Dobbanásbiztosan

Utolsó frissítés:

Tetszett a cikk?

Nem kell többé mesterségesen lelassítani a szívet ahhoz, hogy műteni lehessen - ígérik egy új robottechnika kifejlesztői. Ami, ha beválik, egy 110 éves problémára hozhat megoldást.

"A tágulás pillanata! Gyors szúrás a tűvel. Megint másodpercek, amikor a szív megállással fenyegetett. Utána azonban jött az összehúzódás, a kitágulás és a második öltés megcsomózása." E szavakkal ecsetelte a sajtó a világ első szívműtétjének nehézségeit, amelynek során a Majna melletti Frankfurtban 1896. szeptember 9-én Ludwig Rehn német sebész megmentett egy szíven szúrt kertészfiút.

Efféle, mutatványnak is beillő sebészbravúrra már régen nincs szükség az operációk során; a beteg testét jelentősen lehűtve érik el, hogy a szív a normálisnál jóval lassabban verjen, s így nyugodtabb körülmények között férhessenek hozzá. Meglehet, erre sem lesz már sokáig szükség: hamarosan lehetőség nyílik a szabályosan dobogó szívet különösebb izgalmak nélkül is műteni - biztatnak a londoni egyetemhez tartozó Imperial College kutatói. Miképp arról az amerikai New Scientist folyóirat február végi száma beszámolt, az általuk ígért új eszköz látszólag egy infrasugarakkal működő szemüvegféleség - valójában kamera -, mely dobogás közben is állónak mutatja a szívet. Mindezt a profi fényképezőgépek gyors autofókuszához hasonlatos módszerrel éri el, a - mellkasüregbe juttatott - kamera (és a robotkar) ugyanis a szív legapróbb rezdülését is követi. A mozdulatlanság illúziója pedig jelentősen megkönnyíti az operációt végző robotkarok irányítását.

A brit kutatócsapat egyébként azt a Da Vinci nevű sebészeti rendszert fejlesztette tovább, melyet az 1980-as években kezdtek kidolgozni - a Pentagon kérésére - a kaliforniai Stanford Egyetem egyik kutatóintézetében. Ez egy olyan robot lett volna, amelyik a harctéren, távol az orvostól is képes megműteni a sebesült katonákat. A robotfelcser máig nem készült el, de a fejlesztés civil változatát már hat éve használják, főként nyugat-európai műtőkben. A sebész eközben nem a műtőasztalnál áll, hanem egy monitornál ül, és onnan irányítja az operációt végző, kamerával ellátott robotkarokat - elsősorban a szív verőerén, a koszorúéren lévő szűkületet megkerülő úgynevezett bypassműtétek során.

A tudományos-fantasztikus filmekbe illő módszerig hosszú út vezetett, a szív ugyanis sokáig sebészeti tabunak számított. A Rehn bravúrja előtt két évvel elhunyt sebészpápa, a bécsi Theodor Billroth is úgy tartotta: "Az a sebész, aki valaha megkísérli, hogy szívsebet varrjon össze, biztos lehet benne, hogy eljátszotta kollégái megbecsülését." Az 1896-os első operációt követően ennek éppen ellenkezője történt: az eljárás olyannyira népszerű lett, hogy a múlt századfordulóra már több száz szívsebműtétről tud a kardiológiatörténet. A gond csak az volt, hogy a legtöbb esetben a műtét sikerült, de a beteg meghalt (általában az operációt követő fertőzésben). A ritka sikersztorik közé tartozott Henry Souttar angol orvosé, aki 1925-ben már szívbillentyűt is gyógyított az általa kifejlesztett módszerrel, s erre építve amerikai kollégája, Charles Hufnagel 1952-ben már műanyag billentyűt is be tudott ültetni a hibás eredeti helyére.

A számos haláleset jelentősen lefékezte a szívsebészek kezdeti lelkesedését, így az első ötven év során kevés igazi sikerről számolhattak be. Bátorságukat aztán egyebek mellett az 1940-es évektől bevethető antibiotikumok adták vissza - tudható meg a neves szívsebész, Papp Lajos, A szívsebészet első száz éve című, hat éve írt tanulmányából. A szívgyógyászat újabb megtorpanása pedig - Papp szerint - a második világháború után következett be, amikor évekig nyomasztotta az orvostársadalmat az auschwitzi orvos, Josef Mengele embertelen emberkísérleteinek híre.

A gátlások fél évszázaddal ezelőttre omlottak le: 1956-ban az orvosi Nobel-díjat egy új szívsebészeti műtéti technikáért, az érszűkületen segítő szívkatéteres eljárás kidolgozásáért ítélték oda (megosztva a francia André Cournand, az amerikai Dickinson Richards és a német Werner Forssmann között). A felfedezés lehetővé tette az addig elképzelhetetlent: az így végzett operációk során nem kellett kitárni a szívet. A díj történetéhez tartozik, hogy az orvosok az ihletet Forssmannak évtizedekkel korábbi, még szakvizsgára készülő fiatal sebészként bemutatott "performanszából" merítették. 1929 nyarán Forssmann ugyanis saját kari ütőerén keresztül 65 centiméteres katétert helyezett fel (a legenda szerint teljesen egyedül, mivel a segítségül felkért ápolónő, amikor megtudta, mire készül, faképnél hagyta), és még arra is volt ereje, hogy elsétáljon megröntgenezni magát. A felvétel - mely bizonyította, hogy a katéter vége elér szíve jobb pitvaráig - kisebbfajta botrányt keltett szakmai körökben. Ki is rúgták a berlini Charité klinikáról, mondván: "Cirkuszban felléphet mutatványaival, de egy tiszteletre méltó német klinikán soha!"

Az utóbb Nobel-díjjal is elismert katéterezés másokat is megihletett. Andreas Grüntzig 1977-ben Zürichben ugyanis szintén erre alapozva fejlesztette ki az utóbbi évtizedek szívsebészetének egyik leggyakrabban használt műtéti eljárását: az érszűkületek gyógyítására alkalmazott értágító angioplasztikát. Ennek során az egyik comb verőerén keresztül katétert vezetnek az érintett szívkoszorúér-szakaszba, ahol a katéter végén lévő ballon felfújásával összepréselik a szűkületet okozó lerakódást, és újra szabaddá teszik a véráramlást. Grüntzig eljárása annyira népszerű lett, hogy mára gyakrabban alkalmazzák, mint az argentin René Favaloro által 1967-ben (ugyanabban az évben, amikor Christiaan Barnard Dél-Afrikában elsőként hajtott végre sikeres szívátültetést) kidolgozott bypassműtétet, amelynél a beszűkült koszorúérszakaszt a beteg lábszárából vett érdarabbal kerülik meg.

Csak kevéssé zavarta mindezen műtétek elvégzését, hogy a szív közben dobogott, és elernyedéskor vérrel telítődött. Erre ugyanis már 1953. május 6-án megoldást talált John Gibbon amerikai sebész, aki a 18 éves Cecilia Bavelok születési rendellenességének operációja közben leállította a lány szívét, vérkeringését pedig az általa 23 évig fejlesztett úgynevezett szív-tüdő gépre bízta. Az egész testet 5-6 Celsius-fokra lehűtő berendezés azóta is a legfontosabb szívsebészeti segédeszköz: tavaly a magyarországi műtétek kétharmadánál ezzel segítették az operációt. (A beavatkozások egyharmadánál pedig úgynevezett mechanikus stabilizátort alkalmaznak, amely kitámasztja a szív azon részét, melyen az orvosok munkálkodnak, így ott a szív nem tud összehúzódni.)

Ezt a több mint fél évszázados módszert küldheti nyugdíjba a most beharangozott új robotsebész, amelynek kifejlesztői azzal érvelnek, hogy nemcsak a mellkas felnyitása kerülhető el - amit a csak lyukakat "fúró" Da Vinci rendszer már megvalósított -, hanem a szív lelassítása vagy teljes leállítása is. Az ugyanis "még mindig nem szünteti meg teljesen a sebészt zavaró dobogást, ráadásul a leállítás vagy lelassítás alaposan megterheli a szervezetet, és hosszabb ideig tart a regenerálódás" - magyarázta Rajesh Aggarwal, a kutatásban részt vevő brit orvos a New Scientistben. "A szív lelassítása egyáltalán nem veszélyezteti a betegeket, ráadásul az egyébként Nyugat-Európában is csak elvétve alkalmazott robotizált operációk eredményei semmivel sem jobbak" - állítja az új bejelentés kapcsán a HVG-nek Szabolcs Zoltán, a Magyar Szívsebészeti Társaság elnöke, hozzátéve, hogy a fejlesztés mindenképpen üdvözlendő. Szerinte ugyanakkor a szakmának ennél jóval merészebb tervei vannak, hiszen "a kongresszusokon manapság gyakran elhangzik, hogy a jövőben a szívsebészet egy része talán feleslegessé is válhat". Erre adhatnak alapot egyrészt az említett katéteres technikák, amelyekkel - a koszorúereket tágító fémspirálok révén - néhány éve sikeresen orvosolják például az egyik legnagyobb gondot, a katéteres koszorúér-tágító műtét utáni visszaszűkülést. De ennél is reménykeltőbbek azok - a szívsebészeti műtétek egy részét a jövőben feltehetően kiváltó - őssejtbeültetésekkel foglalkozó kutatások, amelyektől azt várják, hogy érképződést idézhetnek elő a szívizomzatban.

SINDELYES DÓRA