Kilencven éve, 1914 nyarának végén a gyors győzelmek illúziójában ringatózhatott a világháború első ütközeteiről értesülő magyar közvélemény, még könnyű volt az első komoly harctéri kudarcokat diadalként tálalni. Pedig már tudható volt, hogy a megígért időpontra, a lombhullásra nem térhetnek haza a katonák.

"Győzelmeink, hol késtek az éji homályban?" - tette fel keserűen a kérdést (szigorúan csak naplójának) 1914. augusztus 21-én Burián István, az uralkodó személye körüli miniszter, utóbb közös külügyminiszter, akinek néhány héttel korábban nem kis szerepe volt Tisza István magyar miniszterelnök meggyőzésében a Szerbiának átadott, eleve teljesíthetetlennek szánt ultimátum szükségességéről. Burián e bejegyzéskor ugyanis már tudta azt, amiről a közvéleménynek még sokáig halvány fogalma sem lehetett, hogy tudniillik máris visszavonulóban vannak a Szerbiát a szarajevói merénylet ürügyén (HVG, 2004. július 3.) rövid úton megfenyíteni szándékozó Osztrák-Magyar Monarchia seregei. Két nappal később pedig, amikor az újságok szalagcímei még valamennyi harctérről rendületlenül fényes diadalokat jelentettek, már azok a hídfőállások is elvesztek, amelyekből kiindulva a birodalom augusztus 12-én megkezdte villámgyorsnak tervezett, ám utóbb végzetessé váló háborúját.

A gyors háború illúziójának szertefoszlása azonban akkor még csak a csatatereken volt érzékelhető. A hadüzenetek nyomán július végén Európa-szerte kitört - az utókor által számtalanszor furcsállott - háborús eufória ugyanis még kitartott. A magyar főváros például zászlódíszbe öltözött augusztus 14-én, amikor híre ment a Szerbiába történt bevonulásnak. A hátországi közvéleményt persze számos körülmény erősítette abban, hogy higgyen II. Vilmos német császárnak, akinek híres mondása szerint "mire a falevelek lehullanak, otthon lesznek a katonák". Annak ellenére is, hogy a sajtóban még közvetlenül a háború kitörése előtti időszakban is meg-megszólaltak az események irányát kritizáló hangok. A szociáldemokrata Népszava még július elején is "boszorkányos vérlihegésnek" nevezte a Szerbia elleni hangulatkeltést. Mindez azonban a hadüzenetek elküldése után egy csapásra megváltozott. Az össznemzeti lelkesedésen túl nagy szerepe lehetett ebben az ezzel egy időben életbe léptetett 1912-es, úgynevezett felhatalmazási törvénynek. Ez ugyanis "a kivételes viszonyok rendszerével nemcsak a harcoló csapatok kiszolgálásának biztosítását tette lehetővé, hanem a háború szervezőivel ellentétes társadalmi erők érvényesülését is megakadályozta" - olvasható Galántai József Magyarország az első világháborúban című kötetében.

A háború során többször is kiegészített törvény nemcsak a gyülekezési és egyesülési jogot korlátozta, hanem azonnali sajtócenzúrát is jelentett. Például elrendelte, hogy az újságokat három órával megjelenésük előtt kötelezően bemutassák az illetékes hatóságoknak. De működött öncenzúra is. Maga az idézett Népszava is így írt egyik utolsó, még szabadon kinyomtatott vezércikkében: "Ez a háború magával hozza a kivételes törvénykezés egész súlyát, és az ágyúk szavával és a szuronyok erejével szemben el kell most némulnia egyelőre minden kritikának."

Egyszeriben lojálissá lett a politikai ellenzék is. Sokszor még a kormánypárton is túltettek a kardcsörtetésben, sőt a Szerbiának küldött ultimátum július 24-ei képviselőházi bejelentésekor treuga deit, azaz a közös cél érdekében vállalt afféle parlamenti fegyverszünetet is felajánlottak a miniszterelnöknek. Tisza István ezt néhány nappal később naplójában akként nyugtázta, hogy "csendes, finom, udvarias, de unalmas fiúcskákká változtak a tigrisek". De támogató(bb) hangot ütöttek meg a - korábban még az utóbb ellenséggé lett antanthatalmak felé tájékozódó külpolitikát szorgalmazó - függetlenségpártiak, a háborúellenes Nagyatádi Szabó István vezette Parasztpárt, a Vázsonyi Vilmos-féle demokraták, illetve a polgári radikálisok és az akkor még parlamenten kívül rekesztett szociáldemokraták is. A tekintélyes szociáldemokrata vezető, Garami Ernő, a Népszava főszerkesztője - írja Sipos Péter Az ellenzők meghódolása című tanulmányában - egy évvel később is azt fejtegette: "hogy mi, magyar szocialisták nem szavaztuk meg az orosz invázióval szemben a hadiköltségeket, az meggyőződésem szerint nem álláspontunkon, hanem azon múlt, hogy nincsen választójogunk".

A nagy háborús lelkesültségre részben még a művészeti élet is rásegített. Igaz, kezdetben "komoly formában felmerült a kérdés, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága ilyen vészterhes időben a szórakozásnak" - derül ki Szabó Dániel Háborús lelkesedés a populáris színielőadások tükrében című tanulmányából (a Nemzeti Színház és az Operaház hónapokig zárva is volt), ám a többi fővárosi színház hamar az aktualitás jegyében fogant új repertoárral, sebtében összeütött propagandadarabokkal állt a publikum elé.

Mindezt nem kisebb személyiség indokolta, mint Molnár Ferenc, a kor akkor már ünnepelt színpadi szerzője, aki augusztus közepén, az egyik első ilyen célmű bemutatása előtt a Király Színházban a függöny előtt elmondott prológjában kiemelte: "A színészeknek ezt a vállalkozást (...) a színészet ama dicső korszaka megismétlődésének kell tekinteni, amikor nehéz körülmények közt nagy nemzeti eszmékért végeztek úttörő munkát Thália papjai." Az említett színészi munka lehetett akár nívós is, ám maguk a művek nem annyira a művészeti örökkévalóságra, mint a közönség hazafias érzelmeire apelláltak. Íme, néhány jellegzetes cím a korabeli kínálatból: Hegedűs Gyula-Faragó Jenő: Mindnyájunknak el kell menni, Gábor Andor: Előre!, Vágó Géza: Nagy dolog a háború, Pásztor Árpád: Ferenc József azt üzente... Ez utóbbiban ráadásul "az 1848-1849-es szabadságharc (...) teljes mértékben feloldódott és összeolvadt azzal az uralkodó iránti hűséggel, aki segédkezet nyújtott annak leveréséhez" - tudható meg Szabó Dániel már idézett tanulmányából.

A harcok mindeközben a honi elvárásokkal szinte teljesen ellentétes eredményekkel folytak. A Monarchia Oskar Potiorek táborszernagy által vezetett csapatai a kezdeti sikerek után a váratlanul erős szerb ellenállás hatására villámgyorsan védekezésbe mentek át. A két-három hét alatt elérhetőnek remélt győzelemre készülő Potioreket 11 nap alatt visszaszorították eredeti állásai mögé, és 219 ezres seregének majdnem harmadát elesettként, eltűntként, fogságba esettként, illetve sebesültként kellett felvenni a veszteséglistákra.

A magyar sajtóban mindez egészen másként tükröződött. Például báró Hazai Samu honvédelmi miniszter augusztus 23-a estéjén a Nemzeti Munkapárt ülésén tett bejelentésének közreadásával, miszerint a hadügyér értesülései - ahogyan az Az Ujságban megjelent - "mindenben megerősítik azt, hogy szerbiai pozíciónk kitűnő és az ott lefolyt ütközeteknél végeredményben az egész vonalon győztünk és így az ottani eredménnyel meg lehetünk elégedve". Igaz, egy nappal később a kormánypárti Az Ujság hatodik oldalán egy rövid, Bécsből keltezett hír már akként nyugtatta a gyanakvó olvasókat, hogy a csapatok vereségéről esetleg terjengő "alaptalan híresztelések" ellenére "hadi- tudósításunk sohasem fogja szépíteni a dolgokat, és sohasem fog hazudni, és abban sem fogja követni az ellenség módszerét, hogy akár csak a nép buzdítása okából is hazug eseményeket költsön".

Az említett módszert mindjárt alkalmazhatták volna az orosz fronton nagyjából ez idő tájt hadakozni kezdő osztrák-magyar seregekről írva is, hiszen azok sem jártak több sikerrel. A Galíciában indított hadjárat - amelynek egyik stratégiai feltételezése volt, hogy a cári hadsereg nem tud majd időben mozgósítani - nemcsak azon bicsaklott meg, hogy váratlanul erős ellenállással találták szemben magukat a csapatok, hanem azon is, hogy a téves felderítési adatok nyomán rosszul mérték fel, miképpen csoportosította erőit az ellenség. Mindezek nyomán a szeptember 11-éig tartó hadakozásban elveszett Galícia nagy része és egész Bukovina (csak a körbezárt Przemysl erődrendszere maradt osztrák-magyar kézen), valamint több mint 300 ezer ember.

Mindehhez képest a polgári Pesti Napló szeptember 11-ei száma Győzelem Galíciában szalagcímmel jelent meg. Igaz, ezt másnap "Csapataink északon tért hódítanak, offenzívánk előrehalad Galíciában"-címre finomították. Két napra rá - ekkor már csak a 8. oldalon - Az orosz hadsereg titka című írásban pedig már ekként értékeltek: "A katonai szakértők lehetetlennek tartották, hogy Oroszország ilyen hamar felkészülhessen." Még egy nappal később - azon a napon, amikor a nyugati hadszíntéren a marne-i csata után nyilvánvalóvá lett a villámháborús remények csődje - a lap vezércikkírója a címoldalon kommentálta a hivatalos kommüniké szerinte "őszinte nyíltsággal" fogalmazott üzenetét, miszerint bár a jobbszárny megverte az ellenséget, annak túlereje miatt "a győzelmet nem használhattuk ki, mert északi szárnyunk... veszedelmes pozícióba kerülhetett volna", ezért "egész haderőnket új állásokba vittük, célunk most szilárd védelmi pozíciókra berendezkedni".

Persze az is igaz: a háború viszonylag gyors befejezésébe vetett katonai reményeknek még korántsem kellett volna elszállniuk a Monarchia első vereségei nyomán. Csakhogy ekkor már a német vezérkarnak is lehettek rossz sejtelmei: hiába törtek előre kezdetben igen gyorsan Franciaország központja felé - amit a Pesti Napló "Páris az összeroppanás előtt" szalagcímmmel nyugtázott - a front 50 kilométerre a francia fővárostól, a Marne folyónál megállt (méghozzá, mint utóbb kiderült, végleg). E kudarcon csak enyhített, hogy a németek keleten, a Mazuri-tavak vidékén a tannenbergi csatában fényes diadalt arattak az oroszok felett. E frontszakasz utóbb azonban azért nyert különleges jelentőséget, mivel innen számítják az 1911-ben egyszer már nyugdíjba vonult Paul von Hindenburg német vezérezredes másodvirágzását, akit az első hadikudarcok nyomán sietve reaktiváltak, majd 1916-ban főparancsnokká emeltek (persze nem azért, hogy ő lehessen, aki 1933-ban köztársasági elnökként kancellárrá nevezte ki Adolf Hitlert).

A Monarchia korántsem végső vereségeit, illetve a felemás német megtorpanást ekkor még sikeresen ellensúlyozta a hivatalos propaganda. A közhangulatot még nem befolyásolhatta számottevően a városi közvilágításnak a haditakarékosság jegyében augusztus végén fogant korlátozása sem. Az első halvány jelek majd csak november végén jelentkeznek, amikor a képviselőházban a hónap végén tartott (egyébként a háború kezdete óta az első) ülésen a parasztpárti Nagyatádi Szabó István már hangot ad a fokozódó drágaság miatti elégedetlenségnek. Egyébként mire a levelek lehullottak, sok katona valóban hazatért a frontokról - igaz, nem egészen úgy, ahogyan azt nyáron képzelték. Sok esetben még ők voltak a szerencsésebbek.

ILLÉNYI BALÁZS

Itt a Pénzügyminisztérium magyarázata, miért kell változtatni az egészségügyi ellátáson

Itt a Pénzügyminisztérium magyarázata, miért kell változtatni az egészségügyi ellátáson

10 éve mutatták be az első iPadet, a "nagy iPhone-t"

10 éve mutatták be az első iPadet, a "nagy iPhone-t"

Sorozatokat kaszált el az RTL Klub és a TV2

Sorozatokat kaszált el az RTL Klub és a TV2

Akár 11 fok is lehet, de esni fog

Akár 11 fok is lehet, de esni fog

Múzeumi lopás: Azzal védekezett a vádlott, hogy elvette a főnöke az internetét

Múzeumi lopás: Azzal védekezett a vádlott, hogy elvette a főnöke az internetét

Karanténba zárják, megvizsgáltatják a gödi Samsung-gyárban dolgozó kínai munkásokat

Karanténba zárják, megvizsgáltatják a gödi Samsung-gyárban dolgozó kínai munkásokat