Tetszett a cikk?

A holokauszt április 16-ai emléknapja kapcsán több helyről is elhangzott: a magyar társadalom jószerével nem is igazán tudja, "mire fel" ír elő emlékezést az állami rendtartás. Generációk nőttek-nőnek fel ugyanis anélkül, hogy a felelősség kérdéséről világosan fogalmazó tankönyvekből szereznének ismereteket.

"Amíg a budai Vár ügyében nem merjük kimondani, hogy az 1944-ben a náci SS egyik utolsó bástyája volt, és hogy a védelmében való magyar részvétel nem közös erény, hanem közös vétek volt, addig hogyan fogalmazhatna egyértelműen az iskola, akár csak ebben a kérdésben is?" - mond példát Szabolcs Ottó, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) tanára, a Magyar Történelmi Társulat tanári tagozatának elnöke arra, miféle bizonytalanságok, elhallgatások, kitárgyalatlanságok szegényítik el azokat a tankönyveket, amelyek segítségével az új nemzedékeknek közelebb kellene jutniuk a történelmi folyamatok megértéséhez. Mindezt tovább nehezíti, hogy - a szakember megfogalmazása szerint - "gyakran a tanárok közt is árkok, sáncok, kínai falak húzódnak".

Nem véletlen hát, hogy egy hét éve - Kovács Mónika, az ELTE Pszichológiai Intézetének tanársegédje által - kezdett, a 20. századi magyarországi zsidóüldözés tankönyvi interpretációit elemző vizsgálat ellentmondásos helyzetet tárt fel. A tanulmány tipikusnak mondja, hogy "kevés szó esik a két világháború közti Magyarország szellemi és politikai életét átjáró politikai antiszemitizmusról, (...) a tanárra bízva annak magyarázatát (...), vajon miért tartották számon sokan kortársaik »zsidó származását«". Az erre adott magyarázatokban támpontként legfeljebb annak a sztereotípiának az ismételgetésére futja, miszerint az 1919-es magyar tanácsköztársaság kommunista (és szociáldemokrata) vezetői közt sok zsidó származású volt. No meg olyan önleleplező megfogalmazások, amilyet például Sipos Sándor írt a szakmunkásképzők számára 1997-ben forgalomban levő történelemkönyvébe. A szerző ugyanis a második világháborút megelőző időszak Németországában "egyetlen jelentős idegen elem"-ként aposztrofálja a zsidóságot.

A miértek és a hogyanok megértését nehezíti, hogy a Horthy-Magyarországon hozott "zsidótörvények hatásának és jelentőségének elemzése a legtöbb könyvből kimarad, így kérdéses, hogy a tanulók milyen következtetésekre jutnak" - kritizál Kovács Mónika. Szerinte "a legtöbb könyv a törvények megszületését olyan kontextusba helyezi, mintha azok »csak« egy kisebbség törekvéseit tükrözték volna, vagy kizárólag német nyomásra keletkeztek volna", s ezzel kétségtelenül csökkenti az 1944 márciusáig független kormányok felelősségét a zsidóellenes intézkedésekért.

Jellemző sugallatot hordoz például Horváth Csaba tankönyvének a háborús veszteségekről szóló bekezdése is, amely az elhurcolt, illetve a még saját hazájukban megölt zsidókat a harci cselekmények során elvesztett "egyéb" polgári áldozatok kategóriába olvasztja. Kovács Mónika szerint a történtek szimplifikálása odáig megy, hogy a könyv a felelősség kérdését éppúgy nem említi, mint a kétségkívül létező zsidómentéseket. Az egyetlen ez ügyben megemlített név Horthyé: "400 ezer zsidót hurcoltak el, amíg Horthy le nem állította ezt" - áll a tankönyvben. Amivel viszont a szerző - talán szándékával ellentétben - nem pozitív, hanem negatív színben tünteti fel a kormányzót. "Hiszen ha egyetlen intéssel leállíthatta a deportálásokat, miért csak az egész vidéki zsidóság elhurcolása után jutott az eszébe?" - kérdi Kovács.

Miközben "a magyar felelősség kérdésének tárgyalása sok könyvből kimaradt, feltűnően sokszor használtak a szerzők alany nélküli mondatokat" - írja a tanulmány. Igaz, talál jó tankönyveket is. Ide sorolja az 1996-ban, Hosszú Gyula tollából megjelent, A század fele, 1914-1945 című tankönyvet - hozzátéve, hogy 2002-ben Hosszú egy kifejezetten a holokauszttal foglalkozó segédkönyvet is kiadott, amelyben - a Regio folyóirat egy tavalyi méltatása szerint - a szövegek és az illusztrációk "hiteles képet adnak a kor szereplőiről, az elkövetőkről, az áldozatokról éppúgy, mint a be nem avatkozókról és az embermentőkről". Nem kerüli meg a magyar felelősséget Jóvérné Szirtes Ágota és munkatársainak könyve sem, például amikor hivatkozik a budapesti német követ, Veesenmayer nürnbergi vallomására is, miszerint a vidéki zsidóság deportálása "ilyen gyorsan és ennyire súrlódásmentesen csak a magyar kormány teljes segítségével volt lehetséges".

Nemrég valóságos ostromállapot alakult ki Salamon Konrádnak, az ELTE Tanárképző Főiskolai Kar tanárának középiskolai történelemkönyve körül. Főként mivel az 1990-es évek eleje óta jórészt e könyv alapján állítják össze az egyetemek a történelemfelvételik kérdéseit. Az is tény, hogy a könyv már a tizedik kiadást élte meg, s így példányszáma - éppen az említett kitüntetettsége okán - messze meghaladja versenytársaiét (a második helyezettből csak feleannyit nyomtak). A már idézett Szabolcs Ottó, a Salamon-könyv egyik szakmai lektora szerint a mű sokak által kárhoztatott kedvezményezettségének indokolása nem nélkülözte a logikát: "nem lehet kitenni a tanulót annak, hogy olyat kérdezzenek tőle, ami nincs a tankönyvben". Ennek megfelelően inkább történelmi tradíciónak, mintsem - adat sincs erre - hatósági döntésnek kell tekintsük, hogy az 1990-es évek elején az MDF országos választmányának ügyvivőjeként is működő szerző könyve ily kiemelt szerepet kapott. Annak ellenére - vagy épp ezért -, hogy a Történelemtanárok Egyletének az interneten is olvasható szakvéleménye szerint "esetenként harcos konzervativizmus" jellemzi. Miklósi László, az egylet elnöke - aki Salamon könyvét "küldetéstudatosnak" mondja - mindenesetre nehezményezi, hogy a minisztériumban évek óta nem talál meghallgatásra az egylet kérése: az egyetemek a felvételi kérdésekben az összes tankönyv közös ismeretanyagát vegyék figyelembe.

Ami a tankönyvkínálatban, illetve az egy-egy tankönyvben elérhető kiegyensúlyozottságot illeti, ezt Salamon Konrád a HVG kérdésére válaszolva olyan utópiának nevezte, "amelyet sohasem ér el az ember, és amelyet kár is lenne hajkurászni". Ennek fényében akár okafogyottnak is tűnhetnek a Salamon-könyv legkitartóbb bírálójának, Karsai Lászlónak, a Szegedi Egyetem történészprofesszorának észrevételei, aki nagyon sok minden mellett azt veti kollégája szemére, hogy relativizálja, mérsékli a hazai zsidóság sorsáért viselt felelősséget is.

Alapjában kedvezően véleményezte Salamon könyvét Ormos Mária, a Pécsi Tudományegyetem történészprofesszora. "Mindenekelőtt a szerző elfogulatlanságát emelem ki" - írta. Ám neki is voltak bíráló megjegyzései - például a nácik zsidóirtó programjának tankönyvi kezeléséről: "Nem tartom jó megoldásnak, hogy az Endlösung néhány apró betűs sorba, illetve a margóra kerül." Ezzel kapcsolatban Salamon a HVG-nek nyilatkozva főként terjedelmi okokra hivatkozott. Ugyanezzel indokolta azt a többek által hangoztatott - több mint - hiányosságot, hogy a már nyelvtanilag is személytelen általános alanyok, valamint szenvedő szerkezetek - helyenként szembetűnő - alkalmazásával eleve körvonalazatlanná teszi a felelősség kérdését. Karsai konkrét példaként rója fel az 1941-ben frissen Magyarországhoz csatolt területekről elhurcolt zsidók tragédiájáról (HVG, 1994. április 2.) írottakat: "A kamenyec-podolszkiji mészárlás kapcsán el kellett volna mondani, hogy a deportálást a magyar csendőrség hajtotta végre, a határról pedig a honvédség szállította a zsidókat tovább, a tömeggyilkosságokat pedig németek és ukrán cinkosaik hajtották végre. Salamon passzív szerkezetű mondatából azonban nehéz a gyilkosok állampolgárságára még csak következtetni is."

"A világháború és ezen belül a holokauszt kérdéskörét tudatosan vettem a lehető legszűkebbre, mert az volt a véleményem, hogy a tanulók ne csak a két világháborút és a szörnyűségeket tanulják. Úgyis van elég szörnyűség a 20. században" - magyarázza attitűdjét a szerző. Amit azzal egészít ki: "hogy a fasiszták és a nácik rosszat csináltak, azt már régóta senki sem vitatja, de újdonság, hogy ugyanilyen kártékonyak voltak a kommunisták, bármilyen nemesen hangzottak is az eszményeik. Elképzelhető, hogy ez adott esetben a stílust kissé erőteljesebbé tette." Sokan azzal mentegetik a Salamon-könyvet, hogy közvetlenül a rendszerváltás után talán indokolható volt a szemlélete. Mint a Nemzeti Tankönyvkiadó által a HVG rendelkezésére bocsátott lektori jelentésben Kardos József, az ELTE professzora írta: "A régi szemlélet megtörése, a történelemtanároknál is mutatkozó zavar és bizonytalanság akár leegyszerűsítő egyértelműséget, radikális állásfoglalást igényelt." Mindazonáltal azt is hozzátette: "A kor változása, az állampárti ideológia bukása, a jogállamiság megszilárdulása, a konszolidáltabb körülmények azonban már differenciáltabb megközelítést is elbírnak, sőt igényelnek."

BEDŐ IVÁN

Szellem

Körkörös hallgatás

"A legfontosabb követelmény, amit mindenfajta történelemoktatással szemben támasztunk, hogy soha ne történhessen meg...

A járványra hivatkozva gyorsan meg is szüntetnek jó néhány vasúti járatot

A járványra hivatkozva gyorsan meg is szüntetnek jó néhány vasúti járatot

Megdöbbentő fotók a lángokban álló minneapolisi utcákról

Megdöbbentő fotók a lángokban álló minneapolisi utcákról

Egyre több a felesleges pajzsmirigyrák-diagnózis – veszélyre figyelmeztet a WHO

Egyre több a felesleges pajzsmirigyrák-diagnózis – veszélyre figyelmeztet a WHO