Alulexponálva

Utolsó frissítés:

Máig hatóan befolyásolták a fényképészet fejlődését, alkotóik neve mégis többnyire elfelejtődött azon magyar találmányoknak, amelyekből néhányat meg lehetett tekinteni a héten zárult sajtófotó-kiállításon.

Akár fél órát is mozdulatlanul - szorítókkal, támasztókkal rögzítve - kellett meredni a fényképezőgép lencséjébe a fotográfia hőskorában annak, aki egy egyszerű portréképet szeretett volna magáról. A 170 éve fizikai kínokat is jelentő eljáráson változtatott 1840-ben egy bécsi egyetemi professzor, a felvidéki születésű Petzvál József, aki megalkotta azt a nevét viselő tételt, amely alapján nagy fényerejű, optikai hibáktól mentes lencserendszert lehetett összeállítani, s így a tortúra kevesebb mint egy percig - majd később a másodperc töredékéig - tartó "kattintássá" változott. Az ő képlete alapján készítette el Peter Wilhelm Friedrich von Voigtländer bécsi optikus a portréfényképezést forradalmasító objektívet. A sokoldalú magyar tudós, aki matematikán kívül mérnöki tudományokkal, ballisztikával, csillagászattal és akusztikával is foglalkozott, 1891-ben, 94 éves korában hunyt el Bécsben. A fotográfiával kapcsolatos felfedezései üzletileg is komoly hasznot hajtottak, de nem neki, hanem az élelmes Voigtländernek; igaz, utókori jóvátételként Petzválról később Bécsben és Budapesten is utcát neveztek el.

A legjelentősebb magyar vonatkozású fotográfiai találmányok egyébként nagyjából száz évvel Petzvál után születtek, az 1930-1940-es években - és többnyire külföldön. A fotovegyészetben két meghatározó egyéniség is kísérletezett ekkortájt, Gáspár Béla és Rott Andor. Az 1898-ban Erdélyben született - csupán a szaklexikonokban jegyzett - Gáspár orvostudományt és gyógyszervegyészetet tanult Budapesten, ám az 1930-as években Németországban, majd Belgiumban már elsősorban a fotokémiai kérdések izgatták. Ekkoriban dolgozta ki róla elnevezett filmeljárás alapjait. A Gáspár-color a színroncsolás elvére épül, és mindmáig a legtartósabb és legszínhűbb képkidolgozási módszer. A filmfelületen a fényérzékeny emulziós rétegekbe eleve bele van keverve a festékanyag is, amelyből leoldják a negatív képet, a celluloidon így a pozitív színezékkép marad. Erre az anyagra az 1930-as évek derekától számos animációs filmet másoltak, utóbb pedig ezt az eljárást megvásárolva fejlesztették ki a fotósszakmában máig fogalomként emlegetett Cibachrome nevű (ma Ilfochrome-ként forgalmazott) pozitív anyagot, amely a leginkább ellenáll a napfény erejének és az idő múlásának.

Gáspár kortársa, Rott Andor a két világháború között a belga fotó- és filmnyersanyagokat gyártó Gevaert cégnél kezdte pályafutását, és legkiemelkedőbb teljesítményének az úgynevezett közvetlen pozitív fényképészeti eljárás (angol rövidítéssel: DTR) 1939-es kidolgozását tartják - mondja Gadányi György fotóművész és -történész, akinek gyűjteményéből válogattak a szóban forgó kiállításon. Az egészen más témában kutató Rott által feltalált ezüstdiffúziós eljárás - amelynek lényege, hogy a kidolgozásnál a fixír és a hívóanyag egyidejűleg van jelen, és ezek azonnal kölcsönhatásba lépnek - látványos karriert futott be. A DTR szabadalmának felhasználásával az amerikai Edwin H. Land öt évvel később polaroid néven hozta forgalomba világhírűvé vált egyperces fényképezési eljárását.

A minden előképzettség nélküli kattintgatás - vagyis az amatőrök - felé történő újabb ígéretes lépésre szintén az 1930-as évek végén került sor. Az amerikai George Eastman által fényérzékeny anyagok előállítására alapított cég már 1888-ban piacra dobott olyan, Kodaknak nevezett kamerákat, amelyekbe száz felvétel elkészítésére elegendő nyersanyag került. Üzletként sem volt utolsó, hogy mind az előhívást, mind a gépek újratöltését a gyár végezte. Egészen a második világháborút megelőző időkig azonban nem volt olyan fényképezőgép, amely "magától" pontosan állította volna be a filmre jutó fény mennyiségét szabályozó rekeszt (szakszóval: a blendét). Ilyet 1939-ben a New York-i világkiállításon mutatott be először a gyár Super Kodak Six-20 néven. E masina tervezője a magyar származású Mihályi József volt. A foglalkozására nézve szerszámkészítő és precíziós műszerész 1907-ben (18 évesen) a Délvidékről szakadt az Újvilágba, s 1923-tól dolgozott a fotós világcégnek, ahonnan végül a fejlesztés egyik fő irányítójaként ment nyugdíjba. A fotóipar Edisonjaként is emlegetett Mihályi 200, fényképészettel kapcsolatos szabadalmat jelentett be (egyebek mellett azt, amely alapján elkészítették a fekete-fehér és a színes filmek cseréjét egyetlen mozdulattal lehetővé tévő, két filmtartó egységű Kodak Ektrát).

A Super Kodak Six-20 - amelynek ma mindössze három darabja ismert Európában, az egyik éppen a Nemzeti Múzeumban most zárult sajtófotó-kiállításon volt látható - tulajdonképpen kétszeresen is magyar fejlesztés. Mihályi ugyanis felhasználta a néhány évvel korábban Magyarországon Riszdorfer Ödön jogász által kidolgozott és szabadalmaztatott fénymérési és automatizálási eljárást is. A gép működésének lényege, hogy "a beépített fénymérő kilendülő mutatójára a kioldógomb megnyomásakor felülről rácsúszik egy sűrű fésű - magyarázza Gadányi -, s ezzel rögzíti a fénymérési adatokat. Amikor ezt követően a fotós felhúzza a gép filmtovábbítóját, a blende először teljesen kinyílik, a mechanika viszont csak addig az állásig engedi visszacsukódni, amely megfelel a mért fényerősségnek." A találmány jócskán megelőzte korát (csak 600 darab készült a gépből), de ez volt az első eleme az "előképzettség nélküli", amatőr fotózás korszakának, amelynek másik feltételére, az önműködő élességállításra egészen az 1970-es évek második feléig kellett várni.

Akár világsiker is lehetett volna az az új rendszerű fényképezőgép, melyet a második világháború idején kezdett el tervezni Budapesten Dulovits Jenő. Az ellenfényes, lágy kontúrú képeivel a korábbi évtizedekben iskolát teremtő fotóművész azt szerette volna megoldani, hogy a fotósok exponáláskor a szemük elé emelhessék tükörreflexes gépüket, és valóban azt lássák benne, ami az elkészített képen lesz. Addig ugyanis felülről kellett belenézni a keresőbe, amelyben ráadásul az oldalak is felcserélődtek (a jobbról belépő alak a gépben balról érkezett), a rekeszt pedig a kép megkomponálásakor a megfelelő megvilágítás miatt teljesen ki kellett nyitni, majd újra be kellett állítani a fotózáshoz szükséges értékre. Mindezen problémákra kínált megoldást az 1948-ban a Gamma Optikai Művekben elkészült Duflex gép, igaz, a szemmagasságba emelhető keresőt nem a ma is használatos prizmával oldotta meg - mivel arra a német Zeiss-Ikon gyárnak már volt egy szabadalma -, hanem tükörrendszer segítségével. De "tucatnyi olyan újítás volt benne (például a bajonettes, gyors cserét lehetővé tévő objektívfoglalat, illetve a tükör felcsapás közbeni hátrahúzása, ami nagyobb látószögű lencse használatát tette lehetővé), amelyek más gépekben csak két-tíz évvel később jelentek meg, akkor is csak külön-külön" - állítja Gadányi György. A Duflex sorsa szinte megszületésekor eldőlt: 1949-ig legfeljebb 3 ezer darab készült belőle, és bár külföldi fotósok, szakértők nagy jövőt jósoltak neki, iparpolitikai megfontolásokra hivatkozva leállították termelését. Sokat támadott, súlyos cukorbeteg tervezőjét pedig 1972-ben bekövetkezett haláláig szinte teljesen mellőzték.