A méhen belüli életszakasz jóval nagyobb hatással van a személyiségfejlődésre, mint azt eddig gondolták. Legalábbis ezt állítják egy új lélektani iskola - részben magyar - megalapítói, akik közül páran a hét végén egy budapesti műhely-konferencián is bemutatják eredményeiket.

"Az anyaméh: iskola, amelyet minden baba kijár" - fogalmazta meg ars poeticáját David Chamberlain amerikai pszichológus 1988-ban megjelent Újszülötted tudata című könyvében. A magzatkutatások úttörője azzal gerjesztett azóta is tartó heves szakmai vitát, hogy értelmes, mi több, aktív érzelmi életet élő lénynek írta le az anyaméhben gyarapodó emberpalántákat. Ezzel szembement azzal a széles körben - részben vagy egészében - ma is vallott orvosi és pszichológusi vélekedéssel, miszerint a magzat, illetve a világra jött csecsemő tudat nélküli, primitív érzésekkel bíró, elsősorban létfenntartási ösztöneinek engedelmeskedő lény.

Csattanós érvet szolgáltatott a chamberlaini iskola híveinek William Sallenbach amerikai pszichológus, aki az 1990-es évek elején folytatott kísérletei alapján állította: a magzat igenis tanul. Várandós anyáknak játszott le rövid dallamot, amelynek ütemére a hat hónapos magzatok hasonló ritmusú - mozgásérzékelő műszerekkel és ultrahangos felvételekkel is követhető - mozgássorral válaszoltak. Sallenbach ez után disszonáns részeket illesztett a babákat "táncra perdítő" muzsikába, amire ők felhagytak a mozgással, majd néhány próbálkozás után a disszonáns részek alatt is az eredeti ütemben folytatták magzatvízi balettjüket. Sallenbach olvasatában a babák ezzel azt jelezték, hogy folytatni kívánják a nekik tetsző játékot. Amire megszületésük után is kaphatók voltak: igaz, a gravitációval vívott küzdelem miatt csak karjaikkal csápolva, de továbbra is a tanultak szerint táncolták át a "ritmushibákat".

A tanuláselmélettel foglalkozó szakember kísérlete a fejlődéslélektan terén máig meghatározónak tartott svájci pszichológus, Jean Piaget 1960-as évek végi tézisére cáfolt rá. Piaget szerint "a gondolkodás voltaképpen a fejben lejátszott cselekvés; az újszülött cselekvési fogyatékossága pedig mentális szintjének mércéje". Vagyis a méhben növekvő, fejlődő magzat, csakúgy, mint a csecsemő, értelmileg és érzelmileg is tudatlan. A látszat valóban ez, hiszen az újszülött sokáig magatehetetlen, csakhogy a magzatkutatók megállapításai szerint ez csak a felszín.

A szülészet-nőgyógyászat mai - a születést elsősorban orvosi szemszögből néző - praxisát alapjaiban megkérdőjelező új teória kidolgozói javarészt az orvostudomány módszereivel végzett vizsgálatokra alapozzák állításaikat. Az ultrahangos képalkotás 1950-es évekbeli felfedezése és a klinikai gyakorlatban való, negyed századdal későbbi elterjedése lehetővé tette, hogy a növekvő gyermeket a pocakban is megfigyeljék. A tengeralattjárók szonárjának elvén működő műszer "rendhagyó" felhasználása az 1980-as évek második felében Alessandra Piontelli olasz gyermekpszichológusnak jutott eszébe. Három egyke- és négy ikervárandósság stációit követte végig a világon elsőként ultrahangos megfigyelésekkel.

"A kisfiú sokkal aktívabbnak látszott, mint a kislány. Forgolódott, helyzetét változtatta, kezével ellökte magát a méhfaltól. Időről időre (...) testvére felé nyúlt, és az életterüket elválasztó membránon keresztül gyengéden megérintette az arcát, majd amikor testvére válaszul feléje fordult, odadörgölőzött hozzá" - számolt be Piontelli egy öt hónapos ikerpármagzat méhen belüli kapcsolatáról 1992-es könyvében. Birgit Arabin holland gyermekpszichológus pedig hasonló módszerrel bokszoló ikreket látott. Mások a köldökzsinórral játszadozó, klasszikus melódiákra "táncoló" és mosolygó, a nem tetsző dallamokra viszont dühösen rúgkapáló kicsinyeket figyeltek meg. Jason Birnholz amerikai szülészorvos pedig a magzatvízmintát vevő injekciós tű elől menekülő, majd azt megtámadó egykékről készült ultrahangfelvételekkel állt elő másfél évtizeddel ezelőtt.

A méhen belüli érzelmi élet legelgondolkodtatóbb példájával szintén egy Piontelli-baba kis híján tragikus véget érő esete szolgált, aki a (nem kívánt) terhesség ötödik hónapjában ököllel esett neki az őt tápláló méhlepénynek. Néhány nappal az ultrahangos megfigyelés után kezdődő placentaleválást diagnosztizáltak, ezért az anya a leválást megakadályozó és nyugtató hatású gyógyszereket kapott. Ezek Piontelli szerint drámai módon hatottak a babára: a mindaddig aktív, élénk és éber magzat a terhesség hátralévő szakaszában a méh egyik "sarkába" fészkelte be magát, és szinte teljesen mozdulatlan maradt. Végül császármetszéssel kellett világra segíteni. Piontellitől tudható, hogy a megszületett kislány kezdettől fogva súlyos búskomorságban szenvedett, kezelését már kétéves korában - egyfajta játékos pszichoterápiával - meg kellett kezdeni.

Az olasz baba esete több szakembert is az addig vallottak átértékelésére, valamint új vizsgálatok megindítására késztetett. A mára világhírűvé lett anya-magzat kapcsolatanalízist az utóbbi másfél évtizedben kidolgozó Hidas György és Raffai Jenő pszichológusok is hasonlóra vállalkoztak. A baba és a mama szerencsés esetben bensőséges viszonyát relaxációra építő tréning segítségével fejlesztik, amelynek során az anyák mintegy megszólítják gyermeküket (szakszóval belépnek magzatuk lélektani terébe). A szakemberek szerint a csöppség az esetek többségében - sajátos kommunikációs lehetőségeinek keretein belül - "szóba is áll" velük: megmutatja magát vagy bújócskázik, sőt az anyák beszámolója szerint még a szülés során is "együttműködik". Ami, ha igaz, meglehetős ellentmondásban áll a pszichoanalízis atyjának, Sigmund Freudnak már-már dogmává merevedett tételével, miszerint a pszichés élet csak a születés után kezdődik.

"Sokszor a megfigyelőről mond többet a mozgások értelmezése, nem a magzatról. És sok a spekulatív megállapítás is" - vázolja a tamáskodók érveit Indries Krisztián klinikai szakpszichológus, a hét végén a korai (vagyis magzati és újszülöttkori) lelki fejlődés tárgyában Budapesten tartandó nemzetközi pszichoterápiás műhely és előadás-sorozat szervezője.

Tény, hogy Ferenczi Sándor az 1910-es években már a magzati kor meghatározó voltáról írt, a modern műszeres vizsgálatokig azonban a magzati pszichológiával kapcsolatos megállapítások csak sejtések maradhattak. Az 1970-es évek közepén az embrionálisszívhang-felvételekkel viszont sikerült kimutatni, hogy a babák reagálnak az anyai érzelmekre. Amikor várandós nőkkel szorongást (de nem sokkszerű ijedelmet) kiváltó filmeket nézettek, az apróságok szíve hevesebben, illetve olykor összevissza kalimpált. Más kutatások azt mutatták, hogy az anyai elégedettség a babák - egyébként az idegrendszer fejlődésében is létfontosságú - "boldogsághormonszintjét" is megemeli.

Több tízezres populáción az 1980-as években végzett amerikai kutatások pedig arra a - ma már egészségügyi szórólapokon is terjesztett - következtetésre jutottak, hogy az érzelmi viharokkal korbácsolt, stresszes terhességet megélő anyák szignifikánsan nagyobb százalékban hoznak világra alacsony súlyú és később is betegeskedő babákat. Az egyedfejlődés behatóbb vizsgálata során pedig az is kiderült, hogy ezek a biológiai válaszreakciók az idegrendszer és az agy fejlődésére, így a későbbi lélektani folyamatokra is hatással lehetnek.

Tanul, emlékezik, bonyolult mozgásokat produkál, szociális viselkedésekre képes - utalt vissza például Sallenbach kutatásaira a HVG-nek nyilatkozó Rubens Kignel brazil pszichológus, aki a hét végén Budapesten is előad. A szakember legújabban a kívánt és a nem kívánt magzatokat befogadó anyaméhek hőmérsékletének különbségét és az ezt valószínűleg befolyásoló érzelmi attitűdöket vizsgálja. Az efféle kutatások annak ismeretében nyernek igazán értelmet, hogy a magzatok a későbbiektől eltérő módon ugyan, de környezetük legapróbb változásait is észlelik. Mára sikerült bizonyítani a 1970-es években Gilbert Gottlieb amerikai pszichológus által felvetett gondolatot, miszerint a magzati bőr a mechanikai és hőingereken kívül - még a halló- és látószervek kifejlődése előtt - érzékeli a hang- és a fényhullámokat is. A baba bőre az ilyen információkat integráltan feldolgozó, a születés után fokozatosan háttérbe szoruló receptorok segítségével képes erre. Amelyeken keresztül - Hidas és Raffai teóriája szerint - a külvilágot nem érzékszervekre bontott különálló egységek, hanem érzések (emóciók) formájában tapasztalják meg. Mindezek pedig a korábban feltételezetteknél sokkal mélyebb nyomokat hagyhatnak bennünk.

VAJNA TAMÁS

A debreceni polgármester elárulta, hogyan lehet városából főváros

A debreceni polgármester elárulta, hogyan lehet városából főváros

Orbán harcostársa, Matteo Salvini új ellenséget talált: a Nutellát

Orbán harcostársa, Matteo Salvini új ellenséget talált: a Nutellát

Adventi mesenaptár - december 6.

Adventi mesenaptár - december 6.

A Wizz Air radikális változtatásra szólította fel a légitársaságokat

A Wizz Air radikális változtatásra szólította fel a légitársaságokat

Taylor Swift karácsonyi száma alatt a gyerekkori videóit nézegethetjük

Taylor Swift karácsonyi száma alatt a gyerekkori videóit nézegethetjük

Felfüggesztett börtönbüntetést kértek a Balaton Sound kukkolójára

Felfüggesztett börtönbüntetést kértek a Balaton Sound kukkolójára