Volt olyan könyvhét, amelyen zúzdába küldték a zsidó szerzők műveit

Volt olyan könyvhét, amelyen zúzdába küldték a zsidó szerzők műveit

Utolsó frissítés:

Murányi Gábor Szerző:

Murányi Gábor
Murányi Gábor

Ha könyvhét, akkor Vörösmarty tér. A kilencvenediken nem a betűbarátok fordítottak hátat budapesti helyszínüknek, az vált alkalmatlanná a könyvünnepre.

A két évszázada alatt több néven is ismert – Teátrum, Színház, Gizella, s 1926 óta Vörösmarty – tér hónapok óta ripityára dúlva éktelenkedik a Belváros szívében. Az ígéretek szerint azért, hogy a majdan ott „tartandó vásárok és a kulturális rendezvények igényeit jobban kiszolgálják”. Idén tehát, június 13. és 17. között a Dunakorzón, a Vigadó és a Március 15. tér közötti részen állítják fel a sátornak becézett alkalmi pavilonokat.

Megszokott helyétől a könyvhét nem először vesz – ideiglenes – búcsút. 1984-ben szintén átépítés miatt költözött át a Deák térre, két évtizeddel később hivatalosan azért, mert a rendezvény állítólag kinőtte a Vörösmartyt. Nem hivatalosan viszont azt rebesgették, hogy a főváros kevesellte a bevételt, mivelhogy az esemény öt napján a térre kitelepült kávézók, sörsátrak forgalma megcsappant. 2006-ra, kétesztendei Szent István téri vendégeskedés után a dolgok, legalábbis földrajzilag, ismét a helyükre zökkentek.

©

A Vörösmarty téren már az első könyvnapon, 1929-ben is felállítottak egy sátrat, a költőkét, ahol akkor és ott az irodalom páriái, a saját kiadású köteteikkel vigéckedő poéták árulhatták egymás portékáit. Azt nem állíthatni azonban, hogy túl nagy sikerrel, igaz, a pesti főbb útvonalakra kisátorozott nagyobb kiadók többsége is inkább csak veszteséget könyvelhetett el a gazdasági válság első esztendejében.

A mára legendássá patinásodott helyszín azonban évtizedekig csupán egy volt a sok közül. Ellentétben a tér névadójával, akinek neve (vagyis inkább a Gondolatok a könyvtárban című verse) sajátos hivatkozási versenyre kelt a könyvhét ötletgazdájáéval, Supka Gézáéval. Amikor a könyvírók és kiadóik először települtek ki „ingujjban és bohém formában” a közterekre, Vörösmarty borongva reménykedő agyoncitált költeménye például kétszer is elhangzott: a megnyitóünnepségen, az Akadémián, majd este, a Nemzeti Színházban. Más, nem mellékes kérdés, hogy az első könyvnap sikertelenségét, vagyis politikai célokra való kiaknázhatatlanságát tapasztalva a kulturális kormányzat látványosan kivonult a rendezvény mögül.

Ha egy-két ügyetlen próbálkozást leszámítunk, a Horthy-korszak kormányai az irodalom szabadságáról papolva valójában fütyültek az „ócska lomra”. Az 1944. júniusi ünnepen viszont a Sztójay-kabinet igen aktívan befolyásolta a könyvek „fogyását”: zúzdába küldte a „zsidó szerzők” műveit, merthogy általuk a világ nem előre-, hanem hátramegy – utalt egy kiragadott Vörösmarty-sorra a magát büszkén „könyvégetőnek” nevező államtitkár, Kolosváry-Borcsa Mihály.

A mű, jelen esetben egy vers kiszolgáltatottságát (paradox módon: nagyszerűségét) mi sem jelzi jobban, mint az, hogy veretes sorait egymással perlekedő gondolatok alátámasztására használták a megnyitóbeszédeket hosszú időn át kisajátító politikusok csakúgy, mint az 1990 után „depolitizált” könyvhetek nyitóbeszédeire felkért irodalmi tekintélyek.

©

Könyvheti kulturális központtá a Vörösmarty tér az 1980-as évek legelején vált. A tér névadójának Kallós Endre készítette emlékműve körül évről évre szaporodtak a sátrak, és gyakorta sűrűsödtek az események, amelyeknek a nemzet egyik ikonikus, márványba merevített költője szem- és fültanúja lehetett. Meghallgathatta például, miként hirdetett óvatos szabadságharcot az Írószövetség nevében Hubay Miklós elnök már 1982-ben, abban az esztendőben, amikor a könyvhét még el sem kezdődött, de az ünnepre időzített kötetek közül jó néhány csemegét már el is kapkodtak. Elcsodálkozhatott azon, hogy jeles akadémikus utódai, botcsinálta miniszterként, mennyi ostobaságot tudnak összehordani, ahogy azt tette 1988-ban Köpeczi Béla. Ámulhatott azon, hogy 1996 júniusában miért is rohangálnak keresztül-kasul a téren frakkegyenruhások, kezükben tálcákkal, mígnem valaki meg nem súgta neki, hogy szervezési fejetlenség miatt nemcsak a könyvhétnek, de a pincérfutóversenynek is helyszíne volt az ő nevét viselő tér.

Egy év múltán viszont a koszorús költő már azt hallhatta Kányádi Sándortól, hogy „a magyar szellemiség legzökkenőmentesebb világi ünnepségének” kellős közepén trónol. Amelybe olykor politikai modortalanságok, máskor szekértábor-ütközések szüremkedtek be. S noha életében Vörösmartytól köztudottan nem állt nagyon távol a „pártos harc” (ennek epizódjait Jolsvai András könyvheti új regényében meglehetős frivolsággal örökítette meg), 2011-ben alighanem egyetértve „tapsolt” Tóth Krisztinának, aki a látszat és a valóság feszítő ellentmondását ekképp taglalta: „Ha most felülről megnéznénk a Vörösmarty teret, üdítően összevissza látvány fogadna bennünket. (...) egymás melletti sátrakban dedikálnak toryk és whigek, síiták és szunniták, valdensek és katarok, kurucok és labancok, nyihahák és jehuk. Én szeretnék már – vagy egyszer még, ahogy tetszik – úgy élni, hogy ne lehessen pontosan tudni, melyik sátor melyik szomszédvárhoz tartozik.”

E (szellemi) téren lényegi változás azóta sem történt, még a könyvhetek történetének tán legmegrázóbb beszéde sem rántotta egybe az irodalom barátait. Miközben 2016-ban a csontsovánnyá fogyott Esterházy Péter – Dés László szaxofonjával beszélgetve – a szökőkút káváján zengett (a maga számára: búcsú-) ódát a „minden évi könyvörömről”, a téren fanyalgó hangok keringtek, szálltak a magasba, miért is ő nyitja meg a könyvhetet, ő, aki... és sorjáztak az alpáribbnál alpáribb jelzők.

©

De a könyvhét és a Vörösmarty tér, mint annyi mást, ezt is túlélte. Az elmúlt negyedszázadban a legvisszafogottabb becslések szerint is minimum másfél millió vásárló, érdeklődő fordult meg ott, ahová idén egy is hiába menne, de ahová a hagyománykedvelő könyvszerelmesek máris visszavágynak.

MURÁNYI GÁBOR