Nyugaton sincs lázmérőből a kerítés - osztotta meg a dániai egészségügy működéséről szerzett tapasztalatait a HVG-vel egy magyar diáklány, aki néhány hónapot egyetemi ösztöndíjjal Koppenhágában töltött. Egyetlen olyan orvost sem talált, aki felkereste volna őt és szobatársnőjét, amikor 40 fokos láz döntötte ágynak őket. Végül nagy nehezen akadt valaki, aki legalább a rendelőjében hajlandó volt fogadni őket, és - hosszú várakoztatás után, a minimális tájékoztatást is mellőzve - gyógyszert írt fel nekik. Ez tehát az "orvosilag szükséges ellátás", ami az egészségbiztosítási kártyát felmutató magyaroknak jár az EU tagországaiban, valamint Svájcban, Liechtensteinben, Izlandon vagy Norvégiában - vagyis az Európai Gazdasági Térségben (EGT). Ilyen kártyát, amely tavaly novemberben az úgynevezett E-111-es nyomtatvány helyébe lépett, azok kaphatnak, akik igazolják hazai tb-jogosultságukat. Hiába érvényes a kártya egy - nyugdíjasoknak három - évig, ha időközben a jogosultság megszűnik, fizetni kell a külföldön igénybe vett ellátásért.

Tavaly november óta 150 ezer ilyen plasztikkártyát váltottak ki a nyugat-európai portyázásra induló magyarok. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) adatai szerint az EU-csatlakozástól a kártya bevezetéséig - 2004 májusától 2005 novemberéig - összesen 350 ezer E-111-es nyomtatványt töltött ki az egészségbiztosító, igazolva, hogy a külföldről érkező számla rá eső részét kész kifizetni (a csatlakozást megelőző négy évben mindössze 100 ezer ilyen "kötelezvényt" állított ki). Szerencsére a kártyák zöme csak a biztonságot szolgálja: viszonylag kevesen kénytelenek orvoshoz fordulni külföldi útjuk során. Mivel kisszámú esetről van szó, az egészségbiztosítók félévente küldik meg egymásnak a számlákat, s így a forgalomról is csak nagy késéssel készülnek el az összesítő adatok. Az eddigi adatok szerint Szlovákiában évente 5 ezer, Németországban és Ausztriában durván 1,5-1,5 ezer számlát állítanak ki a sürgős ellátásra szoruló magyaroknak, a többi EU-tagországban összesen mintegy 2500 alkalommal vesznek igénybe orvosi segítséget honfitársaink. Mindezek összesen évi 400 millió forint körüli kiadást jelentenek az OEP-nek, miközben a - biztosítási kártyával rendelkező külföldiek magyarországi ellátásával kapcsolatos - kimenő számlák összege, elsősorban a nyugat-európainál alacsonyabb hazai árszínvonalnak köszönhetően, csupán 200 millió forint.

Kellemetlen meglepetés érheti azokat, akik egészségbiztosítási kártyájukkal ingyenes és korlátlan ellátást remélnek. Aki egy Cote d'Azur-i szállodában belázasodik, és kihívatja az orvost, ne csodálkozzon, ha fizetnie kell. A kártyára éppen olyan ellátás jár, mint a helybelieknek: meg kell keresni a faluban a körorvost, és beállni a rá várakozók közé. Az egészségbiztosítási kártyára általánosan jellemző, hogy azt csak szerződött szolgáltató fogadja el, csak az orvosilag szükséges ellátást fedezi, pénz nélkül pedig gyakran semmire se megy vele az ember: egyes országokban az önrészt kell kifizetni (lásd táblázatunkat), másutt a teljes árat kell megelőlegezni, amit utólag kap vissza a biztosított.

Külön csoportot képeznek azok az országok (Angola, Bulgária, Észak-Korea, Irak, Jordánia, Kuba, Mongólia, Románia, Szerbia-Montenegró és a nem EU-tag szovjet utódállamok), ahol államközi egyezmények alapján látják el egymás polgárait, ha sürgős beavatkozásra szorulnak. Jó tudni, hogy ezen mindenütt a helyieknek is járó szolgáltatást kell érteni - így nem valamelyik jól felszerelt magánkórházba, hanem sokszor riasztó körülmények közé kerülhet az, akit baleset ér, vagy váratlanul megbetegszik. Azaz az ingyen kiváltható kártyával szemben sok minden a fizetős utasbiztosítás megkötése mellett szól, hiszen az szélesebb körben fedezi a külföldi egészségügyi ellátás költségeit, és adott esetben magánszolgáltatást is igénybe lehet venni vele.