Közel egy éven át tartó, titkos diplomáciai huzavona után, hatvan éve, 1944. augusztus 23-án sikeresen kivitelezett puccs nyomán állt át Románia a szövetségesek oldalára. A kiugrás Magyarország és Erdély sorsára is közvetlen befolyással volt.

Színleg cigarettatárcáját keresgélve ment ki Mihály király arról a tárgyalásról, amelyen - 1944. augusztus 23-án délután a bukaresti királyi palotában - az országot ténylegesen irányító Ion Antonescu marsalltól arról érdeklődött: hajlandó lenne-e végre aláírni a szövetségesek által ajánlott, feltétel nélküli fegyverszüneti egyezményt. Mivel a diktátor továbbra is habozott, sőt a németeket is tájékoztatni óhajtotta, az uralkodó már vissza sem tért a terembe, hanem rövid tanácskozás után a szomszéd irodában várakozó katonatisztekre bízta a marsall letartóztatását. Néhány órával később pedig Mihály rádiónyilatkozatban jelentette be Antonescu rendszerének megdöntését, a szovjetellenes koalícióból való kilépést és a háború folytatását, nem utolsósorban Észak-Erdély visszafoglalásáért.

A sorsdöntő végkifejlethez vezető kacskaringós diplomáciai előkészítés a németek visszaszorulása és a keleti front fokozatos nyugatra tolódása nyomán már 1943-ban megkezdődött, 1944-ben pedig egyszerre több helyszínen is zajlott. Eleinte - akárcsak a magyarok - a románok is a nyugati szövetségeseknél próbáltak megfelelőnek tűnő fegyverszüneti feltételeket kialkudni, de a britek és az amerikaiak már 1943 októberében figyelmeztették Bukarestet, hogy csak akkor hajlandóak tudomást venni közeledésükről, ha ez a Szovjetunió felé is irányul.

A románok persze nem véletlenül nem kopogtattak Moszkvában fegyverszüneti javaslataikkal: a két ország területi vitában állt egymással. Románia 1940. június 28-án - két hónappal az Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélő második bécsi döntés előtt - kénytelen-kelletlen elfogadta a Szovjetunió ultimátumát Bessz-arábia és Észak-Bukovina átadására. A 19. század óta hol az egyik, hol a másik országhoz tartozó Besszarábiát és az 1918-ig az Osztrák-Magyar Monarchia részét képező Észak-Bukovinát azonban a románok - Németország oldalán - a következő nyáron már vissza is szerezték, mi több, további szovjet területeket is fennhatóságuk alá vontak a Dnyeszter és a Déli-Bug között, Odesszával együtt. E körülmények pedig nemcsak azt tették érthetővé, hogy Bukarestben idegenkedtek a Sztálinnal való tárgyalásoktól, hanem azt is, hogy az oroszoktól igencsak tartó Antonescu hallgatólagosan tudomásul vette a nyugat felé való tapogatózásokat, sőt maga is próbálkozott ilyesmivel.

A tárgyalások menetét jelentősen befolyásolták a román belpolitika sajátosságai is. A formálisan a hadsereg főparancsnoki tisztét is betöltő fiatal királyt Antonescu 1940-től kezdve teljesen háttérbe szorította, de a hadiszerencse megfordulásával Mihálynak ez éppen presztízsnövekedést jelentett. Így ugyanis kül- és belföld előtt is hitellel állhatott a félig legálisként kezelt, a liberálisok és parasztpártiak által uralt ellenzék élére, amelynek vezetői (különösen a már 70. életévét betöltött Juliu Maniu, a Nemzeti Parasztpárt korábban háromszor is miniszterelnökösködő vezetője) ráadásul külön is aktívak voltak a fegyverszüneti tapogatózásokban.

Az 1944 elejétől felgyorsuló titkos tárgyalások - Kairóban és Stockholmban - meglehetősen nehezen követhetők, mert különböző román erők összekötői is ügyködtek. Ami tény: bukaresti kezdeményezésre Kairóban a nyugatiak és a szovjetek is képviseltették magukat, ám a Moszkvában fogant feltételeket az Antonescu-rezsim nevében eljárók visszautasították, majd májustól egyre inkább Maniu folytatta - az ellenzék nevében - az alkudozást. Ő viszont állandó akadékoskodásával kivívta a szövetségesek haragját, főleg hogy a háború utánra minél nagyobb függetlenséget (elsősorban a Szovjetuniótól) akart kiharcolni országa számára. Így aztán amikor május végén Maniu újra tapogatózni próbált a briteknél a szovjet befolyás csökkentése tárgyában, a felháborodott külügyminiszter, Anthony Eden utasította, hogy minden további javaslatát egyszerre nyújtsa be a nyugati szövetségeseknek és a szovjeteknek.

Maniuval a nyáron Moszkva be is szüntette a tárgyalásokat, és Stockholmban újakat kezdeményezett, állítólag sokáig még az angolok számára is titokban - derül ki John Erickson Az út Berlinig című, angol nyelvű monográfiájából. A tárgyalási alap ugyanaz volt, mint már Kairóban is, vagyis hogy a feltétel nélküli fegyverletételen és a németekkel való szembeforduláson túlmenően Románia köteles lett volna lemondani Besszarábiáról és Észak-Bukovináról, "cserébe" Erdélyért, de legalább is annak legnagyobb részéért.

Erdély későbbi sorsa - bármennyire lefutottnak tűnik is utókori nézőpontból - ekkoriban korántsem volt még eldöntve. Ennek bizonyítékaként Tofik Iszlámov orosz történész a háború alatti román-magyar területi vitáról, valamint az abban játszott szovjet szerepről négy éve megjelentetett dokumentumkötetében megemlíti a Makszim Litvinov külügyi népbiztoshelyettes vezette, A békeszerződések és a háború utáni rendezés bizottsága nevű munkacsoport 1944. június 8-ai ülését. Ezen Erdély sorsáról többféle szovjet variáns is elhangzott, bár kétségtelen, hogy a második bécsi döntés érvényben tartása - vagyis az, hogy Magyarországnak kedvezzenek - szinte azonnal lekerült a napirendről. Magyar szempontból viszont igencsak figyelemre méltó lett volna az a megoldás, amely a vegyes lakosságú országrészt önálló, afféle ütközőállammá tette volna, mert - így a szovjet munkacsoport érvelése - "ez még jobban növelné a két ország Szovjetuniótól való függőségét". De Erdély teljes átadása a románoknak is csak akkor valósulhatott volna meg a bizottság megítélése szerint, ha cserébe "bizonyos mértékű szovjet ellenőrzés" érvényesülhet Romániában. Tény, hogy a fegyverszüneti feltételek akkori formája mögött a szovjet álláspont bizonytalansága állhatott, ami - Iszlámov szerint - egészen a román kiugrásig az "önálló Erdély" verziót sem zárta volna ki.

Antonescu azonban ezeket a feltételeket semmilyen körülmények között nem tudta elfogadni, míg a Mihály király körül csoportosuló ellenzékiek és katonatisztek 1944 nyarán döntő elhatározásra jutottak a kiugrást illetően, és az előkészítést csak meggyorsította az augusztus 20-án Iasi-Kisinyov térségében indított nagy szovjet támadás. A kiugrást ezért is augusztus 23-ára előrehozó összeesküvők azonban jobban szervezték akciójukat, mint bő másfél hónappal később a magyarok, ráadásul fegyveres harcra is hajlandóak voltak addigi szövetségesükkel. Antonescu letartóztatása és az átállás bejelentése után - ellentétben az utóbb a budai Várban passzívan várakozó Hor-thyékkal - a királyhű tábornokok rögtön megkezdték a fővárosban tartózkodó német alakulatok elszigetelését. Másnap pedig már harcoltak is ellenük - tudható meg Ravasz István Erdély ismét hadszíntér, 1944 című munkájában.

A hónap utolsó napján Bukarestbe is bevonuló Vörös Hadsereg romániai győzelme teljesen új helyzetet teremtett a keleti fronton. A Keleti-Kárpátokban felépített magyar erődrendszert, az Árpád-vonalat (HVG, 2002. november 30.) akkor már két hónapja hiába ostromló szovjet csapatok előtt, a Kárpátokat Románia felől megkerülve, hirtelen szabad lett az út. A magyar vezetők nem kis fejtörés után arra a döntésre jutottak, hogy szeptember 5-én, mintegy előremenekülve, magyar csapatok megtámadják Romániát, és Dél-Erdélyben, a Kárpátok hágóit lezárva megpróbálják elállni a Vörös Hadsereg és a románok útját. Mindössze két nappal a támadás után azonban - szembesülve erőik elégtelenségével - jelezték Berlinnek: azonnali segítség híján megkezdenék a fegyverszüneti tárgyalásokat. Berlinből persze biztató ígéretek érkeztek, így a magyarok még bő két hétig folytatták erdélyi harcaikat, míg végül a szovjet és az őket kísérő román csapatok Battonyánál mégis átlépték a trianoni határt.

A románok végül - persze leszámítva Erdély egyáltalán nem kis jelentőségű visszaszerzését - azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül. Besszará-bián és Észak-Bukovinán kívül a Bulgá-riának 1940 szeptemberében átadott Dél-Dobrudzsát sem kaphatták vissza, a békeszerződés jelentős, 300 millió amerikai dolláros jóvátételt írt elő, nem beszélve az országnak a Szovjetunióból elrablott javak visszaszolgáltatása címén végzett kifosztásáról. Antonescut 1946 nyarán kivégezték, de a kiugrást szervezők sem jártak sokkal jobban. Maniut a kommunista hatalomátvétel után életfogytiglani börtönre ítélték, és 1953-ban ott hunyt el, Mihály királyt pedig 1947. december 30-án mondatták le a kommunisták (HVG, 1997. március 15.) - igaz, ő fél évszázaddal később magánemberként visszatérhetett hazájába.

ILLÉNYI BALÁZS

„Van olyan, hogy az ember elvből nem csinál meg valamit, akkor sem, ha az a legjobb üzlet”

„Van olyan, hogy az ember elvből nem csinál meg valamit, akkor sem, ha az a legjobb üzlet”

Halálos baleset Balkányban

Halálos baleset Balkányban

Zürichben megcsinálták a "mesterséges testet", a gép egy hétig is életben tart egy emberi májat

Zürichben megcsinálták a "mesterséges testet", a gép egy hétig is életben tart egy emberi májat

Gondban lehet az egyik legnagyobb magyar szakszervezet

Gondban lehet az egyik legnagyobb magyar szakszervezet

Börtönkártérítések: elkészült a határozat, amivel a kormány a saját maga által hozott törvényekkel megy szembe

Börtönkártérítések: elkészült a határozat, amivel a kormány a saját maga által hozott törvényekkel megy szembe

Meghalt a M.A.G.U.S. szerepjáték egyik alkotója

Meghalt a M.A.G.U.S. szerepjáték egyik alkotója