Szarajevó belvárosában már alig van jele a négyéves véres polgárháborúnak. Az óváros dzsámijai régi fényükben pompáznak, s helyreállították a szerb tüzérség egykori kedvenc célpontjainak számító magas irodaházakat, köztük a parlament korábban menthetetlennek ítélt épületét is. A lakóházakra tekintve már csak az új tégla láttán lehet arra következtetni, hogy másfél évtizeddel ezelőtt közvetlen találat érte az épületet. Az utcákról is eltüntették a háború után – meglehetősen bizarr ötlettől vezérelve – vérvörös festékkel kiöntött gránátbecsapódási krátereket. Néhány külvárosban ugyan még sok a rom, de a helyiek szerint négy-öt év múlva már minden látható sérülés eltűnik majd.

A lelkekben, még ha lassabban is, de szintén megkezdődött a sebek begyógyulása. „A vállalatnál, ahol dolgozom, az alkalmazottak közel harmada szerb. Nincs köztünk vita, az egész háborút a politikusok csinálták” – magyarázza a HVG munkatársának Szarajevó belvárosában az egyik kereskedőcégnél dolgozó Cerim. Az ötvenes éveiben járó férfi annak ellenére sem mutat haragot, hogy végigharcolta a háborút, s mióta mellette robbant egy gránát, jobb fülére teljesen süket.

A szerb városnegyedben sem gyűlölik a szomszédokat. Igaz, ügyelnek rá, hogy lehetőleg minden utcasarkon kint legyen a boszniai Szerb Köztársaság és a Bosnyák–horvát föderáció határát jelző tábla. A kávézók vendégei nem a nemzeti ellentéteket, hanem a két boszniai entitás szociális rendszerének különbségeit ecsetelték tárgyszerűen a HVG munkatársának, és készséggel elismerték: a helyiek jó része a muszlimok lakta belvárosban dolgozik, s egyiküket sem éri bántódás.

A Szarajevót a háború előtt jellemző multikulturalizmus azonban halálosnak tűnő sebet kapott. Korábban a szerbek, horvátok, muszlimok és zsidók egymás mellett laktak, együtt éltek és ezerszámra kötődtek vegyes házasságok. Mostanra a mintegy kétezres zsidóság háromnegyede elmenekült, a szerbek külön negyedekben laknak, és a horvátok sem keverednek a muszlimokkal. A belvárosban álló, szépen renovált ortodox templom is a megosztottság jelképe: a háború előtt mindig nagy volt itt a nyüzsgés, ám most a szerb hívők saját negyedeikben járnak imádkozni, és a belvárosi templomba szinte csak a turisták térnek be.

A helyzetet nehezíti, hogy az eltávozott szerbek, zsidók és horvátok helyére a szerbek és horvátok által megszállt kis falvakból elzavart muszlimok költöztek be, és ők még nem igazán szoktak hozzá a városi léthez. A mai Szarajevót jól jellemzi, hogy a főváros muszlim lakói maguk között is különbséget tesznek: sokan – némely lap kimutatásaira böködve – arról vitatkoznak, nem túlzott-e a más jugoszláv tagköztársaságból érkezett muszlimok helyi gazdasági és politikai befolyása.