Tetszett a cikk?

Hat évtizeddel a második világháború befejezése után még mindig nincs teljes egészében tisztázva, mekkora terhet jelentett Magyarországnak a Vörös Hadsereg megjelenése. A legfrissebb kutatások szerint a szovjet gazdasági behatolás már a politikai fordulat előtt megszabta az új irányt Magyarországnak.

"Az egykor gazdaságilag független Magyarország alig több mint egy év alatt nagy utat tett meg abban az irányban, hogy szovjet gazdasági kolóniává váljék." Arthur H. Schoenfeld budapesti amerikai követ írt így feletteseinek 1946 májusában. A diplomata sorai jelzik, hogy a szovjetek gazdasági térnyerése akkoriban sem maradt egészen titokban, bár teljes mélységében csak újabb kutatások alapján mérhető fel az, amit az amerikai jelentés így foglal össze: "Egyetlen esztendő leforgása alatt a Szovjetunió sokkal mélyebbre hatolt a magyar kereskedelem és ipar ellenőrzése terén, mint a németek."

Csak kapkodhatja a fejét az utókori szemlélő, ha a korabeli szovjet gazdasági behatolásról szeretne képet kapni, és megtudni, hányféle címen vándorolt magyar vagyon keletre. Ezek közül talán a legfontosabb a közvetlenül a harcok befejeződése után, április 15-én (egyébiránt a közvélemény tájékoztatását mellőzve) kötött és időközben viszonylag ismertté vált jóvátételi egyezmény, amelynek keretében 200 millió akkori - mai értéken több mint 2 milliárd - dollár illette meg a Szovjetuniót. Csakhogy - kihasználva, hogy a fegyverszüneti egyezmény e részletről nem rendelkezett - az áruszállításokat a szovjetek nem a háború utáni magasabb, hanem az 1938-as világpiaci árakon vették számba. A szovjet partner, egy bizonyos Zorin tábornok azzal söpörte le a magyar ellenvetéseket: "Nem kereskedelmi megbeszélésekről van szó."

A tételek alulárazásának hivatalos nyoma is van. Egy 1947-es magyar külügyminisztériumi feljegyzés megállapította például, hogy a 145 millió dollár értékűnek beszámított, már leszállított áru piaci értéke akkor jóval több, nagyjából 225 millió lett volna, arról nem is beszélve, hogy - szintén korabeli külügyi irat szerint - a tizedesvessző "eltévesztése" miatt egyes termékek értéke hirtelen tizedére esett. Hiába termelt a háborús sokkból éledő magyar gazdaság a szovjet jóvátételre, a törlesztés csak nem akart véget érni. (Pető Iván és Szakács Sándor 1985-ben megjelent gazdaságtörténete szerint ez a teher az 1945-1947-es költségvetéseknek 30 százalékát kitevő összegre becsülhető, míg Kárász Artúr, a Magyar Nemzeti Bank akkori elnöke szerint 50 százalékot vitt el.) Annál is kevésbé, mert - a magyar hatóságok ismételt tiltakozása ellenére - a szovjet hadsereg itt állomásozó egységei még olyan vállalatokat is leszereltek és a Szovjetunióba szállítottak hadizsákmány gyanánt, amelyek pedig maguk is nagyrészt jóvátételi célra termeltek (volna), ilyen volt például a miskolci Magyar Vas-, Acél- és Gépgyárak.

Nem véletlen, hogy jóvátétel címén végül az előírt 200 milliónak majdnem a duplája, mintegy 380 millió dollárnyi árucikk vándorolt ki az országból - állítja Borhi László történész a Magyarország a hidegháborúban, 1945-1956 - a Szovjetunió és az Egyesült Államok között című, hamarosan megjelenő monográfiájában. Sőt ennél is több, mivel ebbe nem számítottak bele a hadizsákmányként elzabrált nagyobb tételek, legtöbbször komplett gyárak, teljes gyártósorok, raktárkészletek, amelyek sorsáról az ideiglenes kormány sokszor csak utólag szerzett tudomást. Ezen az egyelőre nem rekonstruálható listán egyedül a Tungsram gyár - melynek leszereléséhez és elszállításához már a háború hivatalos befejezése előtt hozzáláttak - értéke 11-12 millió dollárra becsülhető.

Kevésbé ismert, milyen terhet rótt az ország gazdaságára a megszálló hadsereg egységeinek az eltartása. Bár erről még ma sem áll rendelkezésre minden adat, Borhi László - eddig publikálatlan levéltári forrásokra hivatkozva - azt állítja, hogy 1946 áprilisáig az addigi jóvátétel majdnem egyharmadának megfelelő összegért etette-itatta, szállásolta és utaztatta az ország a Vörös Hadsereget - az infláció miatt 14 karátos törtaranyban számoltak, így ez a dézsma kereken 4090 kiló aranyat ért -, aztán a forint 1946. augusztusi bevezetése utáni 12 hónapban további 510 millió forintért, jóllehet a (zsoldot is magában foglaló) ellátást a fegyverszüneti egyezmény nem is írta elő. Az egyébként máig ismeretlen létszámban itt állomásozók élelmezése olyannyira nem volt egyszerű, hogy - Gyöngyösi János akkori külügyminiszter szerint - 1945-ben majdnem kimerültek miatta az ország élelmiszer-tartalékai. Arról máig nincs adat, hogy 1948 után ki élelmezte az ideiglenesen itt állomásozó csapatokat, erős azonban a gyanú, hogy továbbra is nagyrészt a magyar állam. Mindezeken felül további tehertétel volt, hogy 1946-ban a Magyar Nemzeti Banknak be kellett váltania a háború közben és után a Vörös Hadsereg által nyomtatott - fedezet nélküli - pengőbankjegyeket, és ez is hozzájárult az amúgy elsősorban a jóvátétel és a Vörös Hadsereg ellátása miatt világrekordig lóduló inflációhoz.

Az sem sokat számított, amikor a megszálló csapatok fizettek valamiért. Bár 1948 végétől államközi szerződés szabályozta, hogy a Vörös Hadsereg - 50-70 százalékos kedvezménnyel ugyan, de - fizessen az általa igénybe vett közüzemi, szállítási, postai és kommunikációs szolgáltatásokért, a benyújtott számlákat sokszor nem ismerték el, a szovjet Központi Hadseregcsoport parancsnoksága pedig, ahol reklamálni lehetett volna - mint a Pénzügyminisztérium akkori feljegyzése panaszolja -, nem volt elérhető. Jellemző az is, hogy a magyar államtól igénybe vett laktanyák, repülőterek, lőterek és egyéb létesítmények bérleti díjaként (1948 és 1955 között) mindösszesen évi 20 ezer forintot fizettek - amiből akkoriban 35 biciklit lehetett venni.

A még teljesebb szovjet gazdasági behatolás útját egyengette a négy szövetséges hatalom 1945 nyarán Potsdamban tartott konferenciája, amely úgy rendelkezett, hogy a Szovjetunió veheti át az általa megszállt országokban található német vagyont. Ennek nyomán összesen mintegy négyszáz vállalatot, valamint bankokat, ingatlanokat, földbirtokokat, üzleteket sajátítottak ki Magyarországon, egyes esetekben sajátságos értékeléssel döntve el, mi számít német tulajdonnak. A Bakonyi Bauxit Rt. (Magyarország abban az időben a világ egyik legjelentősebb bauxittermelő országa volt) például annak ellenére került hozzájuk, hogy döntően svájci kézben volt, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. korábban német birtokban lévő részvényeit pedig hiába vásárolta vissza a magyar állam még a háború előtt, az oroszok szerint az is németnek számított. A szintén patinás Ganz és Társai Rt. viszont annak ellenére lett szovjet tulajdon, hogy mindössze 5 százalékát tulajdonolták korábban németek.

Az egykori német javak széthordásában komoly szerep jutott a Gazdasági Főtanácsnak is, amelyet éppen a győztes hatalmak képviselőiből álló Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetőinek szorgalmazására állítottak fel 1945 decemberében. A gazdaságpolitikát meghatározó - magyar politikusokból és gazdasági szakemberekből álló - csúcsszerv Vas Zoltán vezetése alatt működött. Egy 1947-es szovjet jelentés szerint "tévedés nélkül állítható, hogy a Gazdasági Főtanács nélkül még a felét sem kaphattuk volna meg azoknak a volt német tulajdonoknak, amelyek jelenleg szovjet kézben vannak".

A kisajátított cégek - az addig megtermelt hasznon túl - további bevételt jelentettek Moszkvának, amikor 1949-ben (14 millió dollárért), illetve három évvel később mintegy 1 milliárd forintnyi áruszállítás fejében részletekben visszaadták őket, mondani sem kell, akkor már nem az eredeti tulajdonosnak, hanem a magyar államnak. Erre a sorsra jutott például a Csemegének átkeresztelt Meinl üzletlánc és a Magyar Optikai Művek.

Árulkodó jel az is, hogy 1945 decemberében - mivel a parlamenten akkor még aligha ment volna át - az Országgyűlés fölé helyezett, a későbbi Elnöki Tanácsra emlékeztető Nemzeti Főtanács ratifikálta a szovjet-magyar gazdasági és kereskedelmi szerződést. Ez hamarosan egyoldalúvá tette az ország külkereskedelmét, szinte teljes egészében kelet felé irányítva a forgalmat. Bár a brit és az amerikai kormány elégedetlen volt ezzel a fordulattal, láthatólag nem tudtak vagy nem akartak olyan akciókba bocsátkozni, amelyek ellensúlyozták volna a kibontakozó egyoldalúságot. Az eredmény az lett, hogy már 1946-ban a Szovjetunió volt a magyarok legjelentősebb külkereskedelmi partnere. Ez nem kis teljesítmény, különösen ha tudjuk: a háború előtt a két ország közötti áruforgalom a teljes magyar-külföldi árucsere 1 százalékát sem érte el. Tegyük hozzá: Magyarország sokszor egyszerűen nem kapta meg a kiszállított termékek teljes árát a szovjetektől. Csak az ebből eredő veszteség 1947 közepére már 142 millió forintra rúgott.

Tovább rontottak a helyzeten azok az 1946 tavaszától születő vegyesvállalatok, amelyeket az említett kereskedelmi szerződés értelmében állítottak fel a légi közlekedésben (Maszovlet) és a dunai hajózásban (Meszhart). A Maszovol és a Molaj, illetve az Alumínium Bánya és Ipar Rt. és a Magyar Bauxitbánya Rt. révén ez történt az olaj- és bauxitkitermelésben, az alumíniumgyártásban is, így az ország stratégiai nyersanyagtartalékait is Moszkva ellenőrizte. Jellemző, hogy az ezekről szóló egyezmények sem kerültek a parlament elé (akárcsak a kereskedelmi szerződés). E vállalatok napi irányítását szovjet vezérigazgatókra bízták, akiknek nem kellett az idehaza korábban létező, de számukra teljesen ismeretlen piaci konkurenciával szembenézniük. A Maszovlet légiforgalmi társaság például jogot kapott Magyarország összes polgári légikikötőjének használatára, 1947 elejétől ráadásul a szovjet légiflotta kizárólagosan vehette igénybe a magyar légteret, miközben az Egyesült Államok gépeit - Nagy Ferenc miniszterelnök személyes ígérete ellenére - kizárták innen. A vegyesvállalatokat 1954-ig a magyar állam visszavásárolta.

Bár a sort folytatni lehetne, ennyiből is látszik, hogy a Szovjetunió még a politikai fordulat éve, 1947 előtt döntő befolyást szerzett a magyar gazdasági életben. "E gazdasági behatolás jelentősége az volt, hogy előkészítette a Szovjetunió tartós magyarországi berendezkedését" - hangsúlyozza a már említett Borhi László, hozzátéve, azért a pénzügyi mérleg sem mellékes. "Az 1945 utáni évtizedben Magyarország így vagy úgy összesen legalább 1 milliárd dollárt fizetett a Szovjetuniónak, vagyis az eredetileg megállapított jóvátétel ötszörösét, és ez az összeg mai árakon számolva több mint 10 milliárd dollárnak felelne meg."

ILLÉNYI BALÁZS

Tequila mellett kézfertőtlenítő is készülhet agávéból

Tequila mellett kézfertőtlenítő is készülhet agávéból

Révész: A 13. havi nyugdíj a kutya vacsorája. Az úr adja, az úr elveheti

Révész: A 13. havi nyugdíj a kutya vacsorája. Az úr adja, az úr elveheti

Parragh: Annyi ember megy tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni

Parragh: Annyi ember megy tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni