Bernáth Aurél Munkásállam című falfestményét ezután nem csak a képet bő évtizede egy függöny mögé száműző honatyák láthatják - vagy kénytelenek nézni. A parlament kulturális bizottsága ugyanis - miután döntött arról, hogy a freskót túlságosan drága mulatság lenne Halász János fideszes képviselő iniciatívájára száműzni az Országgyűlés irodaházából - azt javasolta, valamilyen módon tegyék lehetővé a közszemlét a "szélesebb publikum számára" is. A Munkásállam a címén kívül azért is keltett konzervatív izgalmakat, mivel ott sakkozik rajta - ha nem is feltűnő helyen - Kádár János, az egykori MSZMP első embere. Ettől függetlenül azonban a Bernáth-művet, amelyet a párt 1969-ben rendelt az alkotótól, Dávid Katalin művészettörténész az elmúlt napokban is "a korszak egyik legjelentősebb alkotásának" nevezte. Ennek lendületében még azt is bedobta, hogy a képre - igaz, cvikker nélkül és általában is felismerhetetlenül - Bernáth odafestette a festés elkészültekor már mártírrá lett Nagy Imrét is.

Kétségtelen, a Munkásállam 1971-es elkészültekor nagy tiszteletet kapott, és nem csupán azért, mivel csak a pártszentélybe bebocsátott, kivételezett párttagok láthatták. Az alkotásnak egyébként az említett Dávid Katalin 1973-ban külön monográfiát is szentelt. Ám nem csak ő dicsérte. "Az elmúlt két év folyamán hozta létre méretében és szerkezetében egyaránt legjelentősebb freskóját, oly lobogással, kitartással, szellemi és testi erőfeszítéssel, amely a legszívósabb fiatal lelket és testet is komoly próbára tette volna" - laudált Keresztury Dezső író is 1971-ben. Más kérdés, hogy Bernáthot - akit tanítványai Van Gőghnek is neveztek - a nagy munka után annyira kiegyensúlyozatlannak látta, hogy benyomásait ekképpen osztotta meg az olvasókkal: "Bizonyára ezért látszik unottnak, magányosnak, nemegyszer még baráti társaságban is."