Európa focizik
Egy hónapig a labdarúgásról szól Európa: egy év csúszással a járvány miatt, valamelyest módosult körülmények között, de itt a 2020-as foci-Eb. Ráadásul annyira itt van, hogy négy meccset Budapesten játszanak, a torna 24 csapata között pedig ott van a magyar válogatott is. Kövesse az Eb minden pillanatát, hírét a hvg.hu cikksorozatával.
„Európa keleti részén a futball államügy; az alárendeltségi és marginalitási komplexusban szenvedő nyomorult kisállamok ügye.”
Hadas Miklós és Karády Viktor 1994-ben írt sorai egy, a háborúk és szomszédok közötti harcok sújtotta Kelet-Európát, illetve Magyarországot mutatnak be, ahol a foci – gyakorlatilag mióta az létezik Európában – mindig több volt holmi labdajátéknál. A grundoktól a budai kerületekig, a munkásosztálytól az elitig hidat képző tömegsport nem csupán könnyen érthető központi eleme volt a közéletnek, de a korai sikerek megengedték, hogy a nemzeti nagyság romantikája a sporton keresztül legalább ideiglenesen felülírja a sanyarú magyar múltat és jelent.

2016 nyarán azt is megtudtuk, hogy nemcsak több volt, de a 21. században továbbra is több a futball az emberek kedvenc sportjánál. A sanyarú múlt kiegészült további huszonévek sportbéli kudarcaival, a sanyarú jelen pedig egy szétesés szélén álló magyar társadalmat mutatott, ahol kialakulóban voltak az áthidalhatatlan ellentétek sorosbérenc és hazafi, hazaáruló és patrióta között. Mégis, Szalai Ádám bepiszkálta, pöckölte, tuszkolta a labdát az osztrákok kapujába, és a falak leomlottak, a Nagykörút megtelt, és pár hét erejéig a futball újfent államügy lett, egymásra találtak az emberek a sikerben.
Tömegpszichózis
A futballban, illetve alapvetően a sportokban rejlő tömegkohéziós erőt érdemes komolyan venni. Síklaki István szociálpszichológus szerint a csoportidentitás iránti alapvető evolúciós vágy nyilvánul meg a szurkolásban, a sporthagyomány pedig egészen az ókori Görögországig nyúlik vissza. Bár léteznek más, például a maszkulinitáshoz köthető jegyek is a közös rajongásban, társadalmi szempontból nézve a sport leginkább ennek a mindenki által természetesen keresett tömegpszichózisnak ad intézményes kereteket.
A sportfanatizmusban már-már törzsi összetartó erő rejlik, aminek a nemzetiség külön értelmet adhat – teszi hozzá Annastiina Kallius, a Helsinki Egyetem Magyarországgal foglalkozó antropológusa. Egy ilyen közösségben például a fiatalok saját tapasztalataikból tanulják meg a kollektív szabályokat és a hovatartozás társas dinamikáit, és azt sem szabad elfelejteni, hogy kevés annyira hatásos, alapvetően pozitív töltetű megmozdulás létezik, mint a sportszurkolás (félretéve annak időnként gyűlöletkeltő megnyilvánulásait).
Bár Magyarország történelme több tekintetben is eltér az európai általánostól, a futball historikusan kitüntetett szerepe egyvonalban van a kontinenssel. Síklaki szerint a futballőrület az angol kultúra 19–20. századi meghatározó szerepéből ered Európában, de természetesen mellette szól a játék milyensége is. Azzal, hogy maga a sport könnyen érthető és viszonylag látványos, pont jó méretű tömegeket hoz össze egy helyen, ráadásul rendkívül könnyen és bármilyen társadalmi-gazdasági háttérből érkezve játszható, a kontinensen már-már az a meglepő, ha egy adott országnak nem a foci a nemzeti hitvallása.

Magyarországon az elhivatottságban természetesen van egyfajta Aranycsapat-nosztalgia is, de ebben sem vagyunk „egyediek”: a kis országok, ahogy a történelmi-társadalmi témákban, úgy a sportban is a múlt sikereiből élnek, és egy-egy jó eredmény ezt a nagyságot eleveníti fel – egészíti ki Kallius.
A NER-ben megszokod a negatív társadalmi energiákat és lenyűgöz az ellenkezője
A 2016-os Eb-sikerekben Magyarországnak kétféle frusztrációját is sikerült levezetnie. Folytatva az előző gondolatmenetet, Síklaki István szerint nagyon kellett már a magyar szurkolói tábornak egy közös siker, a több mint negyven, Eb-részvétel nélkül eltelt év után pedig csak hab volt a tortán, hogy jól is teljesített a válogatott.

Mai, illetve futball-neutrális szemmel nézve azonban sokkal súlyosabb tanulság volt, hogy 2016-ban kiderült:
a válogatott az egyetlen dolog, amelyből a NER nem tudott megosztó kérdést csinálni.
Annastiina Kallius szerint a 2010 utáni magyar társadalmat lehetetlen a NER-en kívül elképzelni: a Fidesz-kormányzás alatt átalakultak a kapcsolatrendszerek, az emberek pedig hozzászoktak a folyamatos megosztottsághoz.

Társadalmi vízválasztó lehet az idei Európa-bajnokság
Ha 2016-ban még csak csoda volt, az elmúlt öt év társadalmi eseményeit követően már konkrét tétje van annak, hogy össze tudja-e kovácsolni a magyarokat a futball – fogalmaz Kallius. „Sokkal tisztábbak és érthetőbbek a társadalmi ellentétek, mint 2016-ban voltak,
és ha már a foci sem tudja ezeket túlszárnyalni, az ijesztő képet festhet a valóságról, és arról, milyen mély sebeket ejtett a közösségi életen 11 év a NER-ben.”
Kallius szerint a magyaroknak szüksége van arra, hogy a politika ideiglenesen kivonuljon a mindennapi életből, és a nemzetközi diskurzusokban se csak Orbán Viktorral azonosítsák az országot. Az antropológus nem zárja ki – pláne egy jó szereplés esetén –, hogy az Eb-ből ismét kollektív közösségi élmény legyen, azt viszont valószínűnek tartja, hogy a közbeszéd eldurvulása és a társadalom polarizációja miatt sokkal hamarabb fognak politikai témák megjelenni: ha jól teljesít a válogatott, azt a NER a saját sikerének élheti meg, egy kudarc után viszont ott a lehetőség, hogy az orbáni focipolitikát kritizálja az ellenzék.
Síklaki István valószínűsíti, hogy hiába sikerült minden történelmi és kulturális dologban megosztani az embereket az elmúlt években, a futball iránti közös szenvedély még 2021-ben is felül fog tudni kerekedni a személyes ellentéteken. Az euforikus érzést ráadásul nemcsak a sport, de az élethelyzet is elősegítheti: másfél év bezártság után a társadalom ki van éhezve a közösségi élményekre, és a sport esetében, amelynek lelke az együttlét, a tömegpszichózis, fokozottabban érvényesül ez a természetes vágy.