Czukor Balázs: „A mi generációnk energiája arra ment rá, hogy az előző generációt szolgálja”

Czukor Balázs: „A mi generációnk energiája arra ment rá, hogy az előző generációt szolgálja”

Utolsó frissítés:

Szentgyörgyi Rita Szerző:

Szentgyörgyi Rita
Szentgyörgyi Rita

"Szinte minden színházi közösségben kívülálló voltam" – vallja magáról a most épp a Buddhista Főiskolára járó színész-rendező, akinek az élete a témája idén az AlkalMáté Trupp élveboncolásán, amelyben évről-évre más osztálytársukról vallanak az egykori színműs osztály tagjai. Czukor Balázs szerint a korosztályának nem igazán van igénye arra, hogy ne a meglévő rendszert szolgálja, hanem változtasson rajta. Neki azonban nincs lelkiismeret-furdalása. Interjú.

hvg.hu: Milyen dilemmák, élethelyzetek alanyaként szeretné viszontlátni magát?

Czukor Balázs: Jó lenne, ha rájönnék a próbák, az előadások alatt magammal kapcsolatban egy-két dologra, és az is, ha a nézők azon kívül is kapnának valamit, hogy mi történt velem korábban. Van olyan jelentős esemény az életemben, amiről nem szívesen beszélek, mert nem csak engem érint, hanem a családtagjaimat vagy a kollégáimat. Nem érzem etikusnak mások életét berángatni az előadásba, pedig a közönség egy jó része erre lenne kíváncsi.

hvg.hu: Állítólag örült, hogy az AlkalMáté Trupp élveboncolásán a sor végén, tizenharmadikként kerül sorra.

Cz. B.: Már jobban ki vagyok békülve magammal, jobban meg tudok fogalmazni, ki merek mondani dolgokat, nincs bennem annyi félelem, mint korábban. Most még nagyon nehéz, hogy nem látjuk milyen lesz az előadás, de bízom benne, hogy a többiek segítségével előtűnik valami lényeges.

©

hvg.hu: A kívülálló alkata is közrejátszott abban, hogy folyamatos küzdelemnek élte meg a főiskolai éveket?

Cz. B.: Szinte minden színházi közösségben kívülálló voltam. Általában túl dominánsnak éreztem a nyáj szellemet. Az erőszakosság szinte mindig előrébb volt, mint az érzékeny figyelem. Azt vettem észre, hogy inkább azokat zavarja a kívülállásom, akik könnyen beilleszkednek, vagy nem tudnak velem mit kezdeni. Sokszor úgy éreztem magam, mint Venyicska a Moszkva-Petuskiban, mikor azért veszik elő a többiek, mert habár sokat iszik, mégsem jár ki vizelni. Ez frusztrálja azokat, akikkel együtt dolgozik, mert azt hiszik, azért nem jár ki, mert többnek gondolja magát, pedig egyszerűen csak nem kell neki.

Velem az is probléma, hogy folyamatosan megkérdőjelezem a színház létjogosultságát, de ha nem így tennék, egy idő után elfelejteném, hogy a színpad egy mágikus tér. Sokan kérdezték tőlem, hogy miért nem csinálok akkor valami mást, bennem meg az merült fel, hogy miért nem kérdőjelezi meg mindenki a létjogosultságát annak, amit csinál. Nagyon kevés színész van, aki tényleg tudja, hogy miért gyakorolja a hivatását, vagy különféle aspektusból megközelítve keresné rá a választ. Szerintem jó tisztában lenni vele, hogy milyen értéket képvisel a munkád. Nem hiszem, hogy aki színpadon áll vagy létrehoz egy előadást, többet érne, mint bárki más, aki a hivatásának él. Sokkal több interjú készül különböző alkotókkal, magamat is beleértve, akik valójában nagyon kevés értéket vittek a világba, azokhoz képest, akik tényleg csináltak valamit. De az is valamelyest erősíti a kívülállásomat, hogy rendezőként nem az érdekel, hogy ki milyen színész, hanem, hogy milyen ember.

hvg.hu: Az osztályban is érezte ezt a kívülállóságot?

Cz. B.: Igen. Például tavaly arról szavaztunk, hogy Fenyő Iván játsszon-e a saját előadásában, mivel néhány éve kiszállt az előadássorozatból, de úgy tűnt, hogy mégis szerepelne. Én nem akartam szavazni, mert egész egyszerűen hülyeségnek tartottam, hogy így hozzunk döntést. Meglep, hogy ilyenkor egyedül maradok a véleményemmel, pedig a rendszer, amiben élünk, és amiből sokunknak elege van, ugyanez elv alapján működik. Időigényes és nem túl komfortos addig nyúzni egy témát, amíg mindenki nem választja egységesen az egyik verziót.

©

hvg.hu: Introvertált, visszahúzódó természetével hova pozícionálták az osztálytársai?

Cz. B.: Nem tudom. Nehezen élem meg, hogy a nyári találkozásokon valahogy mindenki felveszi azt a szerepkört, ami a főiskola négy évében jellemző volt rá, és nekem is nehéz kilépni a saját szerepkörömből, főleg úgy, hogy már nagyon keveset tudnak rólam a többiek. Rengeteg új dolog ért. Abbahagytam a színpadi színészetet, megszületett Róza, a kislányom. Esténként otthon vagyok, nem színpadon. Nórával, a feleségemmel, aki hivatása szerint képzőművész, több előadást csináltunk közösen, sőt Rózával is, mert sokszor bevittük a próbákra, hogy lássa, hogy miben vagyunk. Már majdnem elvégeztem a Buddhista Főiskolát, és elkezdtem az SZFN-én a doktorit.

hvg.hu: A színészet és a buddhizmus lehetséges kapcsolatáról írja doktoriját. Milyen hiányérzet vitte a buddhizmus felé?

Cz. B.: Szimpatikus a buddhizmusban, hogy a gyakorlás dominánsabb, mint a felismerés. Mikor Nórát megismertem, épp áthallgatott a Buddhista Főiskolára a Képző doktori iskolájából. Bementem vele néhány órára, és leesett az állam, hogy milyen jó órák vannak. Nagy tudású emberek óráit hallgattam, miközben el tudtam mélyülni Buddha tanításaiban. Jó volt látni, hogy olyan emberek járnak oda, akik felvállaltan küzdenek azért, hogy jobban legyenek, és azért is, hogy mások is jobban legyenek. Inkább az volt nehéz, hogy ne kattanjak be attól, hogy a mindenki által vágyott boldogság egyszer csak kézzelfoghatóvá válik. Itt nem éreztem, hogy kilógnék a sorból. Talán csak annyiban, hogy nem maradt időm órák után lógni a többiekkel, mert rohantam haza, vagy dolgozni.

Buddha tanításai a szenvedés megszüntetését célozzák meg, és részben az énhez való ragaszkodást járják körül. Ha nem ragaszkodsz az énedhez, akkor csillapodik a szenvedés, mert rájössz, hogy nincs ott senki, aki valójában szenvedne. Szerintem a színjátszás is hasonló elv alapján működik. Ha nem ragaszkodsz az énedhez, jobban előtérbe kerül a játszandó figura. Tehát a színjátszás akár buddhista gyakorlatként is felfogható, ahol az én határai körül forog minden. Mikor Indonéziában voltam, hallottam egy történetet egy társulatról, akik akkor vesznek fel valakit tagnak, ha előtte három évet koldult az utcán.

©

hvg.hu: Mi távolította el a színészettől?

Cz. B.: Nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam színészként. Ki akartam lépni abból a szerepkörből, hogy megmondják, mit csináljak. Szabadságra vágytam, a színészet pedig ezt nem adta meg. Szerintem sok színész küzd azzal, hogy a színházigazgatók, meg a rendezők kialakítanak róluk egy képet, aminek meg kell felelni. Rendezőként nagy részben rajtam múlik, hogy a próbákon mi történik, ami nekem sokkal megnyugtatóbb, és szerencsére sok jó főszerepet eljátszhattam, így elég jól ismerem, hogy milyen nehézségei támadhatnak egy színésznek egy szereppel, miken megy át próbafolyamat alatt. 

hvg.hu: Szombathelyen civilek bevonásával készítette a Gátak és gátlások című előadást…

Cz. B.: A Weöres Sándor Színház a European Theatre Convention tagjaként kötelezettséget vállalt, hogy részvételi színházi előadást hozzon létre. Engem kértek fel, mert korábban több olyan előadást rendeztem, melyekbe íróként is részt vettem, dominánsan bevontam a színészeket, és jellemző volt a korábbi munkákra, hogy sokat kockáztattam. Drezdában részt vettem egy részvételi színházi workshopon, ez után elkezdünk a témák között válogatni, hogy miről lenne érdemes előadást csinálni. 

hvg.hu: A szülés, a születés témáját taglaló Gátak és gátlásoknak nyilván személyes vonatkozása is van, a kislánya otthon született. Milyen kép rajzolódott ki a szombathelyi nők elbeszéléseiből az otthonszülésről, illetve a kórházi rendszerről?

Cz. B.: Nóra ötlete volt, hogy szülés témában készítsünk előadást. Azt vettük észre, hogy jellemző a kismamákra, hogy kiadják a kezükből a döntési jogot, hogy hogyan szeretnének szülni, így sok esetben elhiszik, hogy képtelenek rá, és különböző beavatkozásoktól várják a megoldást. Annak ellenére, hogy rengeteg kórházi rémtörténetet hallottunk a próbafolyamat alatt, mi nem az otthonszülést akartuk propagálni, de azért mégiscsak abszurd, hogy egy betegségekkel foglalkozó intézmény, és annak módszerei felelnek a születésekért.

Az előadással megpróbáltunk nem állást foglalni, hanem néhány fikciós jelenettől eltekintve, a résztvevők történeteit állítottuk színpadra. Nem kizárólag a születésekkel foglalkoztunk, hanem mindazzal, amire egy születés hatással lehet, így sok esetben a résztvevők életének egy szelete jelenik meg a születés tükrében.

Az előadások után tartunk közönségtalálkozót. Jellemző, hogy a közönség több mint a fele általában ott marad, ami elég nagy szó, mert csak az előadás végén tudják meg, hogy hozzá lehet szólni a látottakhoz. Jó érzéssel tölt el, hogy nagyon sokan elmondják a véleményüket, ami Szombathelyen ritkaság, ugyanis eléggé zárkózottak a szombathelyiek. Nemrég jártunk a darabbal a grazi Schauspielhaus-ban, nagy siker volt, és fantasztikus volt a közönségtalálkozó is.

hvg.hu: Szabadúszó rendezőként mennyire tud boldogulni az egzisztenciális bizonytalanságban?

Cz. B.: Mikor elkezdtem rendezni, azt gondoltam, hogy majd csinálok jó előadásokat, és ennek hozadéka lesz, hogy könnyen dolgozhatok mindenfelé. Habár szerencsére több felé megfordultam rendezőként, mégis azt tapasztaltam, hogy nem feltétlenül van következménye, ha jó előadásokat csinálsz, és szeretnek veled dolgozni. Kezdő rendezőként ezt nehezen tudtam megemészteni. Sajnálom, hogy a szombathelyi Hamlet és Home Bank rendezés, amit Jordán Tamás is elismerő szavakkal illetett, pár előadás után lekerült a műsorról, és nem látták fesztivál válogatók. De öröm, hogy a tatabányai Az üvegcipő rendezést idén meghívták a Nyári Színházak Fesztiváljára a Városmajori Színpadra, a Trafós Médeiát  a KV Társulattal a Szegedi Thealter fesztiválra, a Gátak és gátlásokat pedig Grazba.

Inkább az hoz valamelyest nyugalmat a szabadúszásban, hogy már el tudom dönteni, hogy melyik előadást miért csinálom. Kénytelen vagyok anyagi szempontok miatt valamelyest kompromisszumokat kötni, de ilyenkor megpróbálok minél színvonalasabb előadásokat létrehozni, és törekszem rá, hogy valamilyen módon mégis benne legyen az előadásokban a személyiségem.

hvg.hu: A tekintélyelvű hazai színházi struktúrában lát esélyt arra, hogy a nemzedéke markánsabban hallassa a hangját?

Cz. B.: A mi generációnk energiája arra ment rá, hogy az előző generációt szolgálja, annak próbáljon megfelelni. Nem harcoltuk ki magunknak, hogy milyen színházat szeretnénk csinálni, amit korábban a kaposváriak megtettek. Azt veszem észre, hogy a korosztályomban nem igazán van igény arra, hogy ne a meglévő rendszert szolgálja, hanem változtasson rajta. Lelkiismeret furdalásom azonban nincs, mert úgy érzem, hogy a magam módján mindent megtettem azért, hogy változtassak. 

Hozzászólások