Tetszett a cikk?

Akit a 16. századi Nyugat-Európában több alkalommal is dologtalanságon kaptak, az könnyen a bitófán végezhette. A munkanélküliség kezelése a következő századokban némileg finomodott.

Mark Twain Koldus és királyfi című regényének romantikus főhősével ellentétben a valódi VI. Edvárd angol király korántsem volt a szegények barátja. Már uralkodása első esztendejében, 1547-ben elrendelte, hogy minden olyan személy, aki nem rendelkezik megélhetési forrásokkal, mégis három napja nem dolgozik, annak a "derék polgárnak" a rabszolgájává váljék, aki a dologtalanságért feljelentette. Újdonsült "munkaadója" a törvény szerint kenyérrel, vízzel, gyenge levesekkel és húshulladékkal táplálhatta az elítéltet, emellett megláncolhatta, korbáccsal verhette, bárminemű visszataszító munkára kényszeríthette, mi több, akár bérbe is adhatta.

E rendelkezés mégis valamiféle könynyebbség lehetett a dologtalanul csellengők számára az után, hogy Edvárd apja, a feleségei lefejezéséről elhíresült VIII. Henrik tízezreket akasztatott föl és záratott börtönbe koldulás és csavargás címén. Egy 1530-ban született törvény értelmében a kolduláson kapott munkaképes férfiakat szekér végéhez kötve addig kellett korbácsolni, amíg vér nem ömlött a testükből, majd meg kellett esketni őket, hogy visszatérnek szülőhelyükre, és ott munkához látnak. Henrik uralkodásának 27. évében e törvényt tovább szigorították: másodszori tettenérés esetén a dologtalan egyik fülét is le kellett vágni, újabb visszaesést követően pedig az illetőt ki kellett végezni. S mivel munkalehetőség nemigen adódott - főleg nem a szülőföldön, ahonnan nyilván éppen emiatt vándoroltak el az emberek -, ez a legtöbb esetben be is következett. Ez volt a munkanélküliség "végső megoldása": a fölöslegesnek ítélt személyek - olykor tömeges - fizikai megsemmisítése.

Az ilyetén "munkaügyi törvénykezés" mintaképe ugyan Anglia volt, ám a kérdés kegyetlen kezelése nem csupán a szigetország sajátja. A 16. században Nyugat-Európa-szerte véres törvényeket hoztak a csavargók ellen. S hogy közelebbről kik is voltak ezek a szerencsétlenek? Többségükben az akkori "privatizáció", a földek erőszakos kisajátítása és juhlegelővé változtatása miatt bérleményeikből kiebrudalt és földönfutóvá vált parasztok. E csavargók - bár akadtak köztük hivatásos koldusok és bűnözők is - jobbára a mai szakképzetlen munkanélküliek megfelelői voltak, akik mindent megtettek volna azért, hogy becsületes kenyérkeresethez jussanak - állítja Robert Castel francia szociológus, a téma egyik legnagyobb szakértője A szociális kérdés alakváltozásai című művében.

Angliában azután 1601-ben meghozták a szegénytörvényt, s a nincstelenek gondozását - ami egyben a "munkanélküliség" kezelését is jelentette - az önkormányzati funkciókat is ellátó egyházközségek feladatává tették, ami a hírhedt, börtönszerű dologházak létrehozásával járt együtt. Itt szigorú napirend, monoton munka és imádság szabta meg a nemek szerint elkülönített "beutaltak" életét. Hatvanöt évvel később törvénybe vésték az ily módon foglalkoztatottak költözködési tilalmát is, megakadályozandó a jobb módú egyházközségekbe való átszivárgást.

Forradalmi változást hozott, amikor 1795-ben a dél-angliai Speenhamlandben Berkshire megye elöljárói a nyomor hatására úgy határoztak: segélyt folyósítanak minden szegénynek, dolgozóknak és dologtalanoknak egyaránt. A "szociális juttatás" összegét a kenyér mindenkori árához igazították, s egy felnőtt férfi minden héten annyi pénzt kapott, amiből ő és családja el tudta kerülni az éhezést. Az eljárás rövid időn belül általános mintává vált egész Angliában, hatása azonban sok szempontból katasztrofálisnak bizonyult. Minthogy a megélhetéshez szükséges pénzt mindenki megkapta, meredeken hanyatlott a munkamorál, a munkaadók pedig egyre kevesebb bért fizettek, hiszen az egyházközségek automatikusan kipótolták az összeget.

Az ellentét ekkor már a liberalizmus és az emberbaráti elv között feszült. A "morális gazdaság" hívei szerint a szegények joga, hogy a gazdagok segítsenek rajtuk. A kor "reformközgazdászai" és konzervatív-liberális gondolkodói viszont úgy látták, a természet törvényeivel ellenkezik a munkaképes emberek bárminemű segélyezése, ezért nincs szükség a megélhetéshez való jog biztosítására. Egyikük, Joseph Townsend a 19. század elején azt fejtegette, hogy az embereket kizárólag az éhség hajthatja munkára.

A brit parlament 1834-ben módosította a szegénytörvényt, megszüntetvén a speenhamlandi gyakorlatot, s kiszolgáltatván a dologtalan nincsteleneket a szabályozatlan piaci erőknek. Nem volt többé közsegély anélkül, hogy annak fejében a szegényeket újra dologházakba zárják - aki ebből nem kért, annak maradt a filantróp úriemberek és úriasszonyok magánjótékonysága.

Az új helyzet a "munkavállalók" teljes kiszolgáltatottságát okozta, terjedt a gyermekmunka, nőtt a munkanélküliség. A munka utáni koslatás miatt végleg leépült a helyi, főleg rokoni kötelékekre épülő ősi "közösségi ellátórendszer" is. Mindezt tetézte az ipari forradalomnak köszönhető gépesítés, ami még a közmunkákból származó kereseti forrásokat is veszélyeztette. A szegényhivatal által foglalkoztatott londoni utcaseprők például azért veszítették el a munkájukat, mert az utcákat gépekkel kezdték tisztítani.

A szabadpiac azonban Janus-arcúnak bizonyult: engedett némi teret a "munkakényszer elleni passzív ellenállásnak". A munkások jelentős hányada ugyanis ideje jó részében nem dolgozott. Bevett gyakorlat volt, hogy valaki három-négy napi intenzív munkával teljesítette a hetet, s utána csak akkor jelent meg újra a műhelyben, az építkezésen vagy a kikötői dokkoknál, amikor elfogyott a pénze. A "hasznosak társadalma" viszont nem nézte jó szemmel, hogy egy nagyváros kellős közepén sokan az egyik nap dolgoznak, a másik nap nem, így az állami hivatalok részéről a 19. század vége felé egyre inkább felmerült a fegyelemre és a rendezettebb életmódra szoktatás kívánalma. Alfred Marshall, a Cambridge-i Egyetem politikai gazdaságtan professzora 1903-ban fogalmazta meg a kulcsfontosságú különbséget az alkalmi és a rendszeres munkanélküliség között. Az előbbit "jótékony versenyként", illetve a ciklikus gazdasági válságok következményeként látta, leszögezve, hogy áldozatai nem felelősek helyzetükért. Az utóbbit viszont egyfajta betegségnek tekintette, mely olyanokat sújt, akik nem képesek vagy nem akarnak dolgozni. Marshall szerint a munkakerülőkkel szemben "jóindulatú, de szigorú fegyelmezést" kell alkalmazni. A "nevelőeszköz" pedig a bérmunkaviszony általánossá tétele.

A 19. és 20. század fordulóján egész Nyugat-Európa átvette a britektől a segélyezésre szoruló akaratlan munkanélküliség fogalmát (ez volt a modern munkanélküliség-fogalom közvetlen elődje), továbbá a "rendszeres munkanélküliek" és az "alulfoglalkoztatottak" kategóriáját. Christian Topalov francia társadalomtörténész A munkanélküliség föltalálása és a századelő szociálpolitikái című tanulmányában nem egyebet állít, mint hogy a modern értelemben vett munkanélküliség valójában állami hivatalnokok kreálmánya, amit a városi szegényekkel kapcsolatos adminisztratív ügyintézés kényszere hozott létre.

FARKAS ATTILA MÁRTON

A Barátok közt színészei is hétfőn tudták meg, hogy véget ér a sorozatuk

A Barátok közt színészei is hétfőn tudták meg, hogy véget ér a sorozatuk

Több mint 160 sportolót csapott be hamis sportorvosi igazolásokkal egy budapesti férfi

Több mint 160 sportolót csapott be hamis sportorvosi igazolásokkal egy budapesti férfi

Ónos eső miatt adtak ki figyelmeztetést több megyére

Ónos eső miatt adtak ki figyelmeztetést több megyére