Tetszett a cikk?

Újra van udvari bolondja Angliának - örvendezhetett a hír hallatán a világ. A korábban nélkülözhetetlennek tekintett hivatásos királyi tréfacsinálók mai utódja azonban már alig hasonlít elődeire, szerepét alaposan átformálta a változó világ.

"Víg kedélyű, 2005 nyarának hétvégéin dolgozni kész jelöltet keresünk. Saját bolondruha (csengettyűs!) szükségeltetik, igény esetén hólyagjogart mi adunk" - szólt a nem mindennapi álláshirdetés, amelyben hivatásos udvari bolondot keresett a brit Nemzeti Örökségvédelmi Hivatal. A fenti felszólításra jelentkező és az állást elnyerő volt tanárnak, Nigel Rodernek csupán hat vetélytársat kellett legyőznie, mégis büszke friss megbízatására. Különösen, hogy már régóta készült a pályamódosításra: már kilenc éve elhagyta a katedrát, és átnyergelt a szórakoztatóiparra. Az ügyében döntő illetékes szóvivője a HVG-nek elmondta: Roder örömét nyilván csak részben szegi, hogy nem magát Erzsébet királynőt kell szórakoztatnia, hanem a középkori angliai műemlékek környékén az éppen oda tévedő turistákat.

E tekintetben tehát nem is kifejezetten udvari bolondként kell mulattatnia a nyertes pályázónak. Pedig hát klasszikus formájában a hivatásos udvari bolondnak mindig is az aktuális uralkodót kellett kacajra fakasztania. Igaz, az ókori elődök még nem annyira a lehetőségek függvényében lenyűgöző elmésségükkel, mint inkább puszta megjelenésüknek köszönhetően hangolhatták jobb kedvre kenyéradójukat. Legalábbis erre látszik utalni, hogy a például a szokásostól eltérő testalkaton derülni képes II. Pepi hatodik dinasztiabeli egyiptomi fáraó, amikor nagyjából 4200 évvel ezelőtt megtudta, hogy napokon belül egy valódi pigmeust kap ajándékba, nem titkolta: jobban várja a személyes találkozást, "mint a bányák ajándékait" - amint Horhuf kormányzó sírfelirata is megemlékezik erről. Az apró termetű pigmeusok ráadásul nem is csupán fáraómulattatói minőségükben voltak kapósak - mondta el Vanek Zsuzsa egyiptológus a HVG-nek -, azt is feltételezték róluk, hogy aránytalan testük mintegy mágikus erők hordozója.

Ez afféle furcsa extremitásnak is tekinthető, mivel későbbi kollégáiknak már nem igazán tulajdonítottak efféle képességeket. Az antik Rómában minden varázslási hátsó szándék nélkül keresték az akkoriban egyszerűen nevetségesnek tekintett testi hibás embereket. Az ókori görög történetírótól, Plutarkhosztól tudni, hogy a rabszolgapiacokon kisebb vagyonokat fizettek egy-egy különlegesebb, így mulatságosabbnak ítélt fogyatékosságért. Szerencsére az emberiség az idők előrehaladtával javult valamelyest, a tekintetben legalábbis, hogy idővel a jobb körökben mégiscsak a szellemes, olykor akár bosszantó megjegyzések váltak a jókedv fő forrásává. Annyi biztosan tudható - állítja Enid Welsford brit történész A bolond társadalmi és irodalmi története című monográfiájában -, hogy a 2 ezer évvel ezelőtt uralkodott Augustus császárt már inkább tréfáival hangolta jobb kedvre Gabba nevű állandó nevettetője. Sőt néhány évtizeddel később Vespasianus császár egyik hivatalos bolondja odáig merészkedett, hogy ura temetésén a meglehetősen fukar császár maszkjában fennhangon panaszkodott a 10 millió sestertius temetési költség miatt, és azzal provokálta a gyászolókat, hogy "adjatok inkább százezret nekem, a testemet meg dobjátok a Tiberisbe!"

A középkori udvari bolondok - fokozatosan kialakuló jogosítványaik alapján - még ennél is merészebbeket mondhattak. Legfeljebb annyival volt nehezebb dolguk, hogy kifejezetten titkolniuk kellett szellemük élességét, műveltségüket, mivel a katolikus egyház akkoriban elítélte a színlelt őrületet, istenkáromlásnak minősítve a tekintély ilyetén védőernyő alatt történő megcsúfolását. Ezzel szemben az igazi gyengeelméjűséget viszont éppen hogy tisztelte Róma, mert az együgyűségben egyszerű, ártatlan, földi érdekektől torzítatlan, őszinte lelket látott. Maurice Lever Korona és csörgősipka című könyve szerint ennek gyökere a Bibliában keresendő, amely több helyen elismerőbben szól a bolondokról, mint a bölcsekről.

Ez lehet az egyik magyarázata - vagy talán csak mentsége - annak, hogy egyházi méltóságok is előszeretettel tartottak akár többet is az idővel egyre inkább státusszimbólummá emelkedő udvari bolondból. Hiába írták elő a 8. századtól a püspököknek és az apátoknak, hogy nem lehet sem bolondjuk, sem vadászkutyájuk, a szabályról később még tekintélyes egyházfők is megfeledkeztek. Miként a 16. század elején II. Gyula pápa is, aki több házi nevettetőt is tartott. Fő kedvence, egy bizonyos Mariano Felti a kevéssé szellemes, inkább a valódi őrültet idéző bolondtípus jellegzetes képviselőjeként leginkább azzal mulattatta gazdáját, hogy a vacsoraasztalra szökellve végigpofozta az illusztris vendégeket, akár püspököket és érsekeket is. Csoda-e hát, ha olykor még egyes felszentelt papok is kedvet kaptak - mintegy mellékállásban - bolondnak szegődni? Talán számos teológus érvelésével nyugtatták magukat, miszerint a bolondot nem sok választja el a szenttől, ezért a két hivatás - lényegében Isten szolgálata és az uralkodó szórakoztatása - nem zárta ki egymást. Kultúrtörténeti tény például, hogy I. Ferenc francia reneszánsz uralkodó Ortis nevű afrikai udvari bolondja előéletében az iszlámról áttért ferences szerzetes volt.

Kétségtelen, hogy a bolond státus olykor valóságos hatalmat takart. Mert ha nem is mindig betartott, mégis általános szabály volt, hogy a bolondot elvileg soha nem lehet felelőssé tenni azért, amit kimond. Sőt Lever úgy tudja, olykor persze - ha nem volt valódi az elmebaj - az uralkodó és a bolond között még egyfajta jól koreografált összjáték is kialakult: "a bolond a téboly teátrális megjelenítésével jogot szerzett az őszinte beszédre", néha épp a király helyett mondott ki dolgokat, mintegy üzent.

Ha az udvari mulattató ügyesen élt ezzel, olykor sokra is vitte. Jóllehet a 13. század elején élt Földnélküli János, Anglia királya, mint neve is mutatta, nem bővelkedett elosztogatható birtokokban, mégis jónak látott több uradalmat is bolondjának, a sokat mondó nevű Borzsák Vilmosnak adományozni. Ennek a Vilmosnak, de nem egy korabeli kollégájának is, nemritkán szolgái voltak, többen lovakat tartottak. Arról már nem is szólva, hogy a francia udvarban a 14. századtól kezdve az udvari bolondok magas fizetésű állami tisztviselőnek számítottak. XIII. Lajos király bolondja, Guillaume mester évi 1800 frankos jövedelme például akár még egy gárdakapitány évi 2 ezer frankos javadalmazásához is mérhető volt, de főleg azzal összevetve volt jelentős, hogy a majdani Napkirály, a kis XIV. Lajos szépírásoktatójának meg kellett elégednie mindössze évi 300 frankkal.

Hiába azonban a sok valóban szellemes bolond, a szakma hanyatlása abban a korban, a 17. században kezdődött, amikor "a király bolondjának rangja úgy kopott, ahogyan a szellem csiszolódott" - írja Jean-Francois Dreux du Radier, a felvilágosodás korának francia gondolkodója. A funkció Angliában 1649-ben, I. Károly kivégzése után ment ki végleg a divatból, míg a franciáknál az 1789-es forradalom törölte el a tréfamesteri hivatalt. A nagy történelmi szünet néhány évvel ezelőtt a tongai királyságban függesztődött fel. Igaz, a modern utód, Jesse Bogdonoff - mellékállásban a Bank of America alkalmazottja - sok mindenben különbözött elődeitől. Abban bizonyosan, hogy korábban még soha nem adtak ki körözést udvari bolond ellen annak gyanújával, hogy "hűtlen kezelés és felelőtlen befektetési döntések" következtében állítólag odalett a tongai királyság költségvetésének a fele, mintegy 26 millió dollár. Ami, akárhogy vesszük is, igen drága móka lehetett.

IZSÁK NORBERT

Két gégecsővel és egy porszívóval kezdődött – összefogtak a mérnökök a koronavírus ellen

Két gégecsővel és egy porszívóval kezdődött – összefogtak a mérnökök a koronavírus ellen

30 szuperszámítógéppel száll be az Nvidia a koronavírus elleni küzdelembe

30 szuperszámítógéppel száll be az Nvidia a koronavírus elleni küzdelembe

Indul a Zhvg – középpontban a tudatosság és a megoldáskeresés

Indul a Zhvg – középpontban a tudatosság és a megoldáskeresés