A hitleri kultúrpolitika ellensége volt, most ott lóg egy képe Merkel irodájában

A hitleri kultúrpolitika ellensége volt, most ott lóg egy képe Merkel irodájában

Utolsó frissítés:

Emőd Péter Szerző:

Emőd Péter
Emőd Péter

Sokatmondó, címében napjainkra is reflektáló kiállítással idézi meg a nagy osztrák festő, Oscar Kokoschka életművét a bécsi Leopold Múzeum.

Lázadó vadóc, heves vérű szoknyavadász, pacifista és humanista, a náci érában elfajzott művész, egész életében az imázsépítés mestere – ez csak néhány azokból a jelzőkből, amiket a XX. századi képzőművészet egyik kiemelkedő alakjára, Oskar Kokoschkára hosszú élete során s később is aggattak. A bécsi Leopold Múzeum mégsem e jelzők valamelyikét emelte a művész munkásságának szentelt, július 8-áig látogatható nagyszabású retrospektív kiállításának címébe. Három másikat fontosabbnak tartott. Közülük az első – az expresszionista – kijelöli helyét a művészettörténetben; a második – a migráns – egy szóba tömöríti az életútját meghatározó örök vándorlást, egyszersmind megtisztítja e kifejezést mai, politikai célokat szolgáló, szűkítő értelmezésétől.

©

Vajon melyik magyar múzeum vállalná fel ezt a szót ma egy kiállítás címében? A harmadik jelző – az européer – szintén gyakran bukkan fel a mai politikai szóhasználatban is, és arra a felfogásra utal, amit Kokoschka meggyőződéssel vallott, s aminek szűk látókörű tagadásából ma számos politikus igyekszik tőkét kovácsolni.

Nem volt nyughatatlan, mégis mindig úton volt

Kokoschka Ausztriában, a Wachau kapujában fekvő Pöchlarnban látta meg a napvilágot 1886-ban, szülőháza ma múzeum és dokumentációs központ. Pályájának kezdete Bécshez kötötte, de 1910-től egyre többet időzött Berlinben is. Az első világháborúban önként jelentkezett katonának; több frontot megjárt, kétszer súlyosan meg is sebesült. 1917–1923 között Drezdában élt, majd 1923-tól 1934-ig Párizsban, ahonnan a fél világot beutazta, és gyakran vissza-visszatért Bécsbe is. Ezt közel öt prágai és tizenöt londoni év követte – felvett csehszlovák, illetve brit állampolgársággal – a második világháború előtt, alatt és után.

Már 67 éves volt, amikor a svájci Villeneuve-ben telepedett le, ahol végül a leghosszabb időt, 27 évet töltött 1980-ban bekövetkezett haláláig. A rendszeres lakhelyváltozásokat sokkal inkább a történelmi körülmények változásai – köztük a fasizmus előretörése –, mintsem nyughatatlan természete kényszerítették ki.

Oskar Kokoschka fotóportréja /// expresszionista, migráns, európai
©

A képzőművészet történetébe Kokoschka az expresszionizmus egyik nagy hatású úttörőjeként vonult be. Bár főként festményei közismertek, maradandót alkotott grafikusként, íróként, drámaíróként, díszlettervezőként, színházcsinálóként is. Minden műfajban önmaga kifejezésének csillapíthatatlan vágya hajtotta, amiben mindenfajta tartalmi vagy formai kompromisszumot elutasított. Ki akart és fel akart tűnni, s pontosan tudta, hogy ehhez a botrány is jó eszköz lehet. Tudatosan élt is vele. Önmagát

„az egyetlen igazi expresszionistának”

nevezte, megjegyezve: nem azért lett az irányzat rabja, hogy csatlakozzon a modern festészet egy fontos mozgalmához. Sokkal inkább azért, hangoztatta előszeretettel, mert az egyetlen dolog, amihez ért, az az élet kifejezése. Azé az életé, ami – őt idézve – nem egy csendélet. Festményeinek szerinte négy dimenziójuk van; a negyedik önmaga rávetítése, tükröződése a képeken (nem négy dimenzióban ugyan, de az alábbi videóban virtuálisan séta közben megnézheti képeit).

Sokat köszönhetünk szenvedélyes szerelmének

Pályája korai szakaszának legfontosabb önkifejezési kísérletei a portrék voltak, amelyek közül számosat önmagáról készített. A látható mögött a láthatatlant, a kézzelfogható mögött a megfoghatatlant akarta megragadni, erős színekkel, éles vonalakkal, absztrakt hátterekkel, s ha szükségesnek tartotta, az alakok torzításával. A még a szecesszióhoz szokott közönség nagy része körében ez a fajta megközelítés elutasításra talált; a bécsi szecesszió 1908-as kiállításán a munkáival berendezett termet a korabeli sajtó egy része „horrorkabinetként” emlegette.

A portrék 1912 után mind gyakrabban egyetlen hölgyről, a bécsi társasági élet híres szereplőjéről, a zeneszerző Gustav Mahler özvegyéről, Alma Mahlerről készültek. A nemek harca már korai alkotói időszakában is foglalkoztatta Kokoschkát; a korábbi fiktív alakok helyét e témában készült munkáiban Alma, illetve ő maga vette át. Az amour fou három évig tartott kettejük között, s a művészettörténet kéttucatnyi festményt, négy sokszorosított grafikai sorozatot és számtalan rajzot köszönhet ennek a heves, folyamatos harcokban gazdag szerelemnek.

A kapcsolatnak azt követően szakadt vége, hogy Alma a festő tiltakozása ellenére elvetette tőle fogant gyermekét. Elfelejteni azonban Kokoschka sohasem tudta élete nagy szerelmét, aki később a Bauhaus-alapító Walter Gropius, majd a neves író, Franz Werfel felesége lett. Almáról készült rajzait a festő szakításuk után odaadta Hermine Moos müncheni babakészítőnek, aki a rajzok alapján megmintázta a nő életnagyságú figuráját, amit Kokoschka sokáig a lakásán őrzött. A bizarr figura most a bécsi kiállításon emlékeztet erre a szenvedélyes kapcsolatra.

Alma Mahler életnagyságú babaként /// Nemek harca
©

Náciellenes, szovjetbarát, a CDU udvari festője

Kokoschka pályája töretlenségének, de talán még hosszú életének is egyik titka a rendíthetetlen optimizmusa. Ezt sem a történelem viharai, a világháborús sebesülés, a szinte állandó kényszer otthona elhagyására, sem a magánéleti viharok nem tudták megtépázni. Még az sem rendítette meg, hogy műveit a náci érában elfajzottnak bélyegezték, a hitleri kultúrpolitika – már ha egyáltalán használhatjuk ezt a kifejezést – egyik fő ellenségeként kezelte őt, több mint 600 képét kobozta el vagy parancsolta le a közgyűjtemények falairól. Egy részüket „elrettentésül” bemutatták az Elfajzott művészet című, hírhedt, 1937-es müncheni kiállításon is, majd jó néhányat értékesítettek közülük a luzerni Fischer Aukciósház 1939-es árverésén.

A legendás művész politikai aktivitása Prágában, és különösképp a londoni években, 1938 után erősödött fel, párhuzamosan a nácizmus előretörésével. A fasizmussal szemben Prágában is nyíltan fellépett, Londonban pedig már egyenesen szovjetbarát álláspontot képviselt. A második világháború után, amikor közeli kapcsolatba került német konzervatív értelmiségi körökkel, korábbi nézeteit igyekezett relativizálni, hangsúlyozva, hogy ő mindig is

„egyszemélyes földalatti mozgalom volt”.

Konzervatív kapcsolatainak köszönhetően egy időre a német politikai vezetők „hivatalos” portréfestője lett, a Springer Kiadó támogatásával készült Adenauer-portréja ma is Angela Merkel kancellár irodájában függ.

Sok képét most láthatjuk először

A most Bécsben kiállított 260 tárgy között Kokoschka páratlanul gazdag választékban összegyűjtött csúcsműveit és kiállításon most először látható alkotásait kíséri a legnagyobb érdeklődés. De a dokumentumoknak, sőt a tárlat egyes fejezeteit felvezető szövegeknek is kiemelt szerepük van, mivel bepillantást engednek a festő Kokoschka művészi, illetve a homo politicus Kokoschka társadalmi-politikai kérdéseket érintő dilemmáiba, vívódásaiba. A látogató a művek és a háttérdokumentumok kombinációjával elevenítheti fel a XX. századnak a művész által megélt és alkotásainak nyelvére átültetett sorsfordító pillanatait.

Kokoschka Drezda, az Augustus-híd háttal álló alakokkal című festménye /// Négy dimenzióban látta a világot
©

Nemcsak a kiállítás magas nézőszáma, hanem a műkereskedelem adatai is arról tanúskodnak, hogy „a nagy európai vándor” gondolatainak és művészi eszközeinek aktualitása ma ismét a figyelem fókuszába állítja munkásságát. A műkereskedelemben ez leginkább az árak alakulásában mérhető.

Míg korábban Kokoschka fontosabb műveiért egy–három millió dollárt vagy eurót fizettek, Orfeusz és Euridiké című vászna két éve már négymillió dollárért, Joseph de Montesquiou-Fezensac márkiról festett portréja pedig tavaly ősszel 20,4 millió dollárért kelt el, megötszörözve a művész addigi életműrekordját. A festmény egyébként maga is történelmi idők tanúja. Egykoron a legendás műkereskedő, Alfred Flechtheim tulajdonában volt, majd az ő emigrációja után a nácik tették rá a kezüket. Később a stockholmi Moderna Museetbe került, és a múzeum szolgáltatta vissza tavaly a műkereskedő örököseinek, akik a Sotheby'st bízták meg az 1910-ben készült festmény értékesítésével.

Hozzászólások