Scorsese meg sem áll a végső kérdésig: ha van Isten, miért engedi ezt?

„Kételyekkel teli hívő vagyok. De ezek a kételyek csak arra sarkallnak, hogy tisztább képet kapjak arról a valamiről, amit úgy is hívhatunk: Isten.”

Akár film előtti mottóként is szerepelhetett volna ez a Martin Scorsese-vallomás a Némaság, a rendező több évtizede húzódó „ügye” előtt, amely előbb jogi, majd pénzügyi problémák miatt sokáig úgy tűnt, nem szerelem-, hanem gyötrelemprojekt lesz – azaz, sohasem valósul meg (erről bővebben a keretes írásunkban). De nézőként mégis jól jártunk azzal, hogy Scorsese nem a nyolcvanas évek végén, Endó Súszaku azonos című könyvének első olvasása után, hanem már hetvenen túl, egy minden ízében kultikus rendezés (A Wall Street farkasa) után vágott bele karrierje talán legnehezebb kalandjába. Elnézve a film tempóját, képeit, stílusát, ehhez a vízióhoz lehet, hogy egyszerűen ennyi idő és tapasztalat kellett.

A Némaság ugyanis az évtizedek alatt felhalmozódó kételyek filmje, amely szándékosan idézi Krisztus szenvedéstörténetét. Nem nehéz észrevenni a rendező életének stációit sem ebben a történetben, hiszen nem titok, hogy Scorsese-nek régóta ellentmondásos a viszonya az egyházzal. Tizenévesként még papnak készült, ám hanyagsága miatt eltanácsolták, később pedig, már befutott rendezőként a Krisztus utolsó megkísértése miatt gyűjtött néhány ellenséget a katolikus egyházon belül. A drogfüggőségének véget vető halálközeli élmény miatt azonban Scorsese visszatért a spiritualitáshoz, olyannyira, hogy idős korában sem hagyja nyugodni az a végső kérdés: vajon tényleg meghallgattatnak-e az imák, vagy a rengeteg vallási vita, szenvedés és háború csak a semmiért történt. Még egyszerűbben: ha Isten létezik, hall-e minket?

A Némaság azonban egyáltalán nem csak a hívőket érintheti meg, mert voltaképp az emberi lélek határait feszegeti, azt, hogy meddig vagyunk képesek elmenni egy ügyért, akár súlyos áldozatok árán is.

A Némaságban ezek a súlyos áldozatok a 17. századi keresztényüldözés elől bujkáló japán „kirisitanok”, akik kénytelenek titokban gyakorolni az Európából származó vallást. A kereszténységet veszélyes vallásnak minősítő japán inkvizíció ugyanis a legkülönfélébb kínzómódszerekkel próbálja meg őket hitük feladására kényszeríteni. Nekik ad új reményt a történet szerint a két Japánba utazó, portugál jezsuita szerzetes, Rodrigues (Andrew Garfield) és Garupe (Adam Driver), akik egykori tanítójukat, a pletyka szerint hitét megtagadó Ferreirát (Liam Neeson) akarják megtalálni. Eredeti küldetésük hamar mellékessé válik, amikor ráébrednek, a maradék japán kereszténységnek ők jelentik az utolsó reményt.

A Némaság első felét uraló kínzások aprólékos bemutatása ugyan néhány néző gyomrának sok lehet, mégis fontos céllal történik: csakis így érthető meg a film más hangnemet megütő második fele, amely már a börtönben magára maradó Rodrigues őrlődésére koncentrál. Ami ugyanis a film első felében még értelmetlen kegyetlenségnek tűnik, az a második részre már a nézőben sem tisztán csak elítélendő, értelmetlen tetté változik.

Egy ponton túl ugyanis Scorsese már nem hősként követi a magát néha önző módon krisztusi fényben látó Rodriguest, hanem teret ad a másik félnek, a kereszténységet túl énközpontúnak és arrogánsnak tartó japán elöljáróknak is. Az például egy egészen finom húzás a történetben, ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy míg a japánok a maguk néha megmosolyogtató módján elsajátították a portugál nyelvet (ami a filmben természetesen az angol), addig az országukba érkező hittérítők alig vagy egyáltalán nem beszélik a japánt.

Ahogy egyre jobban megismerjük a két legizgalmasabb japán karakter Inoue (Issei Ogata), a főinkvizítor és a japán-portugál tolmács (Tadanobu Asano) indítékait, úgy mélyed el a kételyben Rodrigues, és a vele addig szimpatizáló néző is. Szembenállásuk lényege, hogy míg Rodrigues abban hisz, hogy nem céltalanul halnak meg az üldözött testvérei, addig Inouéék szerint pont, hogy Rodrigues miatt választják sokan a hittagadás helyett a halált. Innen jutunk el az egész film talán legjobb párbeszédéig, amikor Inoue és Rodrigues voltaképp az európai és japán kultúra meddő viszonyáról vitatkoznak. Ez az a pont, ahonnan a könyvhöz hasonlóan Scorsese is egyre talányosabb útra tereli a történetet, amely válaszok helyett inkább további kérdéseket hagy maga után.

Scorsese egészen más stílusban közelítette meg a témát a Krisztus utolsó megkísértéséhez képest, de szinte ugyanolyan fontos szerepet szánt a szimbólumoknak. A filmben „Japánt játszó” Tajvan partjainál forgatott barlangjelenetek például mindig valami radikális hangulatváltást, két világ határát jelzik a filmben, mint ahogy az apró, eldugott keresztek is a hit megingását/újrafelfedezését jelölik a történetben.

A mai közegben lassúnak ható történetszövés sem véletlen, hiszen így Rodrigo Pieto festményszerű beállításainak is jut terep, mint ahogy Rodrigues szinte szó szerinti pokoljárása is képes egyre mélyebbre és mélyebbre túrni az emberi lélekben. Nem véletlenül repetitív felépítésű a forgatókönyv is: mintha csak a pokol újabb és újabb köreibe kapna betekintést a jezsuita szerzetes.

Egy valamiben téveszt arányt Scorsese, ugyanis egy idő után már jóval több izgalmat rejteget a néző számára Inoue és a tolmács karaktere Rodriguesénél, ám rájuk már egyáltalán nem hagy annyi időt. A japán kultúra mögötti, az európaitól különböző gondolatiságot szinte teljes egészében hanyagolja a Némaság. Mintha Scorsese egy idő után túlságosan is beleszeretne főhősébe.

Persze utóbbi nem csoda, hiszen Andrew Garfield és Adam Driver is úgy nyilatkoztak a forgatásról, hogy az nem csak fizikailag, hanem szellemileg is embert próbáló feladat volt a számukra. Scorsese megbízott bennük, ezért így ők is egyfajta szerzőjévé váltak a filmnek, beleszólhattak a munkafolyamatába, néha órákig elemezték a jeleneteket. Mindketten hosszas felkészülésen estek át, Garfield a jezsuita tanítások mellett még egyhetes némaságban töltött remeteséget is vállalt a forgatás előtt, hogy minél közelebb kerüljön Rodrigues karakterének megértéséhez. Ez a némaság valójában csak egyszer kap fontos szerepet a filmben, de azt a jelenetet még sokáig magával viszi az, aki ezt a történetet tényleg magához engedi.