A vízbe mártott teszt

Utolsó frissítés:

Ahogyan az óceánokon járó felfedezők vártak egykor hajójuk árbockosarából "föld" kiáltást, úgy várják most a "víz" felfedezésénekbejelentését a Mars bolygót vizsgáló különféle berendezésektől. Legújabban a bolygón már napok óta vizsgálódó Spirit Mars-járóról jött egy biztató jel. A teljes bizonyosságra azonban még várni kell.

Az Egyesült Államok Űrkutatási Hivatala, a NASA munkatársai éppen csak végeztek az új Mars-expedíció sikerét ünneplő pezsgőbontással, máris kiadhattak egy újabb (fél) győzelmi jelentést: lehet, hogy a Spirit Mars-járó laboratóriuma víz nyomára bukkant a vörös bolygón. A lelkes Mars-kutatók körében már régóta várt bejelentés bizonyosságát azonban némileg viszonylagossá tette a módszer, amivel erre a következtetésre jutottak. A közvetettnek mondható adatot egy olyan infravörös kamera (szaknevén: termikus emissziós spektrométer) szolgáltatta, amely az anyagok által kibocsátott hőhullámok alapján képes megállapítani, milyen összetételű ásványok találhatók a környezetében. Ez a képessége azon alapul, hogy a különböző összetételű kőzetek hasonló napsugárzásra más tempóban melegszenek fel. Nos, a Spirit ily módon számos, szénből és oxigénből álló, karbonátot és hidrogénionokat tartalmazó ásványra bukkant, ami például a New Scientist vezető londoni tudományos hetilapban megnyilatkozó szakértők szerint leggyakrabban huzamosabb időt víz alatt töltött kőzetekben jöhet létre - legalábbis földi körülmények közepette. Az első ilyen "kőzetdetektort" tulajdonképpen kifejezetten a Mars-kutatásokra fejlesztették ki - igaz, a prototípus odalett, amikor 1993-ban megszakadt a kapcsolat a nem sokkal korábban fellőtt Mars Observerrel.

A Marsról érkező első biztató eredmények még nem mindenkit győztek meg. Ők leginkább arra várnának, hogy a Spirit vagy a bolygóra lapunk megjelenése után leszálló Opportunity Mars-járó netán mészkőre leljen, ami valóban egyértelműen bizonyítaná a víz - és a szerves élet - egykori jelenlétét. Ennél többet persze - legalábbis vízügyben - nem is igen lehet várni a két amerikai űrszondától, mivel azok főként csak afféle "robotgeológusi" munkát végeznek, és nem feladatuk közvetlenül az élet más nyomai után kutatni. Sokkal nagyobb eséllyel kereshetett volna vizet - mondják - az 1999-ben elveszett Mars Polar Lander, mivel azt kifejezetten a déli pólus körzetébe küldték. Márpedig ott, mint más kutatási eredményekből mára már minden kétséget kizáróan kiderült, nemcsak szén-dioxidból álló szárazjég, hanem valódi vízjég is található - fejtette ki a HVG-nek Horváth András csillagász-űrkutató, a TIT Budapesti Planetárium igazgatója.

Egyelőre azonban meg kell elégedni részeredményekkel. Ilyen a Mars Odyssey szonda 2002-es felfedezése, minek során speciális neutronspektrométereivel olyan mennyiségű hidrogénkoncentrációt mutatott ki a felszín alatt, a pólusok környezetében, ami - a földi analógiák alapján - csakis víz vagy vízjég lehetne (HVG, 2002. június 8.). Persze az is igaz, már régebben sejthető, hogy a kék bolygón született paradigmák nem mindig állják meg a helyüket a vörös bolygó esetében. Amint arra a tudományos világ időnként hibás előfeltételezésein nyelvüket köszörülő örök kétkedők nem felejtenek el rámutatni: hasonló premisszák miatt nem lelt semmilyen életjelre az 1970-es évek derekán a Marson egyébként példamutatóan landoló és kutató két, ugyancsak amerikai Viking szonda sem.

Az elsősorban a marsi életformák után nyomozó berendezések készítői akkor abból indultak ki, hogy - mivel az általuk ismert földi élet elsősorban szén alapú - az esetleges marsi életformák is csak szén alapú anyagcsere útján létezhetnek. Így aztán - mondta el a HVG-nek Kelemen János csillagász-űrkutató - a közel harminc évvel ezelőtti expedíció csupán ezek után kutatott. Egyebek között akként, hogy a szondán lévő egyik apró kamrában - amely kizárólag a földi légkörtől nem fertőzött, "tiszta marsi levegőt" tartalmazott - 13-as szénizotóppal megjelölt szénvegyületeket és vízgőzt bocsátottak a Mars felszínéről begyűjtött talajmintára. Azt remélték, hogy megfelelő idő után egyes szénatomok beépülnek majd, és így közvetett módon igazolják a biológiai anyagcsere lehetőségét a Marson. De egyértelmű válasz ekkor sem született: a kísérlet végén megfigyeltek ugyan némi szénbeépülést, ám végül nem lehetett eldönteni, hogy ezt valamilyen élőlény "okozta", vagy csupán felszíni kémiai jelenség zajlott le.

A vizsgált lehetőségek skálája mára kiszélesedett: kiderült ugyanis, hogy létezhetnek igen egzotikus életformák is - és ennek bizonyítékaira ráadásul itt leltek a Földön. A múlt század utolsó harmadának tudományos felfedezése volt, hogy az úgynevezett mélytengeri füstölőknél (egyes víz alatti vulkánoknál) számos egysejtű, de még néhány többsejtű élőlény is egész jól elvan úgy, hogy a létezéséhez szükséges energiát kénvegyületekből bontja le. Ilyesfajta életformák után azonban a - kénvegyületekben egyébként bővelkedő - Marson mind ez idáig nem kutattak. Igaz, az eddigi legrészletesebb marsi kőzetkutatás sem magán a bolygón, hanem itt a Földön történt.

Az 1984-ben az Antarktisz jegében talált, közel 2 kilós, 4,5 milliárd évesnek gondolt és egy feltételezett "kozmikus koccanás" nyomán az űrbe, majd a Földre került marsi eredetű meteoritot ugyanis már sokféle módon fogták vallatóra. 1996-ban a NASA Johnson Űrközpontjának kutatói például azzal álltak elő, hogy az élet lehetséges nyomaira bukkantak a 13 ezer évig a Déli-sark közelében jegesedő marsi kőzetben. Az akkor Bill Clinton elnök által (is) bejelentett hírt arra alapozták, hogy a meteoritban apró, 100-300 mikrométeres karbonátos gömböcskéket találtak, amiket vasvegyületgyűrű vett körül. Akkor azt állították egyes tudósok, hogy ezek azért lehetnek az élet jelei, mert ilyenek "leggyakrabban baktériumok anyagcseréje nyomán keletkeznek". Igaz, utóbb azt is elismerték, ritka esetben magától is kialakulhat ilyesmi.

De volt a meteoritban más is: olyan apró vas-oxid-kristályok, amelyeket a Földön egyes baktériumok állítanak elő, és nagyban különböznek az amúgy a természetben egyébként is fellelhető vas-oxid-kristályoktól. Mi több, a NASA vezető asztrobiológiai központjának, az Ames Research Centernek a kőzetet 2001 februárjában górcső alá vevő tudósai egyenesen mágneses kristályláncokat fedeztek fel a meteoritban. Ők azt állították - olvasható Simon Tamás, az Origo tudományos rovatvezetőjének írásában -, hogy ilyesmi nem jöhet létre élő szervezeten kívül. Az Arizonai Egyetem kutatói azonban a maguk eredményei alapján megkérdőjelezték a fenti következtetést, mondván, korántsem elképzelhetetlen, hogy a meteoritban lévő kristálydarabkák csak merő véletlenségből hasonlítanak a földi baktériumok készítette kristályokra.

Ha ebben a kérdésben nem is, de a marsi élet tekintetében további érdekes adatokkal szolgálhatott volna a minap végleg elveszettnek nyilvánított - Charles Darwin legendás hajójáról Beagle-2-nek elnevezett - európai űrszonda. Az ugyanis laza talajban akár másfél méteres mélységig is le tudott volna fúrni, és onnan vett kőzetmintákat is vizsgálhatott volna, míg a Spirit és az épp landolni készülő Opportunity lényegében csak a felszínen kutakodhat. Igaz, aki tudja, mit kell nézni, annak így is bőven van mit látnia: a Spirit kamerái háromszor jobb felbontású képeket küldenek a Földre, mint a hét évvel ezelőtt landolt elődéi, a Sojourneréi. Ez azért is fontos, mert a tudósok szeretnének végképp megbizonyosodni afelől, hogy a Spirit landolási helyén, a Guszev-kráterben valóban víznyomok vannak-e. Az űrszondák képei alapján ugyanis a tudósok visszahúzódó, majd teljesen kiszáradó tó nyomainak vélik a kráterben látható párhuzamos vonalakat. Az ott gyűjtött kövek és talajminták végre bizonyítékot is szolgáltathatnak majd erre.

Mindazonáltal amerikai és európai űrkutatási szervezetek újabban a szovjet-amerikai űrvetélkedés csúcsidőszakát idéző versenybe fogtak: mindkét kontinens tudósai szeretnének 2030-ig embert juttatni a Marsra. Megint azt hangsúlyozzák, hogy robotok soha nem helyettesíthetik a geológusi terepmunkát. Így volt ez több mint három évtizede, a Hold-kutatás hőskorában is, amikor a hét éve elhunyt - s azóta egy űrhajó segítségével haló poraiban már a Holdon nyugvó - Eugene Shoemaker lett volna a geológus szakember-holdutas, ám egészségügyi okokból végül vissza kellett lépnie. Igaz, az így is legendává, de még inkább professzorrá lett Shoemaker volt az, aki felkészítette a későbbi Apollo-utasokat arra, hogy a Holdon tudományos kutatásokat végezzenek.

IZSÁK NORBERT