Összesen lehetnek talán százan" – mondja az egyik nő. "Az indiaiakkal jobban megértetjük magunkat, a mongolokkal nehezebb, de majd előszedjük az orosz tudásunkat.”

Azt azért még ezek az asszonyok is kétkedve fogadják, hogy a vasipariból elbocsátottaknak kivétel nélkül tudnak munkát biztosítani. Pedig a Pénzügyminisztérium is kiadott pénteken egy közleményt arról, hogy figyelemmel kíséri a szarvasi üzem munkavállalóinak sorsát, és felkérte az illetékes járási hivatal foglalkoztatási osztályát, hogy minden eszközzel segítse az elbocsátott dolgozókat.

Hirtelen szakadt a nyakunkba a baj

„A tavaly tavaszi bemutatón, ahol minden fontos ember itt volt, még magasabb fizetést, juttatásokat ígértek, aztán pár hónappal később már el is küldtek sokunkat, aztán hallottam, hogy újabb és újabb leépítés jött” – mondja egy ugyancsak tavaly augusztusban elbocsátott dolgozó. „Azt sem tudjuk, hogy most mi lesz a kávéfőzővel? Azt akkor gyártják tovább?” – mondja a nő, utalva a szarvasi gyár emblematikus termékére.

A Szarvasi Vas és Fémipari Zrt. még 2016-ban nyert egy pályázatot kifejezetten egy újabb típusú kávéfőző kifejlesztésére. A honlapján szereplő dokumentumok között az egyik a GINOP pályázatban elnyert 200 millió forintos projektet ismerteti, majd a záródokumentumban 65 millió forint elköltésének az eredményét mutatja be, ami valóban egy korszerű kávéfőző prototípusa. Egyébként 2018-ban meg is alakult egy cég budapesti székhellyel, fióktelepként a szarvasi részleget megjelölve. A cég novemberben a Szarvasi Háztartási Gépgyártó Kft. nevet vette fel.

A Szarvasi Vas és Fémipari Zrt. csütörtökön a Klubrádióhoz eljuttatott közleményében is az áll, hogy húsz dolgozót egy partnercégnél helyeznek el, ezek az információk arra utalnak, hogy folytathatják a sokak által a napokban elsiratott kávéfőző gyártását, hiszen az uniós pénz elköltése erre kötelezi őket, egy darabig, legalábbis. Az biztos, hogy még a partnercégbe átvett dolgozók sem nagyon tudják, hogy mi fog történni. A műszak lejárta után néhányan közülük csak annyit mondtak: fogalmuk sincs a jövőről, senki nem mond semmit.

A szarvasi gyár bedőlése másokat is magával ránthat, a vasipari cégnek eddig alkatrészeket beszállítók, vagy más módon bedolgozók is aggódhatnak, hiszen a legnagyobb megrendelőjük volt a cég. De aggódhatnak azok is, akik ugyan nem a cégnél dolgoztak, de gyárépületben működő étkezdébe jártak nap mint nap, hogy olcsó ebédet kaphassanak. Most ennek is vége. A menza is bezár.

Az utolsó vacsoráért állunk itt sorba

 – mutatja a pénteki bezárást hirdető feliratot egy idősebb férfi a 27 éve megnyitott üzemi étkezde bejáratánál. „Majd megyünk Budapestre, s talán majd ott kapunk a miniszterelnöktől 650 forintért ebédet” - mondja a nyugdíjas férfi, aki valamikor maga is a vasipariban dolgozott. Most azért dühöng, mert szerinte a rendszerváltás után, ugyan már félgőzzel a korábbiakhoz képest, de azért ment az üzem, ám az kiverte nála a biztosítékot, hogy most végleg lehúzza a rolót.

A többi várakozó is csatlakozik a keserűen nyilatkozó férfihoz. Érezhetően megrendültek attól, hogy a szomszédban dolgozók többet már nem jönnek, és nem csak a gyár, de az étkezde is bezár. „Mit ránthat még magával a gyárbezárás?” – teszi fel a kérdést egy asszony, Marika. Rázza a zokogás, pedig ő nem is dolgozott soha a „kávéfőzőgyárban”, csak feltörtek az emlékei arról a napról, amikor őt is elbocsátották a munkahelyéről.