Kulcsár Győző

Utolsó frissítés:

a Nemzet Sportolója

"Imádtam a filmeket, különösen A három testőrt meg a Rákóczi hadnagyát, amelyekben sokat vívtak. Így amikor gimnazistaként elkeveredtem a Dózsa vívótermébe, nem csoda, hogy egyből ott ragadtam" - mesél a majdhogynem banális pályaválasztásról a többszörös olimpiai és világbajnokként 63 éves korára a Nemzet Sportolójává is kinevezett párbajtőrvívó fenomén, akinek korai felfedeztetése óta szinte egész élete a vívás körül forog. Az igazi pörgés 23 évesen indul, amikor az 1964-es tokiói olimpián megszerzi első csapataranyát. Négy évre rá Mexikóvárosban ezt megduplázva megtetézi egyéni győzelemmel is, majd 1972-ben is hozza a már szinte kötelező csapataranyat. Egyéniben azonban - Münchenben, majd 1976-ban Montrealban is - "mindössze egy hajszálon múlt", hogy csak a bronz jött össze. Lelkesültebb sportújságírók Kulcsárt a párbajtőr Paganinijeként emlegetik, de ő közben tanulmányait a miskolci, majd a pesti műszaki egyetemen folytatva azért hőerőgépészi diplomát is begyűjt, sőt később a Villamosenergia-ipari Kutatóban állás is adódik - tudományos munkatárs kategóriában. Aztán 1979-től egy évig mégis inkább a válogatott vezetőedzője, majd rövid ideig a vívószövetség főtitkára is, de mivel "nem feküdt nekem az aktatologatás", ezért hat éven át inkább szövetségi kapitány. Utána évekig az itáliai Vercelli vívóegyesületnél töltekezik egzisztenciálisan, ahol Randazzóból és Milanoliból olimpiai bajnokot farag, és csak 2001-ben tér haza. Azóta a Honvéd LNX vívószakosztályának vezetőedzője - nála készül fel többek között a már olimpiai bajnokként hozzá szegődött Nagy Tímea, de az öttusa-világbajnok Balogh Gábor is.

"Szeretek zsugázni. Régen a bridzs, most az ulti megy. És néha sakkozom is, talán mert közel áll a víváshoz" - említi, mivel múlatja az időt, ha rákospalotai házából éppen nem indul Olaszországba meglátogatni lányát, Viktóriát, két unokáját és a vonalkódüzletben tevékenykedő vejét.

- Mintha a "nemzet sportolói" nem mernének igazán örülni az elismerésnek: mentegetőzniük kellene a címet el nem nyerő sporttársaik előtt. Ön is inkább eszi magát?

- Ugyan miért, amikor minden kívánt paraméter stimmelt rám?! Legfeljebb azért nem lehet felhőtlenül örülni, mert mindenhonnan disszonáns hangok hallatszanak: hogy ha ez igen, az miért nem? Persze tudjuk, sok az eszkimó, és kevés a fóka.

- A kimaradt Kárpáti György nyilván keserűség szülte nyilatkozata óta, miszerint ő ugye jobboldalisága miatt nem fért be a csapatba, mindenki mérlegelget: akkor most Gyarmati Dezső vagy Balczó András hova sorolódik? De még ha belemennénk is e címkézésbe, akkor sem tudnánk: önt melyik ládába szortírozzuk?

- A régi világban egy kérdés volt: belép vagy nem lép be? Én úttörő is talán ha egy napig voltam, és utána kész. Mondták, legyél párttag. Köszönöm, nem - volt a válaszom.

- És később odakinn, Itáliában? Ott sem izgatta a politika?

- Nem foglalkoztam vele, hogy éppen ki kukorékol. Az olasz amúgy is fantáziadús és rugalmas nemzet. Ha nem megy a boltja három napig, nekiáll átalakítani. Dühös, lóg az orra, de nekilát, és dolgozik. Ott nem kell politizálni.

- Beszéljünk mi is inkább a sportról! Amikor vívó lett, a magyarok fő fegyverneme a kard volt. Hogyan döntött a kicsit lenézett párbajtőr mellett? Kijelölték?

- Vass Imre bácsi, az Atya azt mondta: te hosszú vagy, jó colos, neked ezt kell csinálni. Persze ez sem ilyen egyszerű. A párbajtőr megfontolt sport. Itt egy tust is nagyon meg kell becsülni. Dédelgetni, óvni kell. A tőr és a kard sokkal robbanékonyabb és rohangálósabb.

- Amikor ön volt a csúcson, a sport egészen másként volt megélhetés, mint manapság. És mint mondják, a szakágak között a focisták és a pólósok mellett talán a párbajtőrözők voltak - hogy úgy mondjuk - a legéletrevalóbbak. Hogyan folyt akkoriban az egzisztenciateremtés financiális része?

- Naprakész piackutatást végeztünk, és fillérre tisztában voltunk minden valuta sima és keresztárfolyamával. Tudtuk, mit lehet behozni, amiért még nem balhéznak a vámon, meg hogy az olimpiai aranyérmeseknek nincs vámvizsgálat. Számtalan trükk volt. Megkértük például a külföldi versenyszervezőket, adjanak igazolást, hogy tiszteletdíjként egy frizsidert nyertünk. Persze nem nyertük, hanem megvettük, de így vám nélkül behozhattuk.

- Azért a fénypont az olimpia volt. Mit kapott hivatalosan egy-egy aranyért?

- Első olimpiai aranyamat éppen negyven éve szereztem csapatban. És kaptam érte tízezer forintot, egy negyed Trabant árát. Azért volt, ami még ma is csípi a csőrömet. Mi Nemere Zolival nyolc győzelemből ketten csináltunk hetet, miközben a csapat többi tagja ugyanahhoz az aranyhoz lényegesen kevesebbet tett hozzá, és így is fejenként hétezerrel többet kaptak. Baromi igazságtalannak éreztük, hiszen a belünket kitettük.

- Az élsporttal sokak számára akkor a továbbtanulás másoknak szűken mért esélye is járt. Gépészmérnök, tudományos munkatárs lett, ám ekként nem igazán alkotott maradandót... Sosem érzett csábítást, hogy használja is a diplomát?

- A Gresham-házban ültem, szemben a legszebb budai panorámával, és szerintem a fizetésbe be is építették ezt a kilátást. Olaszországban megfordult a fejemben, hogy mekkora barom vagyok, amiért abbahagytam. A hőerő-gépészmérnöki szaktudásommal ugyanis olasz barátaim szerint könnyen elhelyezkedhettem volna. De itthon elhívtak főtitkárnak, onnan szövetségi kapitánynak, és háromszor annyi volt a fizetésem, mint a kutatóban.

- Olasz vívóedzőként pedig talán még többet is kapott. Nem volt mégis lelkiismeret-furdalása, hogy gyártotta a hatékony ellenfeleket a magyaroknak?

- Hát, átéltem nehéz perceket. Amikor például az unokaöcsém vívott az egyik olasz tanítványommal, és aki vesztett, az kiesett. Nem is bírtam idegekkel, kimentem a teremből, döntsék el ők maguk. Vagy amikor a szöuli vébén összekerült a magyar és az olasz párbajtőrcsapat. Kvalifikációs verseny volt Sydneyre. Az volt a rend, hogy a vesztes mehet haza. Ez skizofrénia. Mégis, amit felvállal az ember, azt végig kell csinálni.

- Viszont túl a hatodik ikszen is remekül tartja magát. Sokat tesz érte?

- Megeszek mindent, és ott a három-négy fröccs is esténként. Igaz, mindennap fiatalok között vagyok. Naprakésznek kell lennem a zrikában, különben megkajolnak a srácok.

- Akik már eléggé ronda verekedő stílusban ugranak egymásnak. Ön is ezt tanítja?

- Tény, hogy ezek a gyerekek jóval gyorsabbak és atletikusabbak, mint mi voltunk. Viszont sokkal kevésbé képzettek. Ha ehhez a keménységhez valaki hozzá tudná adni a szupertechnikát, azé lenne a világ. És hát ez ma a szakma, persze hogy ezt tanítom.

- Nincs nosztalgiája, hogy kipróbálja, mit tudna még egy éles asszóban?

- Tíz éve még csináltam az olaszokkal. Aztán teltek az évek, és bár még mindig érzem, hogy igen, most kellene elindulni, már nem érek oda. Nem visznek oda az izmaim.

LINDNER ANDRÁS - HORVÁTH ZOLTÁN