HVG Extra Pszichológia
HVG Extra Pszichológia

Mi a különbség, ha azt mondom a gyerekemnek, hogy „nyughatatlan vagy”, vagy ha egy szakértői bizottság azt írja róla a szakvéleményében, hogy „hiperaktív”? Számos pró és kontra érv sorakoztatható fel a gyerekkorban adható diagnózisokhoz, címkékhez kötődően. Egy biztos: önmagukban semmit sem jelentenek.

- Te miért vagy itt? ADHD?
- Nem. Lacika diszes lett, Anna meg a tavaszi autóbalesetünk miatt PTSD.
- Ó, az komoly. És SNI-sek is vagytok?

A két szülő beszélgetésének akkor lettem fültanúja, amikor egy kedves iskolapszichológus ismerősömre várakoztam a szobája előtt. Lacikán és Annán kívül évente több tízezer gyerek kap hasonló címkéket Magyarországon.

A címkék a boltban segítik az eligazodást. És szeretjük vagy sem, a címkék megkerülhetetlen részei a mai magyar oktatási és gyermekvédelmi rendszernek is (az ADHD a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar, a „disz” specifikus tanulási zavarok gyűjtőneve, a PTSD poszttraumás stresszt jelent, az SNI pedig a sajátos nevelési igényt). Meghatározott szolgáltatások, segítségi formák, támogatások csak bizonyos „címkék” után járnak. Jogszabály írja elő, kik és hogyan, milyen formában minősíthetik a gyerekünket; miközben a másik oldalon gyermeknevelési és pszichológiai könyvek garmadája szól arról: ne minősítsd a gyerekedet!

Megbélyegző helyzetek

A gyereknek nagyon könnyű belefutnia megbélyegző helyzetekbe. Elég, ha gyorsabb, lassabb, rámenősebb, vagy éppen szégyenlősebb a többieknél, a környezet gyorsan rásütheti: viselkedési problémás. A gyerek személyiségének, viselkedésének egy-egy jellemzője abban a pillanatban stigmává válik, pedig egyértelmű, hogy a személyiségét sohasem lehet egyetlen szóval elintézni. Gyerekjogi szempontból nem kérdés, hogy az ismert kategóriák, címkék csak másodlagos jelentőségűek lehetnek. Minden gyerek elsősorban gyerek, és csak másodsorban diszgráfiás vagy viselkedési zavaros.

 

Ő lesz a rossz gyerek
©

Gyerekjogi alapelv az is, hogy minden elérhető segítséget és támogatást meg kell kapnia minden gyereknek ahhoz, hogy egészségesen fejlődhessen, tanulhasson és kibontakoztathassa képességeit. Továbbá fontos gyermekjogi előírás, hogy mindenkor a gyerek szükségletére kell reagálnom, és nem a rá ragasztott címkére. Ez fontos ahhoz, hogy elkerülhessük a megbélyegzést, a hátrányos megkülönböztetést, s nem utolsósorban, hogy a gyerek valódi szükségletére válaszoljunk.

Önálló életre kelnek

A „rendszerszintű kategorizálás”, azaz amikor a gyerek hivatalosan bekerül valamelyik kategóriába, némiképp eltér attól, amikor a szülő vagy mások minősítik őt. Vitathatatlan előnyei vannak, hogy ma már számos tanulási nehézséget vagy viselkedési zavart nevén tudunk nevezni. Ha nem ismernénk a diszlexiát, nem is tudnánk speciális oktatási programokat, segítő szolgáltatásokat nyújtani. A gyerekek összehasonlítják magukat másokkal, felismerik a saját erősségeiket, gyengeségeiket. Ezért számukra is segítség, ha elmagyarázzák nekik, hogy a diszlexiások nem azért olvasnak nehezen, mert buták, hanem mert az agyuk másképpen működik.

Diagnózis hiányában viszont elindulhat egy ördögi kör, ami kezdődik a tanulási nehézséggel, folytatódik a figyelemzavarral, majd végül viselkedési problémákban tetőzik. Ha a szülő és az iskola hárítja a problémát, akkor a végén a gyerek megfelelő segítség és támogatás hiányában másféle címkéhez juthat: ő lesz „a rossz gyerek”. Ugyanakkor a „hivatalos címke” is önálló életre kelhet, és mindenféle mélyebb magyarázat vagy részletes vizsgálat helyett egyszerűen rásütik a gyerekre a billogot: ADHD, PTSD, SNI.

Túl gyors egyszerűsítések

Sajnos a mai oktatási rendszer a teljesen átlagos, homogén és „normális” egyedeket preferálja, az ettől eltérőekkel vagy nem tud mit kezdeni, vagy kíméletlenül nekifog standardizálni. A társadalmat legalább annyira fontos tájékoztatni, érzékenyíteni, tudással ellátni ezekkel a kategóriákkal kapcsolatban, mint magukat a szülőket vagy a gyerekeket. Enélkül hajlamosak vagyunk túlreagálni, vagy éppen alulreagálni, ha a felcímkézett gyerek akcióba lendül. Nem foglalkozunk a jelzéseivel, mert azokat mind a címkéje mögé söpörjük.

 

Elsősorban gyerek
©

De a gyerek oldalán is gyakran látni, hogy úgy kezeli a saját „címkéjét”, mint ami felmenti őt az erőfeszítések alól. Az említett iskolapszichológus ismerősöm gyakran számol be ilyen és hasonló mondatokról: „Nem tudom végigülni az órákat, mert hiperaktív vagyok...”. Pedig a viselkedésünket mi magunk választjuk, tehát azzal kapcsolatban fejlődhetünk, változtathatunk, saját döntéseket hozhatunk.

Időnként felmerül a kérdés: nem túl gyorsan sütjük rá a bélyeget azokra a gyerekekre, akik nem felelnek meg az elvárásoknak? A felnőttek világa számára sokszor azért könnyebb egy gyereket diszlexiásnak, aspergeresnek, ADHD-snak sorolni, mert akkor nem az ő hibája, ha a gyerek nem teljesít. Mintha szeretnénk a címkéket. Leegyszerűsítik a beszélgetéseket, érthetővé, megfoghatóvá tesznek bonyolult dolgokat. A kategória, amibe a gyerek kerül, megerősíti a szülők, a tanárok gyanúját, hogy valami nincs rendben a gyerekkel – s ezáltal némiképp mentesíti őket a felelősség alól. A diagnózisok emellett kivívhatják a környezet együttérzését is, hiszen nehéz lehet a viselkedészavaros gyerek szülőjének, tanárának lenni.

Kivételek nélkül

Akármennyire szabadon és elfogadóan tekintünk is a gyerekünkre, sok minden befolyásolja az elvárásainkat, a gyerekneveléssel, a gyerek fejlődésével kapcsolatos komfortérzetünket. Például ahogy minket neveltek (tudatosan vagy tudat alatt) befolyásol minket abban, hogy mit gondolunk arról, milyen is a „normális”, az „átlagos” gyerek. És ha azt látjuk, hogy bármennyire igyekszünk is, a gyerekünk nem sorolható ide, akkor a „bekategorizálása” megkönnyebbülést hozhat, hiszen így eljut olyan szakemberekhez és szolgáltatásokhoz, ahová enélkül nem tudna.

Hiszen ő
©

Amikor egy gyereket „felcímkézünk”, fennáll a kockázata, hogy megszűnünk úgy tekinteni rá, mint aki mindenre képes, hiszen ő: (ide bármelyik címke szabadon beírható). Ez nemcsak a gyerek lehetőségeit szűkíti be, fejlődési pályáját torzítja, de a szülői (és a tanári) döntéseket is befolyásolja. Ha valaki nem szól rá egy tizenéves gyerekre, csak azért, mert hiperaktív, hogy próbáljon meg az asztalnál maradni, és végigenni az ebédet, tulajdonképpen elmulaszt egy lehetőséget, hogy a fiatal számára következetesen határokat jelöljön ki, vagy segítse őt a szabálykövetésben.

Önmagában a címke tehát igazából nem jó semmire, ha nem egészül ki valódi segítséggel, támogatással és a gyerek elfogadása mentén annak szándékával, hogy lehetőséget biztosítsunk neki megérteni a saját működését, és abban fejlődni.

Dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogász

Olvassa el a WMN-en, hogy látja mindezt egy megrögzött rossz kölyök, ma már három gyermek büszke édesanyja!

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, melyben az evés lélektanával foglalkozunk. Keresse az újságosoknál vagy rendelje meg!

 

Ha most fizet elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, 20% kedvezményt kap vagy ajándékba kaphat kétféle könyvet: a Most élj! címűt vagy a Mit tenne Freud?-ot.

 

 


Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Nem váltották valóra a nyugdíjasok Kósa Lajos álmát

Nem váltották valóra a nyugdíjasok Kósa Lajos álmát

8 százalékos béremelést kapnak az ápolók júliustól

8 százalékos béremelést kapnak az ápolók júliustól

Jól jártak a hőséggel a szúnyogok

Jól jártak a hőséggel a szúnyogok

Itt az Alpine A110S, 2019 majdnem Év Autójának sportosabb változata

Itt az Alpine A110S, 2019 majdnem Év Autójának sportosabb változata

Megindult a roham a Balatonra, bedugult a 7-es út

Megindult a roham a Balatonra, bedugult a 7-es út

40 év után visszatért a "halálból" a bermudai nagy szárazföldi csiga

40 év után visszatért a "halálból" a bermudai nagy szárazföldi csiga