szerző:
Fogas Krisztina
Tetszett a cikk?

A szocializmusban nőtt fel, majd a vasfüggönyön túli szabad bécsi művészvilágból Teheránba költözött, hogy ott találja meg saját hangját és valódi magyar identitását. Gyakran jár haza, és frusztráló az, amit lát. Aktuális vándorkiállítása „Útleírás” címmel a Várkert Bazárban látható. Varga Sinai Gizella 50 éve Iránban élő magyar festőművésszel beszélgettünk.

hvg.hu: A földrajzinál már csak a lelki értelemben megtett út lehetett a nagyobb, amikor a 60-as évek Magyarországáról először Bécsbe, majd onnan Teheránba költözött. Mi indította el?

Varga Sinai Gizella: Különösen abban az időszakban, amelyben a gyerekkoromat és fiatalságomat töltöttem az 50-es, 60-as évek Magyarországán, a magyarok többségében megvolt a Keletre való vágyódás gondolata. Nálam ez hatványozottan jelentkezett, hiszen az édesapám operaénekes volt és végignéztem, amint a vidéki színházak és budapesti állások között kínlódik. A háború után nagyon nehéz volt leszerződni és a művészetből megélni. Állandóan az a vágy élt benne, hogy el kell innen menni, mert ebben az országban nem lehet megmaradni. Ezt az édesapám által belém plántált elképzelést kiegészítette, hogy rajongtam Ady költészetéért, aki keleti gyökereinket a magyarságába fűzte. Ez is egy ok volt arra, hogy amikor aztán kikerültem Iránba, nem éreztem idegenül magam, hanem nagyon kíváncsi voltam. Bécs egy állomás volt, ahol perzsa férjemmel (Khosrow Sinai filmrendező – a szerk.) megismerkedtem, és amikor előkerült az Iránba való költözés gondolata, szeretettel fogadtam. Ady Az elsüllyedt utak című versében becsukódó és kinyíló kapukról ír, ez akkor rám nagyon vonatkozott.

hvg.hu: A bécsi művészvilág után milyen volt megérkezni Iránba? Milyen közeg fogadta?

V.S.G.: A bécsi akadémia konzervatív légköre kissé csalódást okozott. Talán akkor még mindig hazám bűvkörében éltem a művészetet illetően, igaz otthon sem szerettem a ránk erőltetett szocreál irányzatot. A nyomás eltűnte után Bécs túl könnyednek es dekadensnek tűnt akkor nekem. Először persze aggódtam, hogy mi lesz Iránban, létezik-e egyáltalán művészet és lesz-e lehetőség arra, hogy tovább folytassam. A férjem nagyon bíztatott, ő akkor már 9 éve élt Bécsben és úgy vélekedett, hogy ha igazi művész akarok lenni, akkor Iránban is óriási tapasztalatokra tudok szert tenni és művész mindenhol lehet az ember. Ez meg is történt. Az érkezéstől számított 5 hónapra már meg is nyílt az első kiállításom. Ezt úgy éltem meg, mint egy óriási felszabadulást Bécshez képest, ahol a begyöpösödött, túlszabályozott rendszerrel valahogy sohasem tudtam azonosulni.

Varga Sinai Gizella
©

hvg.hu: Különös, mert hajlamosak lennénk azt gondolni, hogy éppen Irán az, ahol nehezebb kibontakozni. Közben persze volt egy rendszerváltás az iszlám forradalomnak köszönhetően. Változott azóta a helyzet?

V.S.G.: Nem, azt gondolom, hogy Irán ilyen szempontból most is nagyon jó. Korábban is élénk kulturális élet zajlott, a királynő erősen támogatta a művészetet. Csodálatos kollekciót hozott össze, a Közel-Keleten Iránban van a legjobb külföldi gyűjtemény igen fontos festményekből, amelyeket Nyugatról vásároltak. A sah-rendszer művészvilága egy nagyon érdekes korszak volt olyan szempontból is, hogy rengeteg iráni ment külföldre. Sokan Franciaországból, Amerikából jöttek vissza és különböző „izmusokat” hoztak magukkal. Engem ez teljesen hidegen hagyott. Azzal a közeggel, a mindennapi élettel és az emberekkel foglalkoztam, akik engem körbevettek, és akiket az utcán láttam. Van egy képem, amelyet a párizsi George Pompidou Centre vett meg a kollekciójába és jelenleg is ott látható, címe: Birkafejfőző. Ha lement az ember a város déli részébe, a birkafejeket egy levesszerű lében főzték az utcán. Ahogyan a marcona árus mellett a birka az ártatlan szemével kinézett a vízből, az teljesen abszurd volt és magától egy szürrealista atmoszférát idézett elő. Az erőszak és az áldozat szimbolikáját. Sokan a külföldi művészi irányzatokat másolva nem értették, hogy miért ezeket a hétköznapi jeleneteket festem, de éppen ez volt a lényeg: kívülről jövőként megláttam azt, ami a benne élők számára rejtve maradt. Azt, hogy ez mennyire értékes szempont volt, misem bizonyítja jobban, minthogy 40 év elteltével most is mindenki a régi képeimet keresi, olyannyira, hogy már alig van belőlük, gyűjtők által keresett ritkasággá váltak.

hvg.hu: A változásokat, az iráni iszlám forradalmat, majd az irak-iráni háborút hogyan élte meg művészként és személyesen?

V.S.G.: Az első három kiállításom még a változások előtt történt, ekkor még voltak európai témáim, de aztán egyre többet foglalkoztam az iráni élettel. A negyedik-ötödik kiállítás már perzsa vonatkozású volt. Amikor kitört a forradalom, majd az irak-iráni háború, elkezdtem a „Vak babák” sorozatot. Ez egyfajta ellenállás volt a részemről. A játékbaba, amely a nő szimbóluma, mosolyog, majd megvakul-eltörik, azt akarja üzenni, hogy semmi sem változik, pedig valójában minden változik. A babáknál extrém módon látható az a fajta tönkremenés, amely a szörnyűségek hatására az ember lelkében zajlik. Ennek a gondolatvilágnak az elindítója számomra Omar Khajjám költészete volt, különösen az alábbi sorok: „Bábok vagyunk az óriási Sakk/éj - s napmezőin, sok piciny alak,/előre-hátra lépve, míg a Sors/megún, kiüt s a sírba visszarak.”Amikor a háború kitört, föl voltam háborodva, hogy miért történt mindez így, ahhoz képest, hogy annak idején én magam is a háborúba születtem; 1944 decemberében Csákváron. Pár hónapra rá megtörtént az úgynevezett „felszabadulás”, majd 11-12 éves koromban az 56-os események. Mindezt magam mögött hagyva Iránban ismét azzal kellett szembesülni, hogy amikor már minden rózsás volt, kitört a háború. A „Vak babák” sorozata után tovább olvastam a keleti filozófusokat, akik azt mondják, hogy élet és halál egy óriási kör. A keleti ember – legalábbis a költeményekben - nem olyan, mint a nyugati, aki minden áron el akar menekülni a haláltól. Sokkal belenyugvóbban szemlélik az elmúlást. Erről szólt a Persepolis sorozatom, amely a heroikus múltat és annak leáldozását és továbbélést mutatja meg. A Persepolis-i széttöredezett romoknál, ahogyan a szellő fújja a száraz növényeket, egyszer csak ott látunk egy királyi fejet. Minden áttranszformálódik: több ezer évvel ezelőtt még királyok járták azokat a lépcsőket, de minden elmúlik, hogy aztán újra ismétlődjön.

Kiállítás a Várkert Bazárban
©

 

hvg.hu: A most látható „Útleírás” mintha mindezek összefoglalása lenne, egy visszatekintés az életre rengeteg magyar utalással a gyermekkorból.

V.S.G.: Kilenc-tíz évvel ezelőtt, közel negyven év alkotói munka után úgy gondoltam, hogy ismert és elismert iráni festő vagyok, és azt mondják, hogy munkásságom az iráni élet, misztika és a nagyhírű iráni múlt szépségeinek kitárása volt! Egyszerre úgy éreztem, hogy szeretném megmutatni magam, azt, hogy milyen úton jutottam el ide és mi is az én személyes történetem.

hvg.hu: A most kiállított művekben a múlt rendszer, a Rákosi-korszak tankönyveinek, propaganda szövegeinek elemeit is beépítette, csakúgy, mint a népi motívumokat. Másképp látja Magyarországot ilyen távolságból?

V.S.G.: Tulajdonképpen, amikor eljöttem Magyarországról, jobban megismertem a hazámat. Amikor az ember benne van, sokszor hajlamos azt mondani, hogy innen el kell menni, de aki elment, az érzi át igazán, hogy a haza az haza. Még ha az őserdő mélyén is jöttél a világra akármilyen körülmények között, a gyermekkor, a gyökerek visszahúznak. Az „Útleírás” már a hetedik helyszínen jár, mint vándorkiállítás, de amikor elkezdtem, egy teljesen személyes ügy volt. Beszélni akartam arról, hogy én ki vagyok. Iránban még nem mutattam meg, Magyarország után ősszel nyílik majd meg Iránban ez a tárlat. Biztos vagyok benne, hogy mindenki nagyon meg fog lepődni, hogy ennyire személyesen beszélek magamról. Nem vagyok politizáló alkat. Az ember sodródik a történelem alagútjában, sosem kérdeztem, hogy miért és hogyan, mentek a dolgok előre. Ha csak a megváltozott magyar címereket mutatom meg, már érzékeltem az idő múlását, azt, hogy hányszor változtak a dolgok és vajon ehhez mi magunk mit tettünk hozzá. Érdekes volt, amikor két éve Grúziában mutattam meg ugyanezt a kiállítást. Ők is egy posztkommunista atmoszférában élnek, ráadásul keletiek, tehát nagyon hasonlítanak az irániakhoz. Legjobban itt Magyarországon tudják az installációkon látható, korabeli iskolás tankönyveimből és újságcikkekből vett idézeteket elolvasni, de ott is ráéreztek, mert az is az övék volt, az időnek ez az alagútja, amelyen mindnyájan áthaladtunk.

©

hvg.hu: A két világ között ingázva nyilván friss szemmel látja a mai magyar viszonyokat is…

V.S.G.: Évente hazalátogatok, és azt kell mondjam, sokszor frusztráló az, amit látok. Több jellegzetes bolt is bezárt és rengeteg helyen a „kiadó” tábla lóg. A körúton járva keresem a sok szép üzletet, magyar kézműves műhelyeket, manufaktúrákat ahol egykor egyedi, gyönyörű dolgokat lehetett kapni, de ezek visszaszorultak és három üzlet az, ami mérvadó: a turkáló, a kocsma és a multik világmárkái. Ez valószínűleg nem egyedi jelenség, a standardizáció és a globalizáció hatásait érzékeljük. Véleményem szerint az egyetlen gyógymód a művészet. Ha visszagondolok, hogy a régi rendszer legsötétebb idejében mi volt az, amit szerettünk, ami tartalmat adott, ami tartotta bennünk a lelket, akkor azt tudom mondani, hogy a kultúra volt az ópiumunk.

hvg.hu: A tényhez, hogy a keleti blokkból érkezett, hogyan viszonyultak Iránban?

V.S.G.: Abban a korszakban, amikor kiköltöztünk, Iránban nagyon féltek a keleti blokktól, éppen ezért nehezen tudtam eljönni, hogy a szüleimet Magyarországon meglátogassam. Hat évig nem találkoztam velük. A hétköznapok szintjén azt, hogy magyar vagyok, csodálatosan fogadták, nagyon szeretnek bennünket. Többnyire a futball kapcsán hallottak rólunk, Grosics nevét, Puskás nevét mindenki ismerte. Nagyon érdekelte őket a keleti blokk, talán pontosan azért, mert a sah félt a keleti blokktól, voltak, akik szimpatizáltak a kommunista gondolattal és kíváncsiak voltak, hogy milyen is lehet, hogy is lehetne megvalósítani.  Rettentően barátságos emberek és nagyon szeretik a külföldieket. Iránban töltött éveim alatt soha egyetlen egy pillanatra sem éreztem, hogy háttérben lennék, mert külföldi vagyok. Azt tapasztalom, hogy ez a szimpátia fordítva is működik: a magyarok is, talán a keleti származásunk miatt, mind a mai napig különleges érdeklődést és nyitottságot mutatnak a Kelet iránt. Amikor Bécs után megérkeztem Teheránba, úgy éreztem, mintha hazatértem volna, otthon éreztem magam annak ellenére, hogy akkor még nem is beszéltem a nyelvet.

Ez talán annak is köszönhető, hogy az irániak sok emberi tulajdonságukban nagyon hasonlítanak a magyarokhoz. Ott éreztem rá igazán arra, hogy keleti gyökereink vannak és az európai népek közül talán mi állunk a legközelebb a keletiekhez.

©

hvg.hu: A nők helyzete az iszlámban szinte már lerágott csont, Ön ezt is belülről látja. Milyen nőnek lenni Iránban?

V.S.G.: Nem beszélhetünk egységesen a nők helyzetéről az iszlám világban. Óriási különbség van pl. Irán és Szaúd-Arábia között, össze se lehet őket hasonlítani. Az a véleményem, hogy az iráni nők nagyon a sarkukra álltak és rengeteget tettek az emancipáció irányába. Lehetséges, hogy voltak és vannak is nehézségek jogilag, de kárpótolják magukat. A forradalom előtt előfordult, hogy vallásos családok nem engedték a lányaikat egyetemre, mert a sah tiltotta a hedzsáb nyilvános viseletét, ma már vallásos nők tömegesen tanulnak színészetet, orvostudományt és jogot egyetemeken.

Névjegy

Varga Sinai Gizella 1944-ben született Csákváron. Budakeszin nőtt fel, és 1964-ben hagyta el Magyarországot. Bécsben az Akademie für Angewandte Kunst nevű főiskolán kezdett el festészetet tanulni, s ott ismerkedett meg iráni származású férjével, a filmrendező-forgatókönyvíró Khosrow Sinai-val. (Khosrow Sinai neves, elismert művész Iránban, több mint 100 dokumentum és film alkotója, több híres nemzetközi és Teheráni filmfesztivál díjasa. Egyik leghíresebb filmje az Elveszett Requem, amely a második világháború után az Iránba menekült lengyel menekültekről szól.)

A házaspár 1967-ben költözött Iránba. Varga Sinai Gizella közel ötven éve vesz részt aktívan az iráni képzőművészeti életben: 18 önálló és több mint 150 csoportos kiállításban vett részt a világ számos országában. Tagja az Iráni Festőegyesületnek és alapító tagja a híres női iráni festőcsoportnak, a DENA-nak, amely mint női festőcsoport az első volt a Közép-Keleten.

 

 

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Nyolcaddöntős a Porto és a Liverpool

Nyolcaddöntős a Porto és a Liverpool

Gyurcsány a Szájer-botrányról: „Orbán és Szájer a két lábon járó nemzetbiztonsági kockázat”

Gyurcsány a Szájer-botrányról: „Orbán és Szájer a két lábon járó nemzetbiztonsági kockázat”

Nem csak hagyja a vietnami cenzúrát a Facebook és a Google, de segíti is

Nem csak hagyja a vietnami cenzúrát a Facebook és a Google, de segíti is