Szélső mértékek

Utolsó frissítés:

Tetszett a cikk?

Hat és fél millió német számára kilátástalannak tűnik a jövő: állásukat elvesztették, új munkára nincs esélyük, képzettségi szintjük alacsony. A szociálisan lecsúszottak fogékonyabbak a szélsőségekre.

A felmérést még nem is hozták nyilvánosságra, néhány előzetesen ismertté vált adata azonban napok óta uralja a németországi közbeszédet. A szociáldemokrata párthoz (SPD) közel álló Friedrich Ebert Alapítvány megbízásából készült vizsgálat számszerűsítette azt, amit egyébként nagy általánosságban már eddig is mindenki sejthetett vagy tapasztalhatott: nevezetesen, hogy felgyorsult a társadalmi különbségek növekedése, és ijesztő méreteket öltött azok száma, akiket leszakadtaknak lehet minősíteni.

Egész pontosan 6,5 millió ember, a német lakosság 8 százaléka tartozik abba a körbe, amely előtt lezártnak tűnik bármiféle szociális felemelkedés lehetősége. Munkanélküliek, többségük évek óta állástalan, a gyerekek gyenge színvonalú, sokszor kisegítő jellegű iskolákba járnak, s még azt sem mindig fejezik be. Nyaralás, külföldi utazás (ami a jóléti német polgárok számára még mindig évente legalább kétszer, esetleg háromszor "benne van a pakliban") szóba sem jöhet, mozi néha-néha, színház szinte soha, marad a tévé.

Ez az "alsó réteg", az Unterschicht. Ma már senki nem vállalja magára, hogy ő használta volna először ezt a megjelölést (a tanulmány készítői állítják, az ő szövegükben elő sem fordul, ott a "leszakadtak" kategóriájába sorolták az alsó 6,5 milliót), mindazonáltal a német társadalom anyagi-kulturális rétegződéséről folytatott vita azóta e fogalom körül forog.

A tényeket nemigen vitatja senki - legfeljebb azt teszik hozzá, hogy a "leszakadtság" vagy a "szegénység" relatív fogalmak, s vannak országok, ahol sokan boldogak lennének egy leszakadt német életszínvonalával -, sokkal inkább az idevezető utat firtatják. Ki tehet róla? Erre a kérdésre a rövid távon visszanézők számára világos a válasz: Gerhard Schröder előző kancellár (SPD), aki megszorító csomagjával s azon belül is a munkanélküliek ellátását szabályozó - szellemi atyjáról, a VW akkori személyzeti főnökéről, Peter Hartzról elnevezett - Hartz-törvényekkel taszította reménytelenségbe az embereket. A magyarországi Bokros-csomaghoz hasonlóan a hétköznapi beszédben szitokszóvá nemesedett "Hartz" értelmében összevonták a munkanélküli-segélyt és a szociális ellátást, s összegét havi 345 euróban maximálták. Ezzel egyrészt sok érintett számára radikálisan csökkentették a korábban az utolsó nettó fizetéshez kötött ellátás összegét, másrészt, a szociális segély kategóriába sorolva a juttatást, mintegy azt is éreztették velük, hogy végleg le vannak írva, már amúgy sem térhetnek vissza a munka világába.

Így aztán annak ellenére, hogy a nevezett törvények meghirdetett elve inkább a "támogatni és ösztönözni" volt - miszerint a kisebb összeg támogatást nyújt ugyan a megélhetésben, de ösztönöz is arra, hogy újabb állást keressen az illető -, sokakat inkább a rezignáció felé taszított. Már csak azért is, mert a gazdasági szféra a beígért és meg is kapott adócsökkentések ellenére adós maradt az új munkahelyek megteremtésével.

A hosszabb távra visszanézők viszont Helmut Kohl kereszténydemokrata (CDU) kancellár politikáját teszik felelőssé. Ő volt az, aki 1990-ben elhitette az emberekkel, hogy a német újraegyesítés gazdasági következményei miatt senki sem fog rosszabbul élni, miközben az állami vagyonügynökség, a Treuhand közreműködésével pillanatok alatt felszámolták az egykori NDK egész iparát, piacot teremtve a nyugatnémet nagyvállalkozóknak, s munkanélküliségbe taszítva emberek millióit. Azok az első pillanatban még azt is hihették, hogy puhára estek: az állását elveszítő ember utolsó nettó jövedelme 60 - gyerekesek esetében 67 - százalékára számíthatott a munkanélküliség első 12 hónapjában, utána pedig időkorlátozás nélkül kapta az 53 (a gyerekesek 57) százalékos munkanélküli-segélyt.

Mindeközben elmaradt azonban a szociális ellátórendszerek reformja, amiből egyenesen következett az eladósodás. Vagyis az 1998 után hatalomba került Schröder-kormány már kényszer hatására cselekedett (de még ők is halogatták, s csak másodszori megválasztásuk után mertek nekiállni a reformoknak), ami persze mit sem változtat azon a tényen, hogy - a Friedrich Ebert Alapítvány idézett felmérése szerint - milliók számára befejeződött a német jóléti társadalomról szóló álom. És hát az is a képhez tartozik, hogy döntő részben keleten, vagyis az egykori NDK-ban. Az adatok részletesebb tanulmányozása során ugyanis kiderül, hogy az egész német lakosság 8 százalékát kitevő "leszakadtak" aránya az öt új keleti tartományban 20, nyugaton pedig csak 4 százalékos. A tipikus leszakadó keletnémet, férfi, alacsony iskolai végzettségű, és vidéken él.

Politikailag akkor válnak figyelmeztetővé ezek a részletek, ha valaki összeveti a legutóbbi, szeptemberi mecklenburg-elő-pomerániai tartományi választások eredményével, illetve az egyes pártokra szavazók demográfiai profiljával. A szélsőjobboldali NPD 7,3 százalékos eredménnyel bejutott a tartományi parlamentbe, ahonnan most már az állami költségvetésből származó pártpénzek segítségével terjesztheti idegenellenes, nacionalista politikáját. Az Infratest-dimap közvélemény-kutatói felmérték, milyen is volt a tipikus NPD-választó. Férfi (többnyire fiatal), alacsony vagy maximum középfokú iskolai végzettségű, 18 százalékuk munkanélküli. Vagyis meglehetősen közérthető formában bizonyosodott be a tétel, miszerint a szociálisan lecsúszott, hátrányos helyzetű s főleg kilátástalan jövő elé néző emberek fogékonyabbak a bűnbakokat megjelölő, szélsőséges és populista politikára.

Ezt nyilván csak fokozza, hogy közben látják, a társadalom felső régióiban csillagászati jövedelmekre lehet szert tenni. A Friedrich Ebert Alapítvány vizsgálatával egy időben vált ismertté, hogy a frankfurti tőzsdeindexet adó harminc nagyvállalat igazgatótanácsi tagjai tavaly 11 százalékkal növelték saját jövedelmüket (miközben a gazdaság kevesebb mint 1 százalékkal bővült), s egy főre eső fizetésük meghaladta az évi 1,7 millió eurót. A legjobban a Deutsche Bank topmenedzserei kerestek: fejenként 3,8 millió eurót, ami 26 százalékos növekedés az előző évihez képest. Náluk is, mint oly sok esetben, a hatékonyság növelése volt a fizetésemelés indoka: eredményesen építettek le feleslegessé vált munkahelyeket.

WEYER BÉLA / BERLIN

Hozzászólások