Veszélylesők

Utolsó frissítés:

Tetszett a cikk?

Újszerűek, feszegetik az emberi teljesítőképesség és a biztonság határait - általában így jellemzik az úgynevezett extrém sportokat, amelyekből immár többtucatnyit tartanak nyilván.

Sherman Poppennek remek ötletet adott a kislánya, aki egy régi szánkón állva siklott le egy hegyoldalon. A michigani mérnök állítólag a látvány hatására készítette el két síléc összefabrikálásával az első hódeszkát, amelyet még egy, az elejére kötött zsineggel irányítottak. Mindez 1965-ben történt, és egy páratlan sikertörténet, a ma talán legismertebb extrém sportág, a hódeszkázás kezdetét jelentette.

Az eleinte gyermekjátékként gyártott eszköz tökéletesítésében többen is részt vettek. Közülük egy bizonyos Jake Burton Carpenter - aki egy hevederrel a lábára erősítette a deszkát, megalkotva ezzel az első snowboardkötést - később Burton Snowboards néven (ma már a piac meghatározó szereplőjeként futó) céget is alapított. Maga a sportág nem vált egy csapásra népszerűvé: a sízők és a gördeszkások egy része rákapott ugyan, de a lejtőkön nem látták szívesen a hódeszkásokat. 1985-ben az USA síterepeinek még csak 7 százalékán lehetett használni a kezdetben elég nehézkesen irányítható, balesetveszélyes sportszert, amely aztán egyre tökéletesedett, és mind elfogadottabb lett: ma már Észak-Amerika télisport-központjainak 97 százalékában engedélyezett, hódolóinak száma pedig az 1990-es 2 millióról 2000-re 7 millióra nőtt, sőt becslések szerint 2012-re meghaladhatja a hagyományos sízés szerelmeseiét.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1995-ben vette fel a téli játékok versenynaptárába a hódeszkát, amely 1998-ban Naganóban debütált, az idei torinói játékokon pedig már három versenyszámban - félcső, párhuzamos óriás-műlesiklás és krossz - avattak bajnokot.

A hódeszkázás látványos pályafutása érzékletesen mutatja, hogy az extrém sportok gyakran egymást is "gerjesztik". A snowboard korszerűsítéséhez például nagyban hozzájárultak a gördeszkások, akik az új sportágban a sajátjuk téli változatát vélték felfedezni, míg a skateboard (gördeszka) a hullámlovaglás szárazföldi verziójaként indult útjára az 1950-es években. Miután a hatvanas évek elején mindössze három esztendő alatt több mint 50 millió gördeszkát adtak el a világban, és 1963-ban Kaliforniában megtartották az első versenyt is, az érdeklődés visszaesett a sportszer iránt, mert azt 1965-ben több biztonsági szakértő és az amerikai orvosszövetség is veszélyesnek minősítette. A hetvenes években aztán újabb fellendülés következett: a rugalmas poliuretánból készült kerékkel felszerelt gördeszkákkal együtt megjelentek a külön a sportág szerelmeseinek szánt parkok, magazinok és filmek is. Könnyebben irányítható, felcsapott végű és a korábbinál jóval szélesebb deszkát terveztek, amelyből két év alatt több mint 40 milliót adtak el.

Növelte a sportág vonzerejét, hogy az 1980-as években megjelentek a látványos kunsztokkal villogó hivatásos versenyzők, akik a pénzdíjas viadalokon akár 10 ezer dollárt is összetrükközhettek havonta. Közülük talán a kaliforniai Tony Hawk a leghíresebb, aki nemcsak számos általa kidolgozott figurával szerzett nevet magának, hanem azzal is, hogy miután 1982-ben, 14 évesen profinak állt, annyi pénzt keresett, hogy mire elvégezte a középiskolát, saját házat tudott venni. A gördeszkázás, amely 1995 óta az extrém sportok játékain is szerepel (lásd Show-játékok című cikkünket), felkeltette a hirdetési cégek érdeklődését, öltözködési divatot teremtett, és az Egyesült Államokban a hatodik - a 6-18 évesek között a harmadik - legnépszerűbb sportág, amelynek világszerte mintegy 50 millióan hódolnak.

A többségében fiatalokból álló közösség és közönség általában is jellemző az extrém sportokra, amelyeket úgy szoktak meghatározni, hogy a fizikai teljesítőképesség és a félelem határait feszegetik, adrenalinbombát "robbantanak" a szervezetben, a főszerepet a sebesség, a magasság, a veszély és a látványos kunsztok játsszák bennük. Fontos, hogy a sportág az újdonság erejével is hasson, és jó legyen a marketingje: a hódeszkázás például extrém sportnak számít, míg a hagyományos sízés nem, pedig ez utóbbiban gyorsabban siklanak a sportolók, és nem kisebb a rájuk leselkedő veszély sem.

A két kategória közötti "átjárhatóságot" mindenesetre nem csak a hódeszkázás példája mutatja: a vadvízi evezés szelídített formája, a mesterséges folyamon megrendezett szlalom 1972 óta szerepel az olimpia műsorán, igaz, a pályaépítés komoly költségei miatt a müncheni játékok után húszéves szünet következett, és csak 1992-ben, Barcelonában tartottak ismét futamokat. Az 1970-es években kialakult mountain bike, azaz a megerősített biciklijeiken úttalan hegyoldalakon "lezúduló" fiatalok sportja 1996-ban, Atlantában került először a játékok programjába. 2008-ban, Pekingben debütál a terepmotorozás kerékpáros "másolata", az 1969-ben hódító útjára indított BMX (Bicycle Motocross), amelynek szabad stílusú ága már nem annyira a gyorsaságra, mint inkább a kerékpárral végrehajtott flikflakokra koncentrál.

Jó ideig biztosan nem kerül viszont az olimpiai versenyszámok közé az úgynevezett bázisugrás, amelynek extrém jellegét aligha vitatja bárki. E sportág magyarra pontosan lefordíthatatlan szójátékkal megalkotott neve a BASE (building, antenna, span, earth; azaz épület, antenna, híd, föld) angol betűszóból származik, ami arra utal, hogy követői különböző típusú, magas objektumokról ugranak le speciális ejtőernyővel. Az egyöntetűen a legveszélyesebbnek tartott sport története a múlt század elejéig nyúlik vissza, és ugyancsak az Egyesült Államokból ered. Egy Frederick Law nevű férfi már 1912-ben leugrott a New York-i Szabadság-szoborról, két évvel később a modern ejtőernyő feltalálója, a szlovák származású Stefan Banic pedig Washingtonban szállt alá egy 41 emeletes épület tetejéről, hogy a hadsereg vezetőinek így bizonyítsa az általa kidolgozott szerkezet megbízhatóságát.

A sportág napjainkig tartó karrierje az 1960-1970-es évek közepén indult: 1966-ban Michael Pelkey és Brian Schubert a kaliforniai Yosemite-völgy El Captain nevű sziklájáról ugrott le. Azt nem tudni pontosan, mennyien próbálták ki azóta a bázisugrást, amely elméletileg az adott objektum tulajdonosának az engedélyéhez kötött, ám extremitásához az is hozzátartozik, hogy a leggyakrabban a biztonsági embereket kijátszva hajtják végre. Viszonylag pontos kimutatást vezetnek viszont arról, hányan küzdötték le a BASE nevében foglalt mind a négy kategóriát. Ők ugyanis külön sorszámot kérhetnek maguknak: az elsőt 1981-ben, az ezrediket pedig tavaly márciusban adták ki. Bár sokan inkább ördögi kunsztnak, semmint sportnak tartják, az 1980-as évektől versenyeket is rendeznek bázisugrásban. Az utóbbi években például a malajziai Kuala Lumpur-i, 450 méternél is magasabb Petronas-tornyoknál voltak ilyen megméretések, amelyeken a szabadesés közben bemutatott akrobatikus elemeket és a leérkezés pontosságát értékelik a bírák.

A bázisugrás ismertté tételében komoly szerepet játszott a mozi is. A sportág apostola, az amerikai Carl Boenish, aki 1984-ben egy ugrás következtében vesztette életét, lelkes filmkészítő volt, de a James Bond-sorozat több epizódjában és az xXx című 2002-es Vin Diesel-filmben is feltűnik egy-egy jelenet erejéig az "épület-ejtőernyőzés".

A filmeknek más extrém sportágak megismertetésében is jutott szerep. A légdeszkázók például nemcsak az 1994-es lillehammeri téli olimpia megnyitóján szolgáltattak különleges látványosságot, hanem reklámfilmesek is felfedezték. Az 1980-as évek második felében francia ejtőernyősök által, a kerekeitől megfosztott gördeszka segítségével kifejlesztett sportággal ruhát és üdítőitalt is reklámoztak már, 1993 óta pedig versenyeket is rendeznek: a szabadesés közben végrehajtott akrobatikus elemeken alapuló szabad stílusú ejtőernyőzéshez hasonlóan itt is párosával ugranak a résztvevők, ám egyikük csak filmez, amíg a másik bemutatja produkcióját, amelyet a videofelvétel alapján pontoz a zsűri.

Objektív mutatók hiányában a légdeszkánál is nehezebb értékelni az inkább bátorságpróbának, mintsem sportnak tekinthető bungee jumpingot, pedig ilyen versenyeket is rendeznek, szintén a levegőben végrehajtott pörgéseket-forgásokat értékelve. Európában és Amerikában azután eresztett gyökeret, hogy David Attenborough egy csendes-óceáni miniállamról, Vanuaturól az 1950-es években készített filmjében bemutatta: a helyi fiúk a bokájukra indát kötnek, és egy magas fán lévő platóról a mélybe vetik magukat, így téve tanúságot vakmerőségükről. Amióta az első korszerű - rugalmas kötéllel biztosított - ugrást 1979-ben végrehajtották (lásd Diliakadémia című írásunkat), több milliót végeztek sikeresen a merész vállalkozók.

POÓR CSABA