Tetszett a cikk?

Egy irodalomtörténeti bestsellertől volt hangos 1934 ősze. Az egyesek által botránykőnek tartott, mások által lelkesen vásárolt és sűrűn idézett mű, Szerb Antalnak a magyar szépírás addigi előzményeit sorra vevő munkája körül később sem csitultak a viharok.

"Adynak emésztő vágya volt, hogy (...) közismert legyen, mint egy teniszbajnoknő vagy egy soká körözött gyilkos", Berzsenyi Dániel "bár gazdag ember volt, sötétség beálltával lefeküdt, hogy ne kelljen gyertyát égetnie", "Szenczi Molnár Albertre házasság formájában csapott le a sors" - szólt addig csak kanonizált ájulattal emlegetett irodalmi nagyságokról Szerb Antal középiskolai tanár, a Magyar irodalomtörténet című, 1934-ben megjelent könyvében. A hol elutasító, hol lelkesült megdöbbenés oka nem csupán a nagy neveket illető - Gálos Rezső irodalomtörténész az Irodalomtörténeti Közleményekben azon melegében megjelent tanulmányának szavaival élve - "olcsó és ízléstelen szellemeskedésekben" rejlett, hanem abban a szentségtörésben is, amelyet többek között Csaba Rezső művészeti író kifogásolt az Új Magyarság című jobboldali napilapban szintén a kiadás évében megjelent cikkében. Ő azt rótta fel, hogy Szerb a magyar irodalom egyik legjelentősebbjéről, Arany Jánosról éppúgy 28 oldalon emlékezett meg, miképpen Ady Endréről, akiről a korabeli hivatalos irodalomkritikák nagy része még halála után 15 évvel is csak meglehetős idegenkedéssel volt hajlandó tudomást venni.

Sokakat az is irritált, hogy e formabontó irodalomtörténet egy pályázat nyerteseként jelent meg. A díjat az Erdélyi Helikon irodalmi lap és az Erdélyi Szépmíves Céh kiadó tűzte ki. A meghirdetett cél az volt, hogy végre az egész magyar társadalomban, de elsősorban a kisebbségi sorban élő magyarságban felkeltse a vágyat a magyar irodalom megismerésére. A 100 ezer lejjel jutalmazott, tíz másik pályázót leköröző nyertes irodalomtörténetet Szerb Antal négy évvel a pályázat kiírását követően készítette el. A bírálók, köztük Babits Mihály, a korábbi idézetek szerzőivel ellentétben azonnal a mű lelkes pártolójává lettek. És természetesen szép számmal születtek elismerő értékelések is - derül ki a Tört pálcák című, Wágner Tibor által szerkesztett, Szerb Antal befogadástörténetét tárgyaló, öt évvel ezelőtt kiadott munkából. "Olyan lebilincselő, mint egy detektívregény", a "Kincses sziget Stevensonja is megirigyelné" - lelkesedett például Hamvas Béla filozófus 1934-ben a Független Szemle című kulturális folyóirat hasábjain. "Régi irodalomtörténeteinkben annak jutott centrális szerep, hogy miben különbözik Magyarország Európától, Szerb Antal azt mutatja meg, hogy miben hasonlít hozzá" - írt egy másik aspektusról Bisztray Gyula irodalomtörténész a kiadás évében a Magyar Szemle című társadalmi havilapban.

De nemcsak a szűken vett szakma, hanem a nagyközönség is észrevette a könyvet. Olyannyira, hogy irodalomtörténeti mű létére, addig példátlan módon, egy évvel az első megjelenés után újra kiadták - a két kiadás elérte a 12 ezres példányszámot. Egyes pedagógusok - például Barborik Kálmán a Kereskedelmi Szakoktatás című szaklap hasábjain - már oktatási segédkönyvként is ajánlották. S noha Szerb Antal művét - mint annak előszavából ki is derült - kifejezetten felnőtteknek szánta, nyilván aligha volt ellenére, hogy az mégis szép iskolai karrierbe kezdett: tanintézetek sokasága rendelte meg könyvtára számára.

A diadalmenet azonban az 1940-es évek elejére megtorpant. Ekkor jelentek meg ugyanis azok a bírálatok, melyek a Magyar irodalomtörténetet - szerzőjével együtt - már kifejezetten kártékonynak minősítették. A Cél című szélsőjobboldali lapban 1942-ben Túrmezey Lászlóné tanárnő Értékrombolás című írásában például azon háborodott fel, hogy Szerb Antal képes Zrínyi Miklós írásaiból olyasmit kiolvasni, hogy az élvezetét lelte a háborúskodásban. "Eszerint Zrínyi nem a hazájáért vagyonát és életét áldozó nemzeti hős, akinek eddig tiszteltük, hanem egy freudista idegkórtani tünet?" - fakadt ki Túrmezeyné. Majd a Szerb által Petőfi Sándor-előképeknek érzett Lord Byronnal és Heinrich Heinével kapcsolatosan ekként értetlenkedett: "Szegény Petőfi! Vajon tudta-e, hogy ő, a természet vadvirága, az egyszerű székálló legény és a felvidéki földműves-leány sarja egy előkelő angol főúr dekadens költészetéből és a zsidó Heinétől tanulta meg, hogyan lehet magát egyszerűen és közvetlenül kifejeznie!" Egy másik kritikus, B. Nadányi Olga újságírónő Szabad-e a fiatalság kezébe adni Szerb Antal Irodalomtörténetét? című, ugyanebben az évben az Egyedül Vagyunk című, szintén szélsőjobboldali lapban megjelent írásában adott negatív választ a címben feltett kérdésére.

Ezek és más felháborodott hangok generálták Palló Imrének - a parlamentben rajta kívül akkor még csak két taggal reprezentált, szélsőjobboldali Nemzeti Front országgyűlési képviselőjének - 1942. december 2-án "Szerb Antal értékromboló irodalomtörténete tárgyában" elhangzott interpellációját. Palló az általa "kikeresztelkedett zsidó"-ként meghatározott író könyvében jószerével ugyanazokat kifogásolta, mint Túrmezey Lászlóné már idézett cikke. Az interpelláció - amely Márai Sándor Röpirat a nemzetnevelés ügyében című írását is támadta - javaslattal felérő kérdéssel zárult: "Hajlandó-e a miniszter úr a magyar irodalom és tudomány értékromboló műveit és művelőit a magyar szellemi kultúrközösségből kiközösíteni és ezeket a műveket, amelyeket, mint ahogy hallottam, iskolai könyvtárak számára megvettek, onnan kivonni és máglyán elégetni?" A Kállay-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, Szinyei Merse Jenő - mint válaszából kiderült - lényegében hajlandó volt. Egyetértő reagálásában legalábbis megállapította, hogy "ez a magyar irodalomtörténet stílusánál, valamint szerzőjének szellemi beállítottságánál fogva, kellően nem tájékozott rétegek számára valóban értékromboló lehet", és azonnal intézkedett, hogy a művet kivonják a közkönyvtárakból.

E tiltás feloldásának legalább elvi lehetőségét Szerb már nem érhette meg: 1945-ben a balfi munkatáborban agyonverték. És egy darabig azt sem lehetett mondani, hogy a könyvében élt tovább: a Magyar irodalomtörténetet csak 15 évvel az utolsó, a már idézett interpellációt is kiváltó, 1943-as megjelenés után nyomtatták ki újra, méghozzá sajátosan át is szabva. Az akkor már a dialektikus materializmus hevületében tevékenykedő cenzúra tevékenysége nyomán éppen az utolsó mintegy harminc oldal maradt le; az, amelyik a könyv első megjelenése előtti két évtized magyar irodalmát mutatta be, a többi között a drámaíró Molnár Ferenc vagy a költő-író Kassák Lajos tevékenységét is. A könyvet ekként megcsonkító szerkesztők azzal az empatikusnak szánt indoklással magyarázták a meglehetősen érzéketlen amputációt, hogy Szerb "maga is tervezte könyve befejezésének kibővítését és átdolgozását".

Ezt írta és kritizálta legalábbis Bóka László író és irodalomtudós 1958-ben, az újrakiadás évében a Valóság című társadalmi folyóiratban megjelent tanulmányában. Amihez csak annyit volt mersze hozzátenni, hogy "aki ismeri Szerb Antal könyvét, az tudja, hogy miért kellett elhagyni a zárófejezeteket". Így csak az eredeti példányokat birtokló beavatottak tudhatták, miféle érzékenységeket sérthettek például Szerbnek a tanácsköztársaságról írt sorai, melyek szerint "a fejét vesztett polgárság megrémülve a felelősségtől átadta a hatalmat egy kis polgári töredéknek, mely a proletáriátus nevében diktatúrát alapított".

Akkoriban bizonyára nem tetszett a szerző azon értetlensége sem, amikor azt találgatta a baloldal akkor reprezentánssá kinevezett, utóbb időnként megtagadott esztétikai etalonjairól, Lukács Györgyről és Balázs Béláról, hogy "máig lélektani rejtély, mi vihette őket a proletáriátus élére". Meglehetősen problematikusnak tetszhetett a magát marxistának nevező irodalomtörténet számára a nem létezőnek mondott vallásos irodalomról - benne Prohászka Ottokár püspökről - szóló külön fejezet is. A szerkesztők azt is bizonyosra vették, hogy Szerb maga is kihagyná könyvéből az irodalomba 1919-ben az Elsodort falu című regényével berobbant, majd a politikai nézetei miatt utóbb indexre került Szabó Dezsőt, valamint az ugyanabban az évben a Három nemzedék című könyvével híressé vált, az előző rezsim által történészként futtatott Szekfű Gyulát, a szellemtörténet jeles magyarországi művelőjét - noha eredetileg a korszak kiemelkedő írójának nevezte őket.

"Ezek a kijelentések egyszerűen nem illettek a nemzet mártírjaként jellemezhető Szerb Antal-képbe" - értelmezi a történteket Horváth Csaba, a Petőfi Irodalmi Múzeum irodalomtörténésze, a Magyar irodalomtörténetből készülő cd-rom szerkesztője, akivel együtt azért megnyugvással lehet nyugtázni, hogy az az érettségik és a felvételik táján ma is sűrűn forgatott alapmunka legalább 1991-ben - öt csonka kiadás után - végre újból csorbítatlanul jelenhetett meg.

SINDELYES DÓRA

Százezer használhatatlan maszkot kaptak a belgák Kolumbiából

Százezer használhatatlan maszkot kaptak a belgák Kolumbiából

A járvány teljesen átalakította a lakásvásárlást

A járvány teljesen átalakította a lakásvásárlást

Olaszországban már látják az alagút végét

Olaszországban már látják az alagút végét