Moszkvai bejelentés szerint Oroszország tíz év múlva állandó bázist hoz létre a Holdon, amelyen öt évvel később forradalmasítja az energiatermelést. Az akár újabb amerikai-orosz űrversenyt beindító kezdeményezés kapcsán érdemes felidézni néhány korábbi ambiciózus szovjet/orosz űrterv sorsát.

Nem kevesebbet, mint a világ energiagondjainak hosszú távú megoldását várják orosz tudósok attól, hogy az ígéretek szerint másfél évtized múlva Oroszország megkezdi a Holdon található hélium-3 izotóp tömeges kitermelését. A nem sugárzó héliumizotóp és a deutérium fúziós reaktorban (vagyis a Napban zajló termonukleáris folyamatot "másoló" erőműben) való egyesülése révén hatalmas mennyiségű energia keletkezik - a gondot csupán az okozza, hogy csak a bolygónktól mintegy 300 ezer kilométerre keringő Holdon akad annyi ebből a gázból, ami több mint ezer évre biztosítaná a Föld energiaellátását.

"Terveink szerint 2015-ben megépülne az állandó orosz holdbázis, és 2020-ban megkezdődhetne az ipari mértékű kitermelés" - közölte február elején Moszkvában az orosz űreszközök gyártásában főszerepet vivő Enyergija vállalat vezetője, Nyikolaj Szevasztjanov, hozzátéve: ha a terv megvalósul, Oroszország fenntarthatja a világ energiaszolgáltatásában kivívott meghatározó szerepét. Az első hallásra meghökkentően nagyra törő tervet ma már más orosz és amerikai tudósok sem tartják elképzelhetetlennek, igaz, a szakértők többsége nem másfél, hanem két-három évtizedre teszi az új technológia meghonosítását. A terv komolyságát jelzi, hogy az amerikaiak - néhány hónappal az orosz bejelentés előtt - maguk is közölték: 2017-ben visszatérnek a Holdra, és megvizsgálják az ottani alapanyag-kitermelési lehetőségeket.

Nem ez az első orosz terv a holdbéli lehetőségek komolyabb kiaknázására, Moszkva már 1964-ben tervezte ott egy állandó támaszpont létrehozását. A szovjet rakétaprogram elismert vezetője, Szergej Koroljov állítólag egy tea mellett pendítette meg ezzel kapcsolatos elgondolását Vlagyimir Barminnak, a különleges gépeket kifejlesztő állami tervezőintézet (GSKB) vezetőjének. A közös ötletelésből született meg, a Zvezda (Csillag) nevet viselő program keretében, Barmin futurisztikus álma egy kilenc, egyenként 22 négyzetméteres modulból álló épületegyüttesről, amelyhez az alapanyagokat és a berendezéseket a tervek szerint automata űrhajók juttatták volna el a Holdra. A nagyjából az 1970-es évek végére felépíteni szándékozott bázison az odaérkező kozmonauták fő feladata - akárcsak a mostani álmodozások végcélja - az lett volna, hogy kidolgozzák és megvalósítsák a már akkor is perspektivikusnak látott hélium-3 gazdaságos kitermelését. Az 1971-re akkurátusan kidolgozott Barmin-vízió olyan, apróságnak tűnő részletekre is odafigyelt, mint hogy a bázis falaira tervezett álablakokon az évszaknak megfelelő Moszkva-képek váltogassák egymást, vagy például a - súlytalanság állapotában sorvadó izmok fittségét visszaadó - szobabiciklik előtt egy képernyő ugyancsak a szovjet főváros utcáit vetítse a kerekező elé.

Barmin álma ugyanazon bukott el, ami miatt a Szovjetunió az USA és közte időközben az első sikeres Holdra szállásért folyó versenyben is alulmaradt: a Koroljovék által kifejlesztett N1-es rakéta nem volt igazán megbízható, és az emberek szállítására tervezett űrhajók sem működtek kifogástalanul. Jó példa volt erre a Zond-6 és a Szojuz-7K kudarca 1968 novemberében, illetve 1969 januárjában - néhány hónappal azelőtt, hogy az amerikai Neil Armstrong elsőként a Holdra lépett. A Zond-6 sikeresen megkerülte a Holdat, majd visszatért a Földre, ám ha űrhajósok is lettek volna a fedélzetén, kétszer is meghaltak volna: a visszaúton egy meghibásodott tömítés miatt elszökött a levegő, a légkörbe belépő kabinnak pedig túl korán nyílt ki a fő fékezőernyője, ami így leszakadt, a visszatérő egység pedig tönkrezúzódott. A Szojuz-7K útja jóval rövidebbre sikeredett: a repülés 9. percében meghibásodott a második fokozat, így a rakéta el sem hagyta a Föld légkörét. Mindezek után Moszkva lemondott a Hold-programról, a Barmin-féle bázisra vonatkozó terveket pedig 1974-ben hivatalosan is visszavonták.

Sokkal józanabb célokat fogalmaztak meg a szovjet űrprogram irányítói az éppen húsz évvel ezelőtt, 1986 februárjában pályára állított Mir űrállomás kapcsán. Az első modulűrállomás működtetéséhez (hetedik egységét 1996-ban csatlakoztatták) a Szovjetunióban kifejlesztették a száztonnás teher Föld körüli pályára állítására is alkalmas Enyergija rakétát, és újabb tapasztalatokat szerezhettek a hosszas űrutazásokról. Mindez azonban nem volt elég, Moszkvában 1989-re kidolgoztak egy tervet, amely a Mirről három lépcsőben eljuttatta volna a szovjet kozmonautákat a Marsra.

Az első fázisban a végleges űrhajó kicsinyített, működőképes modelljét építették volna fel és indították volna útnak a Mir űrhajósai, amit a második etapban a teljes nagyságú Mars-hajó - automatikus Mars-járművekkel a fedélzetén - követett volna a vörös bolygóra - leghamarabb az 1990-es évek közepén. A harmadik fázisban (melynek céldátumát végül soha nem jelölték ki) már utasokkal indították volna a Mars felé a Föld körüli pályán összeszerelt, 350 tonnásra tervezett űrhajót, s néhány év múlva ugyancsak a Miren fogadták volna a naprendszerünk negyedik bolygójáról visszatérő űrutasokat. A nagyszabású terv 1991-ben a Szovjetunióval együtt hullott darabjaira.

De nem csak ez az elképzelés nem valósult meg a kiöregedése miatt 2001-ben megsemmisített űrállomással kapcsolatban. Azt sem érhette meg, hogy - bár egy modulját direkt erre szánták - hozzá csatlakozhasson a kezdetben a szovjet űrprogram sikertörténeteként beharangozott Burán űrsikló. Az amerikai űrsiklótervekre adott válaszként kifejlesztett, többször felhasználható űrhajó egyik első példánya 1988-ban - utasok nélkül - kétszer is megkerülte a Földet, majd földi irányítással sikeresen visszatért. A Mirhez azonban már nem ez, hanem - kisebb átalakítást követően - 1995-ben az amerikai Atlantis csatlakozott, a Burán-programot ugyanis két évvel korábban leállították. A kudarcot hivatalosan pénzhiánnyal okolták, ám szakberkekben terjedő szóbeszéd szerint legalább ilyen súllyal esett latba, hogy a valamennyi szovjet, illetve orosz űrprogramban döntő szerepet játszó hadsereg kihátrált mögüle: meg nem erősített források szerint Moszkva eredetileg azt tervezte, hogy atomfegyverek szállítására is alkalmassá teszi a Buránt, de a hidegháború végeztével a védelmi minisztérium már nem látta értelmét a nagy terv megvalósításának.

A Szovjetunió széthullását követő évtizedben az orosz űrprogram amúgy is megsínylette, hogy a polgári repülések korábban csupán a katonai űrprogramok melléktermékének számítottak. Az évezredfordulóra viszont véget értek a szűkös esztendők, és megjelentek az új űrkutatási tervek. Ezek közül korántsem a most beharangozott Hold-program az első, hanem az új orosz űrsiklóreménység, a Klipperre keresztelt hatfős, tízméteres jármű. Az utasokon kívül ötszáz kilogrammnyi hasznos terhet 500 kilométeres magasságba feljuttató Klipperrel Moszkva nemcsak a Föld körül keringő jövőbeni űrállomásokat kívánja kiszolgálni, hanem a Burán kudarcát is megpróbálja feledtetni.

NÉMETH ANDRÁS / MOSZKVA

Késsel támadt a rendőrökre egy férfi Párizsban

Késsel támadt a rendőrökre egy férfi Párizsban

Különleges új technológiát teszteltek Ferihegyen, sehol máshol nem használtak még ilyet

Különleges új technológiát teszteltek Ferihegyen, sehol máshol nem használtak még ilyet

Radar360: Orbán a klímaváltozásról üzent, Mágától közpénzt kérnek vissza

Radar360: Orbán a klímaváltozásról üzent, Mágától közpénzt kérnek vissza

Kétszázhúszezernél is több embert vettek őrizetbe a Fülöp-szigeteki drogellenes kampányban

Kétszázhúszezernél is több embert vettek őrizetbe a Fülöp-szigeteki drogellenes kampányban

Trump: Közel a megállapodás Kínával

Trump: Közel a megállapodás Kínával

Szokott még SMS-ezni? A Google remek újításokkal készül

Szokott még SMS-ezni? A Google remek újításokkal készül