Fél évszázada csak valamennyi kitűzött, politikailag szakrális határidő után adták át az első ötéves terv egyik csúcsberuházását, a tiszalöki vízlépcsőt. Az építkezést azonban sokkal inkább beárnyékolta egy akkor kevesek által ismert tény: a munkálatokhoz nem akármilyen módon szervezett-szerzett rabmunkát is igénybe vettek.

"A munka sikerét (...) az egyes vállalatok dolgozóinak lelkesedése, a jó közösségi szellem biztosítja, s így a tervezés rohamléptekkel halad előre. A lelkes kollektív munkában számosan kaptak sztahanovista kitüntetést." E néhány sor 1952-ben abban a kiadványban jelent meg, amely a hivatásos propagandistákat készítette fel arra, hogy az eléjük terelt publikum előtt érzékeltethessék az - akkor már lassan két éve - épülő tiszalöki vízlépcső munkálatainak gördülékenységét. Arról viszont gondosan hallgatott a propagandakalauz, hogy az említett dolgozók nagy részének úgymond lelkesedését és jó közösségi szellemét az addigra már mind többek szemében rettegett Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kék parolis munkatársainak közreműködésével igyekeztek fenntartani.

Az 1950 tavaszán megkezdett tiszalöki beruházáshoz ugyanis a polgári alkalmazottak mellett - változó összetételben, de a csúcsidőszakban nagyjából állandó, másfél ezres létszámban - rabok munkáját is felhasználták. Az "alternatív munkaerő" első kisebb, még csak a táborverésben alkalmazott kontingensét - tudható meg Görbedi Miklós tiszalöki helytörténész 1020 nap az őrtornyok árnyékában című kötetéből - az élelmiszer-beszolgáltatási kötelezettségeiknek eleget tenni nem tudó (vagy nem akaró), az akkori jogi megítélés szerint köztörvényes bűnözőkből állították össze. A következő mintegy 1200-as csoport viszont 1951 februárjában, ha lehet, még kalandosabb körülmények között találta magát a nagy építkezésen. Ennek tagjait ugyanis szovjetunióbeli hadifogságukból - még az előző év végén - hozták haza, ám megérkezve azonnal internálótáborba vezényelték őket. Erre az eljárásra nem mellesleg azzal a jogi érveléssel kerülhetett sor, hogy - mivel a rabok nagyrészt a Magyarországról addigra már kitelepített svábok hozzátartozói voltak - sokan közülük a korábbi rezsim alatt felvették a német állampolgárságot, és a világháború alatt nem kevesen magyar SS-hadosztályokban (például a Hunyadi páncélgránátos hadosztályban), valamint a csendőrségnél vagy a testőrségnél szolgáltak. Így aztán félig-meddig igazat mondott a már említett propagandaanyag, amikor azt állította, hogy a "Szovjetunió természetátalakító munkáinak példája nyomán" kezdett ambiciózus tervhez "a politikai feltételeket a felszabadító szovjet hadsereg teremtette meg".

A hivatalos propaganda mindeközben a rabokról szót sem ejtve nem mulasztotta el hangsúlyozni a beruházás szocialista jellegét. Annak ellenére, hogy a tiszai vízlépcső gondolata már jóval korábban felmerült, és megvalósítására feltehetően a kommunista fordulat nélkül is sor került volna. Már a 20. század első évtizedében - a Tisza árvízi szabályozásának befejeztével - lehetővé akarták tenni a hajózást a folyón, és ehhez vízlépcsőkre lett volna szükség. A két világháború közti időszakban viszont inkább az öntözésre helyezték a hangsúlyt. Az 1937-es, az öntözőcsatornákról (elsősorban a későbbi Keleti-főcsatornáról) határozó úgynevezett öntözési törvény egyebek mellett már előírta a tiszalöki duzzasztómű létesítését. Az 1940-es évek elejére kikristályosodott előtanulmányok tervvé érlelését, még inkább a megvalósítást azonban elsöpörte a háború. "A vízlépcsőkkel kapcsolatos elképzelésekben az öntözés és a hajózás ügye egyébként, az aktuális csapadékviszonyoktól függően, mindig párba volt állítva: száraz időszakban az öntözés, esősben pedig a hajózás előnyeit domborították ki" - világítja meg a koncepcionális irányváltások hátterét Fejér László, a Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény igazgatója.

A háború után aztán leporolták a korábbi elképzeléseket, és az Országos Öntözési Hivatalnál már komoly terveket készítettek. Csupán a legideálisabb helyszínről vitáztak még. Akkor, az 1940-es évek derekára jellemző aszályos évek okán az öntözést részesítették előnyben. Arról nem is szólva, hogy "a kommunista párt berkein belül létezett olyan elképzelés, miszerint az öntözés fejlesztése kapcsán a közös cél érdekében összefogó gazdákat könnyebb lesz majd téeszekbe terelni" - említ egy korabeli járulékos szempontot Fejér László.

1948, a fordulat éve azonban mintha ezen a projekten is nagyot fordított volna. Máig hiányosan állnak rendelkezésre azok a politikatörténeti források, amelyekből kiderülhetne, milyen döntések nyomán kerültek hadifoglyok a tiszalöki építkezésre. A visszaemlékezések szerint viszont a tábor vezetői és lakói között - derül ki Görbedi Miklós már idézett könyvéből - mindvégig tartotta magát egy szóbeszéd arról, hogyan is kerültek ők oda. E szerint Sztálin ezertonnás uszályok számára hajózható vízi utat követelt Rákosi Mátyástól Záhonytól a Tiszán lefelé, hogy ezzel is biztosítsa békeidőben az áru-, háborús helyzetben a hadiszállítási kapacitást az 1948-tól a szocialista táborból kiátkozott titói Jugoszlávia felé. A magyar pártvezér előbb állítólag azzal szabadkozott, hogy a Magyarországon már beindított erőltetett iparosítás elvonta a munkaerőt, és megfelelő munkagépek sincsenek, mire a generalisszimusz testvéri segítségül az addig a gulágokban visszatartott magyarországi németeket küldte volna.

E történet valóságtartalmát mind ez idáig nem sikerült bizonyítani. Ennek ellenére tény, hogy a tiszalöki létesítmény építésének céljai között ekkortájt már elsődleges fontosságot tulajdonítottak a hajózást segítő funkciónak. Erre utal a Magyar Tudományos Akadémia tudósainak részvételével 1951 júniusában tartott tudományos konferencia is. Itt a díszelőadóként meghívott L. A. Eliava, a Tbiliszi Állami Vízerőmű-tervező Intézet igazgatója hangsúlyozta, hogy "a Tisza folyó a hozzá csatlakozó és kereken 100 kilométer hosszú hajózható öntöző főcsatornával és a befogadó Körös-vízrendszerrel együtt nagy teljesítőképességű hajóutat biztosít, amelyen az év minden szakában ezertonnás uszályok közlekedhetnek". A következő év tavaszán pedig - a sztálinista minták új lendületet kapó átvételének bizonyítékaként - felállították a Tiszántúl Természetátalakító Tervbizottságot, melyet az Országos Tervhivatal mindenkori elnöke irányított.

De már korábban, a tervezés előkészületeiben is megmutatkozott a szovjet iránymutatások termékenyítő hatása. Ezt támasztja alá az a visszaemlékezés, amely Dunka Sándor-Fejér László-Papp Ferenc A Közép-Tiszántúl vízi története című monográfiájában olvasható. E szerint a beruházás helyettes főmérnöke, Dobolyi Tibor 1950-ben jelen volt azon a tervhivatali tanácskozáson, amelyen Vas Zoltán elnök (a Gazdasági Főtanács korábbi nagyhatalmú főtitkára) - kilenc miniszter jelenlétében - ismertette a terveket. Amikor az avatás 1954-es céldátumát hallva Dobolyi jelezte, szerinte ez - elegendő pénz, anyag, munkaerő hiányában - irreális, Vas nem nyitva vitát a kérdésről, csak annyit közölt a szakemberrel: "Vegye tudomásul, kedves barátom, hogy 1954. április 4-ére kapok öntől egy aranyszegélyes meghívót. Végeztem! Tessék behajózni!" Igaz, tette hozzá visszaemlékezésében Dobolyi, nem csupán a politikai ukázt kapták meg, hanem végső soron mindent, ami a beruházáshoz szükséges volt.

Elsősorban munkaerő kellett, amellyel a Tiszalöktől néhány kilométerre a folyó egy kanyarulatának átvágásában létesülő vízlépcső földmunkálatait tervezték elvégeztetni. Ez a kubikostömeg javarészt az ÁVH által őrzött rabokból állt, akiknek - a visszaemlékezések szerint - az első évben igencsak mostoha körülmények között kellett dolgozniuk. A panaszokra mindenesetre nem egy esetben azt a választ kapták, hogy az itt foglalkoztatottak "nem hadifoglyok, hanem a nemzet ellenségei", akiket "nem nevelni kell, hanem megsemmisíteni".

A sokak számára időközben hat-nyolc évesre nyúló szovjetunióbeli, majd hazai hadifogság vége 1953 nyarán, a Nagy Imre-kormány hivatalba lépését követően került elérhető közelségbe. Augusztusban tájékoztatták a táborlakókat közeli szabadulásukról, ám a foglyok kétharmada még október elején is csak várta sorsa jobbra fordulását. Az október 4-én a tábor vezetői és a rabok között tartott fórumon sem sikerült elérni az ígéretek beváltását, sőt a hangadókat fogdába is vetették. Erre viszont a többiek az elzártak szabadon engedését követelték, zűrzavar tört ki, s a megrettent ÁVH-s őrség tüzet nyitott. Öt embert megöltek, több tucat megsebesült. Bár néhány, a zendülésnek beállított eseményekért felelőssé tett rabot bíróság elé állítottak, és el is ítéltek, a többiek számára valóban véget ért a rabság: decemberre az utolsó ember is kiszabadult. Addig végzett munkájuk elismeréseképpen többségüket a határra kísérték, és nyugati irányba kiutasították az országból. Ez - a történelem cinikus igazságtételeként - az akkoriban kevés magyarnak osztályrészéül jutó valódi szabadulást jelentette.

A politika különös figyelmét mutatja az is, hogy nemcsak a rab munkások kiengedésén múlott a határidő csúszása, hanem - hangzott el az ötvenéves évfordulón rendezett emléknapon, Tiszalökön - elsősorban a szokatlanul rideg időjárási viszonyok miatt nem sikerült a vízlépcsőt az eredetileg tervezett és törvényben is foglaltan megszabott 1954. április 4-ei dátumra átadni. Sőt nemcsak akkorra, hanem még a közeli, az ünnepélyes avatásnak ugyancsak megfelelő május 1-jére is felesleges lett volna kiküldeni a Vas Zoltán elvárta aranyszegélyes meghívókat. Még azt a terminust is meg kellett ugyanis egy héttel fejelni (más kérdés, hogy az invitálást már nem is Vas Zoltánnak kellett címezni, mivel ő egy évvel korábban nyilvános önkritikára kényszerült a személyi kultusz éveiben elkövetett hibáiért, és még örülhetett, hogy csak a Komlói Szénbányák igazgatói székéig csúszva folytathatta megbicsaklott pályafutását).

Az avatás egyébként az érintettek visszaemlékezése szerint így is koraira sikeredett, mivel a mű még ekkor sem működött rendeltetésszerűen. Azért, hogy a pesti vendégeket, a sajtót és az ünneplő tömeget ne érje csalódás, a Tiszából szivattyúkkal nyomtak valamennyi vizet az akkor még Hajózó- és Öntöző főcsatornának nevezett, egyébként üresen tátongó és teljes hosszában csak két évvel később átadott Keleti-főcsatornába. Sőt a tiszalöki "műtárgy" még így is csupán 1958-tól teljesíti maradéktalanul duzzasztási, (hajó)zsilipelési, illetve energiatermelési feladatait. Azaz dehogy is maradéktalanul: az üzembe helyezéstől annak idején elvárt több mint száz kilométernyi vízi útnak azóta is csak kevesebb mint a felén lehet hajózni.

ILLÉNYI BALÁZS

Szellem

Mit hozott a víz?

Meglehet, hogy a sík vidéki vízlépcsőkkel kapcsolatos környezetvédelmi aggályok miatt ma széles társadalmi ellenállás...

Pont úgy "üvölt" az új top Ferrari, ahogy egy hibridtől várni lehet – videó

Pont úgy "üvölt" az új top Ferrari, ahogy egy hibridtől várni lehet – videó

Megérkezett a teljesen új Toyota Yaris

Megérkezett a teljesen új Toyota Yaris

A világűr határára küldi az 5G-s okostelefonját a Samsung, és bárki "használhatja" majd

A világűr határára küldi az 5G-s okostelefonját a Samsung, és bárki "használhatja" majd

Papírpalack fejlesztésébe szállt be a Coca-Cola

Papírpalack fejlesztésébe szállt be a Coca-Cola

Jogerős: Karácsony a főpolgármester

Jogerős: Karácsony a főpolgármester

Donald Tuskot jelöli az Európai Néppárt élére a lengyel Polgári Platform párt

Donald Tuskot jelöli az Európai Néppárt élére a lengyel Polgári Platform párt