Eldöntetett: maradhat Bernáth Aurél Munkásállam című falfestménye a Képviselői Irodaház - a volt egypártközpont - előcsarnokában. Az alkotó csupán egy volt azon, más izmusokban nevet szerzett mesterek sorában, akiknek azt a leckét adta fel a magát szocializmusnak nevező rendszer, hogy gondolkodjanak realistán.

"Nem látok semmi kivetnivalót abban, ha politikusaink a napi események ábrázolását kívánják festőinktől. A festészet hosszú történetében alig van két évszázad, amikor a festők nem megrendelésre dolgoztak" - válaszolta Bernáth Aurél az 1947-1948 fordulóján Pán Imre művészetteoretikus által neves íróknak és festőknek feltett, ám csak 1982-ben megjelenhetett, a művészet és politika viszonyát firtató körkérdésre. Ebből akár magától értetődő is lehetne, hogy mintegy jó két évtized múltán a festő elvállalt az akkori hatalmasságoktól egy megbízást, készítsen a Magyar Szocialista Munkáspárt az egyszerű földi halandók elől egyébként szigorúan zárt székházának aulájába egy hatalmas falfestményt.

A Bernáthot is meginterjúvoló Pán kérdésfeltevésének akkori aktualitását jól mutatja, hogy a kommunista párt kemény kultúrpolitikai vonalának szócsöveként Pogány Ö. Gábor művészettörténész, a Fővárosi Képtár (ma: Kiscelli Múzeum) igazgatója is pontosan megfogalmazta, mire kell számítani a művészet világában: "Ma már kulturális tevékenységnek csak annyiban van létjogosultsága, amennyiben a szocialista építéshez hozzájárul" - szólt a nyers üzenet 1949-ben egy, a Szépművészeti Múzeumban rendezett kiállítás megnyitóján.

Mint az Pataki Gábornak, az MTA Művészettörténeti Kutató Intézet igazgatóhelyettesének az 1948-1949-ben zajló képzőművészeti vitákról szóló, hat éve írt tanulmányából is tudható: a politikai elvárásokba nem illeszkedő csoportosulások felszámolásával központosított művészeti életben az állampárt monopolizálta az alkotói lehetőségeket, és ezzel elég világosan megszabta az elvárt irányt. Jól mutatja ezt az akkori egyetlen képzőművészeti lapban, a Szabad Művészetben megjelent lista, mely a korszak első nagy művészeti seregszemléjéhez, az 1950-ben rendezett I. Magyar Képzőművészeti Kiállításhoz adott hetven témajavaslatot, illetve azokhoz meglehetősen komolyan veendő címet is. Olyanokat, mint Az első traktor a faluban vagy Határvadászok disszidáló tőkést fognak el.

A legújabb kutatások azonban azt is látni engedik, hogy a sok alkotót lelkileg (és egzisztenciálisan) megnyomorító ízlésdiktatúra falán akadtak azért rések is. Például éppen a Bernáth Aurélt is a soraiban tudó, a nevében a befogadó kávéházat viselő, főként posztimpresszionistákat egybegyűjtő Gresham-kör számára. Őket - tartja számon ma már a művészettörténet - többnyire békén hagyták, amit állítólag az egyébként ideológiai keménységéről elhíresült Révai József népművelési miniszternek köszönhettek. "Révai pontosan tudta, hogy a gyakran gyatra minőségű szocreál mellett már befutott művészekkel és minőségi képekkel is képviselni kell a szocializmust" - állította a HVG-nek Pataki Gábor. Tény, hogy a nagy művészeti kiátkozásokban gyakran kritizáltak között nem szerepelt Szőnyi István, illetve a Balaton festőjének tartott Egry József sem, akik "semleges" portrékkal, illetve tájképekkel vészelhették át a nehéz éveket. Mi több, különösebb hűségnyilatkozatok és -cselekedetek nélkül funkciókat is kaptak. Az 1949-ben Kossuth-díjra érdemesített Szőnyi például jelentős állami megbízások mellett a Képzőművészeti Főiskolán taníthatott.

Rosszabb sors jutott az avantgárdnak minősített szürrealistáknak, expresszionistáknak. Ezek a főképp az úgynevezett Európai Iskolához tartozó festők - például Bálint Endre vagy Rozsda Endre - nemhogy kiállítási lehetőséget nem kaptak, de a képzőművész-szövetségből kigolyózva még festékhez sem juthattak hivatalos úton. Némelyikük - mint például a szürrealista és egyébként politikailag mindig is baloldali Szántó Piroska, Vas István költő felesége - legalább könyvillusztrálásból élhetett. Bálint Endre viszont még kijjebb szorult, ő sok más avantgárddal együtt a Bábszínház számára tervezett bábokat és díszletet, s csak önmagának festhetett. A konstruktív stílusú Barcsay Jenőnek mentsvárat az először 1953-ban megjelent, azóta több kiadást is megért vaskos Művészeti anatómia című könyv jelentett, amelyet a főiskolán is okíthatott. Ő egyébként Pán Imre már említett körkérdésére akként válaszolt, hogy a politikusok "teátrális dolgokat kívánnának, vagyis meséljük el festékkel és ecsettel a napi politikát. Ami a festészetnek sem értelme, sem célja."

A tűrtek és a csak műteremnek alkotók mellett külön csoportba tartoztak a "kettős könyvelőknek" nevezettek. Ők nyilvánosan a rendszer által elvárt műveket teremtették, alkotói magányukban viszont a maguk választotta saját stílusban folytatták életművüket. Ezt a gyakorlatot követte egy ideig Rozsda Endre festő és élettársa, Barta Lajos szobrász is. A szürrealista Rozsda a túlélést szolgáló bábfestés mellett legfeljebb semleges tájképeket tudott elfogadtatni - műtermében viszont a politika szemében mindig is vörös posztó nonfiguratív művek készültek. Sőt a szintén csak nonfiguratív szobrait a sajátjának érző Barta még a Sztálin-szobor-pályázaton is indult 1951-ben. Ám nem bírták sokáig: 1956-ban Párizsba menekültek. "Hogy a rendszer szétdúlta az életemet, az biztos" - vallott Barta a környezeti ártalmak hatásáról a három évvel ezelőtti, a Szépművészeti Múzeumban megrendezett retrospektív tárlata alkalmából megjelent monográfiában.

A "kiátkozott" festők között olyan is akadt, akiről úgy tűnt, örökre hátat fordít a vászonnak. Az avantgárd Fekete Nagy Béla "civilben" kommunista volt ugyan, ám egyben szabadságra vágyó művész is, aki inkább felhagyott az alkotással, semhogy a kultúrpolitika által elvárt módon fessen. Helyette polgári foglalkozásából, erőműtervezésből élt - az ő nevéhez kötődik például az inotai erőmű, és csak az 1960-as években kezdett újra festeni és kiállítani.

Ám a tehetséges avantgárdok között volt valódi "stílusváltó" is. Időlegesen csakis szocreált alkotott például Bán Béla, aki korábbi darabos nőalakjainak és szürrealista szellemlényeinek a világát cserélte le a Kónyi elvtársat, a Ganz gyár sztahanovistáját vagy a Rákosi Mátyás sztálinvárosi látogatását megörökítő vásznakra. Múltját azonban így is a szemére vetették. "Művészete bár soha nem jutott el a teljes formátlanságig, mondanivalója bátor, harcos, igaz magatartást tükrözött, de a formalista kifejezésmód gátolta a tartalom teljes közlésében" - írta feddőn a korszellemnek megfelelően Dávid Katalin művészettörténész a festő 1955-ös, budapesti kiállításának katalógusában. Egy évvel később azonban Bán is inkább az izmusok pluralizmusát - az országból való távozást - választotta.

Tartósabban alkalmazkodott a korábban klasszicistaként hírnevet szerzett Pátzay Pál. Ő a háború előtt olyan műveket is készített, mint az 1937-es párizsi világkiállítás magyar pavilonjába rendelt, s még oklevéllel is jutalmazott Szent István-szobor, de aztán utóbb, 1965-ben ő mintázta meg a legismertebb - és igen sokáig a jeles napok tömegdemonstrációinak helyet adó Felvonulási téren álló, ma a budapesti Szoborparkban látható - Lenin-szobrot is. "Soha életemben nem értettem egyet egy politikai rendszerrel sem, akasszam fel magam?" - magyarázta utóbb ebbeli attitűdjét tanítványának, Melocco Miklósnak, aki a három évvel ezelőtt megjelent, Az ember és a mű című Pátzay-emlékkönyvben idézte fel ekként mesterét.

A legnagyobbak mindazonáltal nagyobb védettséget élveztek. Az új rendszer nagyon szerette volna például Csók Istvánt, a nagybányai iskola még élő tagját megnyerni. A második világháború végén még filmhíradó is megörökítette a jelenetet, midőn az idős mestert Ék Sándor, a Vörös Hadsereg tisztje, a szocialista realizmus felkentje - egy Lenin-plakátjával az 1934-es szovjet plakátverseny győztese - vezeti fel a fényre a légópincéből, mintegy "az értékek folyamatosságának, a régi és új találkozásának szimbólumaként" - legalábbis így értékelt a kísérőszöveg. Csók, miközben nem okozott nehézséget, eltekintett a szocreál átvételétől. Gesztust azért ő is tett, az 1890-ben készült Szénagyűjtőket például - 61 évvel később - új felfogásban újrafestette. "A heverő nő öregebb, nehéz munkában törtebb, mint az elődje. A parasztlegény már nem egykedvűen bámészkodik, hanem öntudatos büszkeséggel emeli köszöntésre poharát" - hasonlította össze a két művet, és talált sietve progresszív elemeket az új változatban Farkas Zoltán 1957-ben íródott monográfiája.

Az említett festők mellett persze nem kevesen voltak, akiknek nem kellett sem kitérni, sem változni, akiket a szocreál alkotott meg. Így lett e korszak emblematikus művésze a szabadiskolában festővé érett Felekiné Gáspár Anni, akinek Füttyös kalauznő című képe a korszak bezzegalkotásává nemesült. Igaz, a Kossuth-díjakat továbbra is inkább a nagyobb mesterek kapták. Ő a kalauznőért és a Készülődés május 1-jére című festményéért Munkácsy-díjban részesült.

SINDELYES DÓRA

Szellem

Függöny fel

Bernáth Aurél Munkásállam című falfestményét ezután nem csak a képet bő évtizede egy függöny mögé száműző honatyák...

Koronavírus: a Samsungot is elérte a baj, le kellett állítani a Galaxy Z Flip gyártását

Koronavírus: a Samsungot is elérte a baj, le kellett állítani a Galaxy Z Flip gyártását

Amerikai csúcsterepjáró: magyar tuningot kapott a vadonatúj Cadillac Escalade

Amerikai csúcsterepjáró: magyar tuningot kapott a vadonatúj Cadillac Escalade

Meghalt Csukás István

Meghalt Csukás István

Feladta magát a csepeli gyilkos

Feladta magát a csepeli gyilkos

Nem látta, hogy figyeli a kamera, így lopott - videó

Nem látta, hogy figyeli a kamera, így lopott - videó

Megugrott a koronavírusos fertőzöttek száma Olaszországban

Megugrott a koronavírusos fertőzöttek száma Olaszországban